Tough, but tender (oneshot)

Első napom egy sporttáborban. Valami kiábrándító! Nem a többiek miatt, hanem miattam. Az még úgy oké, hogy nem dobok valami fényesen, mert még kezdő vagyok, de hogy nyilvánosan le is égetem magam, na az már gáz. El is ment a kedvem az egésztől... Már ma, a második nap, úgy voltam vele, be sem jövök. Amúgy is csak hülyét csinálnék magamból. Azt meg otthon is meg tudom csinálni, és nem kell hozzá felkelni reggel hatkor. Kínosan sétáltam be szakadt kosárcipőmben a tornaterembe. Mögöttem még mindig összesúgtak a tegnapi miatt. Rossz érzés volt, kínos... Nem is csináltam semmit, csak leültem egy padra, amíg el nem kezdődtek a feladatok. A szokásos játékos bemelegítés, utána egy kis labdás ügyesség és végül dobások. Jó sok dobás. Már a huszadik büntetőmnél elzsibbadt a karom.

- JiMin! - szólít meg az edzőnk - Miért egyedül dobálsz? Mondtam, mielőtt elkezdtük volna, hogy párban! Egyik szedi, másik dob. YoonGi gyere csak! - integet a legügyesebb sráccnak az egész egyesületben - Te fogsz most JiMinnek segíteni! Van még mit finomítani a dobásain. - veregeti meg a vállát, kezébe nyom egy labdát és távozik. YoonGi, akinek valamiért minden egyes pólója hátán nagybetűkkel az állt, hogy "SUGA", leült mellém a földre és csak nagy szemekkel bámult.

- Dobjad! - utasít miközben a haverjaival kommunikál a másik félpályáról. Mély levegőt véve beleállok, és ahogy szoktam, eldobom.

- Te jó ég! - förmed rám - Ezt meg ne lássam még egyszer! - feláll a parkettáról és idehozza nekem a még mindig pattogó labdát - Először is! Látod ezt a vonalat! Nem azért festették fel, mert maradt felesleges festék. Ha ezen beugrasz, akár jó volt a dobás, akár nem, nem adják meg a pontot, és az ellenfélé a labda. Másodszor, honnan indítod a dobást?

- Hát izé... Innen? - teszem fel a kezem abba az állapotba, ahogy dobni szoktam.

- Hát, izé... Nem! - kezembe adja a labdát, a másik kezem a hátam mögé teszi, kétszer-háromszor belerúg a lábamba, hogy az úgy álljon, ahogy kell és beállítja kezem a helyes dobótechnikához - Na most dobj! - engedelmeskedem kérésének, de újra csak a fejét fogja - Hol tanultál te így dobni?

- Apukám mutatta, hogy így kell...

- Elég gyökér apád van, mit ne mondjak.

- Az utolsó napunk volt együtt... Rákos volt...

- Basszus... Bocs, nem tudtam!

- Nem tudhattad... - szemkontaktust kerülve próbáltam újra a dobásokra koncentrálni. Látta, hogy nem szívesen beszélek róla, úgyhogy ő is visszatért a munkához.

- Igen! Ez volt a jó mozdulat! - a százharminckettedik dobásomat végre megdicsérte.

- Nem fejezhetnénk be? A többiek már meg is ebédeltek! - nyafogok.

- Én nem vagyok éhes... És most itt én parancsolok! - bújja tovább a telóját. Idegesítő egy személyiség.

- Aish... Leszakad a karom! Fejezzük be, jó? Majd holnap folytatjuk... - dobom el a labdát és lépek a cucciam után.

- Nem! - ránt vissza elég erőszakosan. Bár majdnem egy magasak vagyunk, mégis sokkal kisebbnek éreztem magam akkor, mikor két centire tőle kellett vele farkasszemet néznem.

- Suga! Már végeztünk a mai napra! Engedd el szépen! - utasítja edzőnk, akár egy kutyát. Fogát szívva löki el karom.

- Már úgy is meguntam, hogy óvódásokkal játszadozzak. - miért lett hirtelen ekkora barom? A padlót bámulva szedtem a cuccaim és húztam átöltözni.

- Na, tudsz már dobni? - szólongatnak nekem a többiek. Én csak bólogatok, mint egy csacsi, nem merek megszólalni. Sietésbe kezdek, mert a buszomat el szeretném érni, de a pólóm vállalhatatlan állapotban van.

- JiMin? Mi lett a pólóddal? - nevetnek rajtam - Talán csak nem összefutott egy ollóval? - már a sírás küszöbén pillantottam a cafatjaira vágott pólóra, ami az egyetlen emlékem apáról. Miután meghalt, és mi a temetésén voltunk, egy óvatlanság miatt leégett a házunk egy része, és csak  ennyit tudtak megmenteni a tűzoltók a szobájából. Végül úgy, ahogy voltam, az edzőruhámban indultam haza. A kis akciójuknak köszönhetően még a buszom is lekéstem, úgyhogy sétálhattam. Pár sarokra a sulitól, ahonnan elindultam, megpillantottam YoonGit egy lánnyal. Ölelgették és csókolgatták egymást, gondolom a barátnője. Szépek voltak együtt... Mikor észrevett biccentett egyet köszönésképp, de én csak szedtem a lábam, mert elég kínos volt, hogy észrevett, miközben bámultam őket.

- Merre mész JiMin? - szólít meg végül.

- Haza...

- Nem busszal szoktál menni? És miért nem öltöztél át?

- Hát ööö... - pillantok a kezemben szorongatott anyag darabokra, ami apám pólója volt egykor.

- Nem mondod komolyan, hogy megcsinálták? - röhögte el magát, de nem lenézésből, inkább szánalomból - Nesze, hogy ne büdösen kelljen haza menned! - dob meg egy tiszta pólójával - Aztán holnap kérem vissza!

- Persze, köszi. - egy kínos mosoly ül az arcomra. Ha nem az utcán lennénk, és nem a barátnője előtt adta volna oda, akkor máshogy reagálnék.

- Jaj drágám, de rendes vagy! De azért nem kell minden dolgod szegényeknek csak így odaadnod! -csúszik fel a lány keze YoonGi mellkasán.

- Nem szegény, - hámozza le magáról a csajt - a csapattársam. - jelez szemeivel, hogy ideje lenne a távozásomnak, ezért egy gyors meghajlás után folytattam utam haza. Lejártam a lábam mire hazaértem, de végre itthon vagyok.

- Hahó, van itt valaki? -semmi választ nem kapok, ami szokatlan. Aztán leesett: meccs van. Utálom a focit. Először inkább fejbe lövöm magam, minthogy azt nézzem.

- JiMin? Hát itt vagy? Milyen volt ma? - kérdi anyám, miközben teljes erejével örül annak az egy nyavalyás gólnak.

- Halálos... - válaszolok félvállról.

- Örülök! És, és?! Nem hiszem el! Egyenlítettek!

- Reménytelenek vagytok... - fejem rázva indulok meg szobámba. Nem volt nagy szobám, a felújításkor direkt nem kértem nagyot, hogy kevesebbet kelljen költeni. De még mostanáig is fizetjük az akkor felvett hitelt. Apám helyére kértem a szobám, így még most is érzem néha, hogy esténként befekszik mellém. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Túl kicsi voltam még ahhoz, hogy elveszítsem. Kilenc éves koromban, amikor kezdtem kicsit felfigyelni a lányok után, kellett volna, hogy ellássanak atyai jó tanácsokkal, de ezt nem kaptam meg. Így csak a fiú társaságot kerestem, és hát kicsit közelebb kerültem egy barátomhoz, és az a barátság sokkal több lett, így már kimondhatom, hogy éltem meleg párkapcsolatban. De sajnos őt is elvette tőlem a sors, Amerikába költöztek. A szobám nem állt sokból, egy ágy, amit a szomszédoktól kaptam, mert az enyém még akkor odalett, a régi íróasztalom és a nagypapám fotelja, amit még apukámmal együtt csináltak. Kicsi és öreg, de semmi pénzért nem adnám. Az emlékekből visszaránt a hasam korgása. Hát persze, ebéd nélkül jöttem el! Kicsoszogok a konyhába, és gyorsan melegítek magamnak valamit a tegnap megmaradtakból. Nem tudok a házban maradni, túl hangos az most nekem. Kiülök a lépcsőre, és ott eszem meg a vacsorám, ami egyben az ebédem is. Hirtelen egy síró hangra leszek figyelmes, és valaki megtámaszkodik a kapunkon.

- Elnézést, jól van? - teszem le tányérom a földre, amihez így könnyen hozzáfértek a környék kóbor macskái. Kicsit közelebb lépve a síró alakhoz veszem ki belőle valódi létét.

- YoonGi? Te mit keresel erre? És miért sírsz?

- JiMin? Te itt laksz? Nem is tudtam... -szipogva törli le könnyeit. A macsó kosárlabda-joker mégsem olyan kemény, mint azt kifele mutatja?

- Veled mi történt? - esik ki kezéből egy gyűrű. Ezt a barátnőjén láttam délután. Segítettem neki kicsit kiegyenesedni a görnyedtségből, és letöröltem rajtam lévő pólója ujjával könnyeit.

- Hogy áll a meccs, nem tudod? - hangzik el a kérdés, amitől felakasztanám magam minden alkalommal, mikor meghallom.

