I want him! ~ 7. rész

JiWon semmivel sem foglalkozva rohant vissza a kórházba, de félúton úgy gondolta, kocsival egyszerűbb lesz. Persze, hogy akkor áll be a sor, amikor a legnagyobb szüksége lenne a pontosságra: ( JiWon )

Hogy alakulhat ki egy szigeten dugó? De komolyan, hogy tudták ezt megcsinálni?!

- Ha tényleg annyira fontos magának az idő, akkor szálljon ki, és kezdjen el futni a kórházhoz, mert már rég letelt az a negyed óra. - mondja a taxi vezetője már mérgesen a hatalmas kocsi sortól.

- Köszönöm! - dobom neki oda a pénzt, és lélekszakadtamból kezdek el futni a kórházhoz. Már a harmadik lépésnél nem láttam a könnyeimtől. Miért vagyok én ennyire szerencsétlen? Miért nem tudtam bent maradni? Miért csinálok mindent úgy, hogy csak nekem legyen jó? Most ki tudja mi lehet HanBinnal, és még a telefonomat is elhagytam valahol. Ha megint valami baja lesz, mert ő képes arra, hogy még a kórházban is eret vág, vagy kiugrik az ablakon, nem tudom, mihez fogok kezdeni. Mikor megláttam a kocsisor valódi okát, rögtön odaszaladtam, nehogy az legyen, amire én gondolok. Szerencsémre nem... Egy baleset történt, elgázoltak egy embert, aki, hál' Istennek, nem HanBin. Hatalmasat sóhajtottam, és nagyon megkönnyebbültem. Már azt hittem, végleg elvesztem őt! Bár ha így belegondolok, lehet, már el is veszítettem...

Tüdőmet kiköpve támaszkodok meg a recepció pultján, aminek a másik oldalán, szerencsémre, az a fiatal nővér ül.

- M-Már elment... - néz rám kicsit félve.

- Elment?! Hogy engedhette haza? Alig műtötték őt pár órája!

- Azt mondta, már jobban van, és visszamegy a hotelbe. Higgye el, nekem se volt valami könnyű azt közölnöm vele, hogy lelépett! - kezd el ő is ordibálni - Nem egy hozzátartozóval kellett már közölnöm, hogy a beteg elhunyt, a műtét sikertelen volt... De azok játék könnyedséggel mentek, ahhoz képest, amit én megtettem maga helyett! Miért ment el? Hogy kihúzza magát a felelősség alól? Hát tudja meg, így csak nagyobb feneket kerített az egésznek, és Isten tudja, hova mehetett a barátja! Én a maga helyében már rég visszafutottam volna a hotelba, de nem, maga itt áll és veszekszik velem, amiatt, hogy én kiálltam amellett az ember mellett, aki egész idő alatt magára várt! - csak bámultam rá, miért így beolvasott nekem - Menjen már, mert én fogom elrugdosni a hotelig! - hadonászik előttem a papírral, amit csak úgy felkap a pultról. Nem tudtam hova kapni. A felém elinduló biztonságiak viszont nyomatékosították bennem a távozás szándékát. Kirohantam a kórházból, ahogy be is rohantam, és elkezdtem lassan visszasétálni a hotelbe. Lehet, hogy tökéletesen igaza volt? Hogy tényleg azért mentem el, hogy kihúzzam magam a felelősség alól, ami nagyon is az enyém? Aish, miért vagyok ennyire kiszámítható? Nagyon kiismert ez a nő, pedig csak két mondatot váltottunk egymással. HanBinnak már másodszorra kellett bennem csalódnia, és az egyik nagyobb volt, mint a másik. Miért vagyok ekkora barom? Még én sem tudom, mit érzek iránta, de valami késztetett arra, hogy a neveinket belekaparjam a sziklába. Nem tudom mi volt az, de visszagondolva jól tettem. Tényleg, a telefonom is ott volt a kezemben utoljára! Remélem még ott van, és nem vitte el valaki. Bár, nem is bánnám. Legalább annak az illetőnek legyen egy jó napja, ha már nekünk nincs.

Letörve, kicsit sírva és telefon nélkül térek vissza a hotelszobába, ami feltűnően tisztítószer szagú. Meg is értem, mert az egész fürdő úszott a vérben még délelőtt, de legalább az ablakot kinyithatták volna, hogy ki is szellőzzön a hely. Be is volt ágyazva, ami elég furcsa, mert a takarítók nem ágyazgatnak csak úgy. Először észre se vettem, és mikor megláttam, azután is csak levegő vétel nélkül bámultam. Nem tudtam hinni a szememnek. A macim az ágyon van. Ez csak egyet jelenthet, HanBin tényleg visszajött! Hallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja, de nem mertem megfordulni, féltem, hogy mást fogok magammal szemben találni. A kezeimet ökölbe szorítottam, és könnyeimet próbáltam visszatartani, ha tényleg HanBin az, ne lásson ilyen állapotban. Lassú, halk lépteket hallottam felém tartani. Még vizes ujjaival az öklömbe férkőzött, és kiengedte ujjaimat a szorításból, és összekulcsolta azokat az övéivel. Másik kezével átfogott a derekamon, és úgy szorított magához. Én nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás, ahogy megéreztem HanBin illatát. Ő vállamra hajtotta fejét, és éreztem, hogy halkan sír. Még mindig nem mertem megfordulni, nem tudom miért. Nem érdemlem meg ezt az ölelést, bármennyire is jól esik mindkettőnknek.

- Elmentem... De visszajöttem... Elmentél... De nem vártam meg, még visszajössz, én visszajöttem magamtól... - sírja vállamba.

