-Gyere, itt vagyunk!-lökött rajtam egyet apum, aki épp a csomagokat szedte ki a csomagtartóból. A dugó után elszenderültem a kocsiban, úgyhogy azt sem tudtam akkor, hogy mégis melyik bolygón vagyok. Olyan dajaevu (?) érzésem volt: ugyanúgy keltem ki reggel az ágyból, mint most a kocsiból. Mivel már nem ez volt az első alkalom, hogy ide jöttünk nyaralni a többiek bementek a csomagokkal, engem pedig hagytak újra felkelni. Mikor kinyitódott előttem a fotocellás ajtó, valami furcsa érzés fogott el. Olyan különös volt a hely... Kihalt, mint valami temető, és csak egy portás volt a pult mögött, pedig arra tisztán emlékszem, hogy ilyenkor a minimum létszám a 3 volt.
- Gyere aláírni!-hívott Zaza, a tollat felém nyújtva.
-A 315-ös a mi szobánk. Ha kész vagy gyere fel.-mondta anyum és elindultak kipakolni. Ennyire elaludtam volna a kocsiban? Tényleg olyan volt az egész szálló, mintha titkolnának valamit... Gyanakodva léptem a papiros felé, ami az én írásomat várta. A portást megismertem, ahogy ő is engem.
-Szia! A szokásos aláírás kell megint.-mondta széles vigyorral. Mivel tudtam, ha infóra van szükségem, akkor ő el fogja mondani, úgyhogy megkérdeztem:
-Elég kihalt ez a hely... Történt valami?-valahogy nem érte váratlanul a kérdésem.
- Hát tudod, azt már elmondtuk nektek is, nem egyszer , hogy különleges vendégek is vannak a szállóban. Miattuk van ez az egész csendesség. Igazából nem is lett volna szabad erre a turnusra szobát kiadni. Mondhatni, az én hibámból vagytok most itt. Én vettem fel a telefont, mikor anyukád felhívta a helyet. Mivel megismertem a hangját és a nevét, nem volt szívem elutasítani. A foglalást a gépen lefixáltam és már csak a főnökömnek kellett az esetet elmondanom. Mivel aznap mondták el a személyzetnek a sztorit és én igazából ott se voltam azon az értekezleten, ahol ezt közölték, azt mondtam, hogy nem tudtam a dologról. Hát,a főnök ugyan nem örült a dolognak, de ő is felismert titeket névről. Így inkább hagyta a foglalásotokat és nem hívott titeket vissza.
-Ez eddig tök világos, és köszi a szivességet, de kik azok, akik miatt ilyen halk a hely?-néztem a portásra kissé értetlenkedve.
-Itt van a menü erre a hétre, válasszátok ki minden nap mit akartok enni, és hozzátok vissza a papírt!-fordult át a tipikus munkavégzős hangnembe. Én megint, mint egy kiskutya, oldalra döntöttem a fejem és látszott rajtam, nem igazán értem a helyzetet.
-Ebből mindent meg fogsz tudni!-nyomta a kezembe a papírt és fordult a számítógép felé, mert épp a főnöke lépett be a pult mögé. Köszöntem illedelmesen, ahogy megtanítottak. Vettem a portás célzását, ezért a lift felé léptem és próbáltam visszaemlékezni arra a három számjegyre, ami a szobánk ajtajára volt ráírva. A liftben ránéztem a kajás papírra. Csupa koreai kaják voltak rajta, ami igazán furcsa gondolatokat indított el bennem. Értetlenül néztem a fehér lapot,mikor kinyitódott a lift ajtaja a harmadik emeleten.
-311, 312, 313, 314... Ahha, 315!-nyitottam volna be a szobánkba, csakhogy a szomszéd szoba ajtaján átszűrődő zene jobban érdekelt.-Ezt nem hiszem el!-álltam tátott szájjal. A kedvec iKON számom üvöltött a szomszéd szobából.
-Na, mi van? Már hallgatózol is?-dugta ki a tesóm a fejét a szobánkból.
-Te,te, hallod ezt?-mutattam a szomszéd ajtó fele. Bátyám kijött és ő is hallgatta a zenét.
-Ez nem az egyik szám, amit azok a hogyishívjákok énekelnek?-próbálta nem nagy undorral mondani az előző szavakat, de nem sikerült.
-Aranyom, hogy felvilágosítsalak, minden reggel erre a számra kelek fel!-legyintettem meg kis erővel a fejét. Mondjuk ennél hülyébb már nem lehet, nem ártott neki nagyot ez az ütés.
-Ezt most mért'?-nézett rám felháborodva.
-Már megszokhattad volna..!
-Miért nem kopogsz be? Hátha megint a nyakadba ugranak, mint a pihenőhelyen!-nevetett rajtam gúnyosan.
-Kac, kac, de vicces. Oh, nézd, nézd!-mutattam a nagy semmiségbe.
-Mi az?-kapta fel hirtelen a fejét.