- Fogalmam sincs, nem nézem. - kínos lehet neki, mint nekem apám elvesztése, gyorsan terelte a témát - Nem jössz be? Későre jár, szerintem a legjobb az lenne, ha itt éjszakáznál. Nem szívesen engednélek ilyen állapotban haza.

- Mióta foglalkozol velem ennyire? És mióta csinálnám azt, amit te mondasz?

- Nem látsz a könnyeidtől!

- Azok nem könnyek, oké? Csak így izzadok! - húzza ki magát, és befárad a házunkba. Láttam rajta, hogy igényli most a társaságot.

- Azta! Jól meg lett csinálva!

- Ezt hogy érted? - csodálkozom el az elcsodálkozásán.

- Hát amikor leégett a fele... Már elmondták nekem.

- Igen... - kínosan nézegetem a padlót.

- Nem gondollak emiatt szegénynek vagy ilyenek, nem kell megijedned. - dobja le magát a kanapénkra - Csak a többiek. De velük ne foglalkozz! Én se adok olyanok véleményére, akikkel életemben még egy szót sem váltottam.

- Hogy tudsz ennyire nyugodtan viselkedni egy vadidegen házban, egy vadidegen fiúval?

- Nem vagy vadidegen... Bírlak... - motyogja halkan, miközben a tévét nyomogatja a sportcsatornát keresve.

- Tényleg?

- Ne éld bele magad ennyire! Csak mint egy barátot. - miért mondta ezt? Az egy dolog, hogy egy kis kandúr mosolyt villantottam, de ennyiből nem lehet kivenni, hogy az ember meleg! Vagy mégis..?

- Nem ülsz le? Utálom egyedül nézni.

- Én. Nem. Szeretem. A focit.

- Nem. Szereted. A focit? - néz rám horrorfilmbe illően - Akkor most szépen leteszed a feneked ide mellém. Azt mondta, leülsz! - ránt le a kanapénkra - És művelődsz! Még hogy nem szereti a focit..! Úgy megszerettetem veled, hogy sportágat váltasz, figyeld meg! - amilyen lelkesen kezdte el, úgy alább is fagyott ez a fajta lelkesedése. Kínomban már a pólóján lévő pöttyöket kezdtem el számolgatni.

- És?! Ott van!!! Ennyi! Ezt már nem tudják megfordítani! JiMin, elhiszed ezt?!

- Nem, egyáltalán nem tudom elhinni... - válaszolok neki valami máson elbambulva.

- Egy kis szünet. Van itt valami, amit meg tudok inni?

- Ja, persze. - pattanok fel végre arról a helyről, amibe már a seggem tökéletes nyomot hagyott - Tudok adni kólát, alma levet és még vizet.

- A kólát választom. - követ ki a konyhába.

- És YoonGi, - kezdek kicsit kérdezősködni - miért áll minden pólód hátán, hogy "SUGA"?

- Az még akkor ragadt rám, mikor a csapatba kerültem. Akkor még volt egy női edzőnk is. Edzőtáborba voltunk, és csapatépítő tréningként mindenkinek adnia kellett egy nevet a másiknak. Én a Sugát kaptam a bőrszínem és a mosolyom miatt. Abban az évben mindenki Sugának kezdett becézni, és hát rajtam maradt. Azóta, amikor megdobom a harminc pontot meccseken, akkor kapok egy ilyen pólót, ami rajtad is van. Már van minden színben, mindenféle felirattal. - mosolyogja meg a régi időket - És még a barátnőm szerint édesen csókolok... Vagyis a volt barátnőm szerint... - rántja vissza önmagát a földre.

- Miért lett vége..? - meggondolatlanul kérdezem, de visszaszívni már nem tudom.

- Igazából? Miattam... Megmondtam neki, hogy lehet hogy van valaki más, aki legalább olyan jó, mint ő. Ekkor ő így a képembe vágta, hogy már fél éve csal a szomszéd sráccal. Én csak nagyot néztem, mert egy tesztnek szántam az egészet... De jobb is így... Legalább kiderült a dolog... - kortyol bele még egyszer a hideg üdítőbe - Hupsz, folytatódik a meccs! - és kezdődött előröl az egész. Ő csak ujjong minden egyes kis megmozdulásnak a pályán, én pedig halálra unom az agyam. Így néztük végig életem első foci meccsét.

- Kösz, jó volt itt nézni!

- Nincs mit... - motyogom már enyhén álmodva.

- Hol van a szobád? Beviszlek, én pedig megyek. - nevet ki és felkap a vállára.

- Jobbról az első... - motyogom csukott szemmel. A következő pillanatban már a puha paplanomat tapinthattam meg.

- Jóéjt! - súgja halkan fülembe, de nem engedtem elmenni - JiMin, mi a baj?

- Van valami, amit csak kevesen tudnak rólam... YoonGi én meleg vagyok.

- Te is?!

- Mi? Mi az, hogy te is?

- Az előbb már majdnem elmondtam, de csak annyit tudtam most kitalálni, hogy "az csak egy teszt volt"! JiMin, én miattad szakítottam a barátnőmmel! - csak bámultuk egymást nagy szemekkel. Egyikünk se tudta, mit mondjon a másiknak. Végül ő kezdett közeledni az ágy felé, az én lélegzet vételem pedig felgyorsult.

- JiMin... Bocsánat, amiért olyan paraszt voltam délelőtt... De most kárpótolhatlak, ha szeretnéd... - mondta, szinte már a számba. Minden mondat után végignyalta száját.

- YoonGi én... - de nem hagyja, hogy befejezzem a mondatom.

- Suga, oké? - leheli ajkaimra ezt a két szót.

- O-Oké... - dadognám, de már nyelve eltömíti szám. Fura íze volt, egyáltalán nem édes. Inkább olyan, mint ő. Kívülről durvának tűnhetett, de igazából nyelve gyengéden játszott az enyémmel. Életem leghosszabb csókja volt. Én már kishíjján megfulladtam, mikor ő is elvált tőlem. Elkezdődött vetkőzni, de én karjához kaptam.

- Várj, nem készültem semmivel!

- Te itt vagy, nem? Nekem ennyi most pont elég! - és folytatta, amit elkezdett. Lágyan fúrta be nyelvét újra a számba, és ugyanígy a kezét a takaróm, majd a pólóm alá.

- Mi ez? Csak nem..? - kuncogja el magát - Neked szebb a tested, mint bárki másnak! - kapja le rólam felsőmet. Én ebbe csak belepirulok, és nem tudok mit mondani. Nem vagyok az a tipikus pirulós fajta, de YoonGi mellett érzem, hogy teljesen más vagyok, jó értelemben. Többször végigsimítja kezét a már vágytól izzadó testemen. Ajkaival áttér nyakamra, nem foglalkozva azzal, hogy nekem mennyire is fáj, ahogy három helyen is kiharapta szám. Először csak óvatosan szívta meg a nyakam, hogy a vér a bőröm alá szökjön, és utána, mint egy vámpír, harapott belém. Csak élvezte, ahogy egyre nagyobb lesz a világos színű ágyneműn a vörös folt. Miután már nem maradt nyakamon és kulcscsontomon ép bőrfelület a hasamra tért át, de ott már sokkal finomabb volt. Lágyan csókolt végig kockáimon, és játszadozott nyelvével a medencecsontomnál.

- YoonGi én... Én mindjárt... - szuszogom alatta, de ő hirtelen férfiasságomra markol, amit az edzőnadrágomon keresztül nagyon is megérzek.

- Azt mondtam Suga! Igen? - fenyeget meg ködös tekintetével. Egy pillanatra meg is ijedtem tőle.

- Igen... Suga... - nyökögöm a fájdalomtól, és akaratlanul is hátrabicsaklik a fejem. Tovább folytatja a munkáját. Finoman hinti ajkaival a csókokat mellkasomra, de kezével még ugyanúgy maszíroz lent, ami sokkal durvább, mint ajkai dolga.

- Suga... Én-én mosth... - szívverésem egyre felgyorsult, hátam ívbe feszült és úgy, ahogy voltam, elélveztem kezei alatt. Ő, mintha csak erre várt volna, egy szempillantás alatt megszabadította mindkettőnket a feleslegessé vált nadrágoktól és alsóktól. Nem várt semmire, nem tágított, élvezte, hogy ilyen szűk helyre kell magát beférkőznie. Már reflexből kapta kezét merevedésemre, és kezdett el azon is dolgozni.

- Ne, ne, ne! Érzékeny! - vájtam körmeim hátába.

- Nem érdekel! - mormogja ködös tekintetét az enyémnek szegezve. Sokáig kínzott így. Már teljesen átívódott a vér az ágyneműmön keresztül a matracomba, amikor ő is belém eresztette élvezetét. Még vagy egy órán keresztül szuszogott rajtam.

- Jó voltál ma Kocka has! - mosolyogja, letörölve nyakamról és számról a vért.

- Az én pólómon majd ez lesz? - viszonozom a mosolyt, és segítem a dolgát.

- És ha megkérdik, honnan tudom, mit mondunk majd?

- Ööö... - gondolkodom el komolyan a dolgon - Akkor inkább maradjak csak JiMin!

- Bocsi a vérért... Ha beindulok ez lesz...

- Megbocsátom! De csak azért, mert ennyire jó voltál! - bújok oda hozzá, akár egy macska.