- Kö... - csuklik el a hangom egy pillanatra - Köszönöm! - végül megfordulok, és úgy magamhoz ölelem, ahogy még soha senkit. Ujjaim felcsúsznak tincseibe, hogy még jobban magamhoz tudjam szorítani, de ő hirtelen elveszti maga felett az uralmat, és összecsuklik karjaimban, mint egy papírbábú. Karjaimba véve tettem le őt az ágyra, akár egy kisbabát, de ő nem eresztett. Mindvégig pólómba kapaszkodott, és abba temette arcát. Óvatosan lefejtettem az anyagról szép, hosszú ujjait, és így a földet kémlelő tekintetét az enyémmel egy vonalba emeltem. Könnyes szemeiben a félelmet láttam, amit nem értettem. Gyenge ujjait végigsimította arcomon, és elkezdett mosolyogni. Ölni tudnék azért a mosolyért! Egyre közelebb, és közelebb hajoltam hozzá, végül megtettem azt, mihez azt hittem, sose lesz elég bátorságom. Ajkaink gyengéden tapadtak egymásra, de a szemeiből még mindig csak gördültek ki a könnyek. Felvettem egyik kezem, amit támasztékként használtam eddig, és letöröltem könnyeit. Ő összefonta másik kezem az övével, így én végül rajta landoltam. Éreztem, hogy elkezd remegni alattam, amit nem tudtam mire vélni. Azért remeg, mert fél? Vagy mert beteljesül az, amire eddig várt? Amíg én csókunk közben ezen gondolkodtam, egyszer csak azt vettem észre, hogy hideg kezei a pólómban cirógatják hasamat. Eddig könnyes szemei hirtelen kiszáradtak, és tekintete is megváltozott. Ami eddig enyhe félelem volt, azt most felváltotta az élvezet. Fejét hátradöntötte, így én csak a nyakához tudtam hozzáférni. Apró csókjaim egy szebb hangokat váltottak ki belőle, amitől már én is megéreztem, hogy nem fér el a nadrágjában. Egyre jobban ellazult alattam, de én ettől csak idegesebb lettem. Akármilyen közel is voltunk egymáshoz, én még nem tudom megtenni.

- HanBin... -próbálok levegőhöz jutni, de nem enged. Egyre erőszakosabban mar ajkaimra az övéivel, érzi, hogy nemet akarok mondani.

- HanBin... Nekem, ez még... Nem megy! - lököm el magamtól végleg - Sajnálom, de nekem ez még túl gyors.

- Igaz is... Bocs... Te jó ég, csak egy egyszerű kurva vagyok! Tényleg bocs! - kel fel az ágyról, és szaladna vissza a fürdőbe, de már tanultam a történtekből. Még az utolsó pillanatba teszem be karom a csukódó ajtó és az ajtófélfa közé. Elég erősen ráhúzta az ajtót, de nem bántam. Az kellene még nekem, hogy egy héten kétszer is átéljem, amitől egész életében retteg az ember, azt akit szeret a vérben látni. Ő csak kétségbeesetten próbálta magára zárni az ajtót, mit sem törődve a karommal. Reménykedett, hogy elhúzom onnan a kezem, és újra bezárkózhat. Amikor meghallottam, hogy megint sír, nem várhattam tovább, rádöntöttem az ajtót, amitől ő átkerült a szoba másik felébe, de nem érdekelt. Nincs pofám ahhoz, hogy megint hagyjam belülről felemésztődni. Odarohantam hozzá, és újra megöleltem. Láttam, csuklója átvérezte a kötést. Mikor vérző kezéről felnézve összeakadt tekintetünk, nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam én is. Ez mind miattam van! Már nem tudom, hányadik esélyt kapom tőle, de én ezt is eldobom. Felsegítettem őt a földről, és átkötöztem a kezét. Nagyon csúnya volt, de nem mertem feldobni az ötletet, hogy menjünk vissza a kórházba. Remegő kézzel kötöztem be sebét, amit ő csak könnyes szemekkel kísért végig.

- Ne félj... - teszi szabad kezét az enyémeimre - Nem lesz bajom! Ennél nagyobb már biztos nem! - hagy egy kínos mosolyt arcán, amit már elég rég láttam - Köszi, hogy átkötözted! - fordul sarkon, kimegy, és ledobja magát a tévé elé.

- HanBin, most mi történt? - megyek utána - Most miért mész el csak így?

- Te magad mondtad! Még nem vagy rá kész! Nem erőltetem...

- És most vársz? De HanBin én nem úgy értettem! - kezdenék neki magyarázkodni, de ő csak a tévét kapcsolgatja. Valahogy éreztem, hogy a karma még erősen a pofámba fog csapódni. Mikor már tényleg kezdtem elhinni ezt a tündérmesét!

- Hogy semmi nem megy ebben a hülye tévében! - csapja le a távirányítót, és elindulva belém ütközik.

- Miért vagy ilyen velem?

- Várnod kell! Én tiszteletben tartom, amit te nem tettél meg! - néz rám szúrós tekintetével.

- Kim HanBin!

- Kim JiWon! Ne dobálózzunk itt a teljes nevekkel, mert nem tudom, mit csinálok veled!

- Én viszont már eldöntöttem! - csókolom meg újra, és úgy veszem ölembe. Átviszem őt megint az ágyra, és elkezdem falni nyakát.

- Ugye tudod, hogy ilyenkor utállak?

- Ugye tudod, hogy én ezentúl mindig imádni foglak! - válaszolok neki, és az éjjel többi részét egymás ízlelésével töltöttük.