-Az ott a poénod!-és azzal a lendülettel rúgtam bokán.
-Nana!-szólt ki anyum a szobánkból.
-Ő kezdte!-védekeztem.
-Igen, tudom... Ő kezdte, te meg folytattad... Már 15 éves vagy, mégis mindig belemész az értelmetlen vitákba ezzel a későn érő 18 évessel!-mosolygott anyum és visszafordult a szobába. Végre az én pártomat fogta!
- Gyere aláírni!-hívott Zaza, a tollat felém nyújtva.
-A 315-ös a mi szobánk. Ha kész vagy gyere fel.-mondta anyum és elindultak kipakolni. Ennyire elaludtam volna a kocsiban? Tényleg olyan volt az egész szálló, mintha titkolnának valamit... Gyanakodva léptem a papiros felé, ami az én írásomat várta. A portást megismertem, ahogy ő is engem.
-Szia! A szokásos aláírás kell megint.-mondta széles vigyorral. Mivel tudtam, ha infóra van szükségem, akkor ő el fogja mondani, úgyhogy megkérdeztem:
-Elég kihalt ez a hely... Történt valami?-valahogy nem érte váratlanul a kérdésem.
- Hát tudod, azt már elmondtuk nektek is, nem egyszer , hogy különleges vendégek is vannak a szállóban. Miattuk van ez az egész csendesség. Igazából nem is lett volna szabad erre a turnusra szobát kiadni. Mondhatni, az én hibámból vagytok most itt. Én vettem fel a telefont, mikor anyukád felhívta a helyet. Mivel megismertem a hangját és a nevét, nem volt szívem elutasítani. A foglalást a gépen lefixáltam és már csak a főnökömnek kellett az esetet elmondanom. Mivel aznap mondták el a személyzetnek a sztorit és én igazából ott se voltam azon az értekezleten, ahol ezt közölték, azt mondtam, hogy nem tudtam a dologról. Hát,a főnök ugyan nem örült a dolognak, de ő is felismert titeket névről. Így inkább hagyta a foglalásotokat és nem hívott titeket vissza.
-Ez eddig tök világos, és köszi a szivességet, de kik azok, akik miatt ilyen halk a hely?-néztem a portásra kissé értetlenkedve.
-Itt van a menü erre a hétre, válasszátok ki minden nap mit akartok enni, és hozzátok vissza a papírt!-fordult át a tipikus munkavégzős hangnembe. Én megint, mint egy kiskutya, oldalra döntöttem a fejem és látszott rajtam, nem igazán értem a helyzetet.
-Ebből mindent meg fogsz tudni!-nyomta a kezembe a papírt és fordult a számítógép felé, mert épp a főnöke lépett be a pult mögé. Köszöntem illedelmesen, ahogy megtanítottak. Vettem a portás célzását, ezért a lift felé léptem és próbáltam visszaemlékezni arra a három számjegyre, ami a szobánk ajtajára volt ráírva. A liftben ránéztem a kajás papírra. Csupa koreai kaják voltak rajta, ami igazán furcsa gondolatokat indított el bennem. Értetlenül néztem a fehér lapot,mikor kinyitódott a lift ajtaja a harmadik emeleten.
-311, 312, 313, 314... Ahha, 315!-nyitottam volna be a szobánkba, csakhogy a szomszéd szoba ajtaján átszűrődő zene jobban érdekelt.-Ezt nem hiszem el!-álltam tátott szájjal. A kedvec iKON számom üvöltött a szomszéd szobából.
-Na, mi van? Már hallgatózol is?-dugta ki a tesóm a fejét a szobánkból.
-Te,te, hallod ezt?-mutattam a szomszéd ajtó fele. Bátyám kijött és ő is hallgatta a zenét.
-Ez nem az egyik szám, amit azok a hogyishívjákok énekelnek?-próbálta nem nagy undorral mondani az előző szavakat, de nem sikerült.
-Aranyom, hogy felvilágosítsalak, minden reggel erre a számra kelek fel!-legyintettem meg kis erővel a fejét. Mondjuk ennél hülyébb már nem lehet, nem ártott neki nagyot ez az ütés.
-Ezt most mért'?-nézett rám felháborodva.
-Már megszokhattad volna..!
-Miért nem kopogsz be? Hátha megint a nyakadba ugranak, mint a pihenőhelyen!-nevetett rajtam gúnyosan.
-Kac, kac, de vicces. Oh, nézd, nézd!-mutattam a nagy semmiségbe.
-Mi az?-kapta fel hirtelen a fejét.
-Az ott a poénod!-és azzal a lendülettel rúgtam bokán.
-Nana!-szólt ki anyum a szobánkból.
-Ő kezdte!-védekeztem.
-Igen, tudom... Ő kezdte, te meg folytattad... Már 15 éves vagy, mégis mindig belemész az értelmetlen vitákba ezzel a későn érő 18 évessel!-mosolygott anyum és visszafordult a szobába. Végre az én pártomat fogta!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése