I want him! ~ 6. rész

Lassan sétáltam le az emeletről. A telefonomért nyúltam a zsebembe, de egy hang visszatartott.

- Elnézést! - kapkodja utánam a lábát egy nővér, akit HanBin körül láttam forgolódni. Fiatal volt, és alacsony, szerintem még gyakornok lehetett, vagy frissen kezdhette a pályáját. Ha nem kórházban lettünk volna, és nem csináltam volna, amit, akkor már kikezdtem volna vele.

- Van egy olyan lehetőség, hogy a betegek hozzátartozói, ha igényt tartanak rá, bent maradhatnak éjjelre. Fent tartunk egy ágyat minden beteg mellett. Esetleg?

- Inkább haza megyek...

- Most is a macit ölelgeti... Biztos nem marad itt? Sokat jelentene neki.

- Nem... Nincs képem itt maradni. Ha engem akar látni, akkor ne válaszoljon neki, csak a macit adja oda. Érteni fogja... És bármit kér, adják meg neki. Kifizetem, csak adjanak meg neki mindent. - ő meghajol és menne is már a dolgára - Mikor lesz esedékes a hazaengedése?

- Amint erősebbnek érzi magát! Ha így van akkor esetleg már holnap is elmehet, de igazából a holnapután a legesélyesebb!

- Köszönöm. -biccentek egyet, és megyünk tovább. Ő fel a lépcsőn, én le. Ő az, aki most vigyáz HanBinra, én pedig, aki miatt vigyázni kell rá...

Elindultam a hotel felé egyedül. Vajon miért vagyok itt? Én akartam, hogy eljöjjünk, vagy JinHwanék játékának a bábúja vagyok? A zsebembe téve kezem megérzem telefonom, és eszembe jut, amit csinálni szerettem volna.

- JinHwan... - szólok bele, ahogy felvette.

- JiWon! Mi történt? Minden rendben?

- Igen... Megműtötték, már fent van.

- Bent vagy nála? Beszélhetek vele?

- Nem... Már eljöttem.

- De miért? Sokkal többet segítenél neki, ha bent maradtál volna!

- JinHwan, nem tudtam bent maradni! A lelkiismeretem nem engedte. Át kell gondolnom a történteket.

- Hol vagy most?

- Sétálok vissza a hotelbe.

- A sziklánál vagy, igaz?

- Ez az a hely, ahol a legjobb döntéseket hozták eddig a szüleim. Itt találkoztak, itt jegyezték el egymást, és itt határozták el, hogy gyereket vállalnak. Nekem is itt lesz a legjobb...

- Hagylak gondolkozni... De hívj, ha jutottál valamire!

- Feltétlen! - teszem le, és leülök oda, ahol pár nappal ezelőtt még HanBinnal ölelkeztünk. Csak a kék vízet kémleltem, és agyaltam, hogy melyik is lenne a jobb döntés. Apukám biztos tudná, mit kell csinálni, de félek felhívni. Megkérdezné, hogy ki miatt vagyok ilyen bánatos, és ha én azt válaszolnám, hogy HanBin, kiakadna. Csak ültem, és próbáltam döntést hozni, de mindegyikben volt egy kis hiba, ami elronthatta az egészet. Miért ilyen nehéz ez?

Más nap reggel a kórházban: ( HanBin )

Még mindig remegek a történtek miatt. Ez a hely olyan, mint egy börtön. A fehér falak miatt csak újra úgy érzem magam, mint amikor bungee jumpingoztunk. Fekszem a hátamon, és bámulom a plafont. Próbálom elfelejteni, hogy teljesen egyedül vagyok egy vadidegen helyen, de csak JiWon jut eszembe, és vele együtt az a kép, amikor megláttam azzal a lánnyal. Olyan boldognak tűnt mellette... Olyan boldognak, amilyennek még nem láttam egyszer sem. Talán tényleg el kellene őt felejtenem egy életre, és mást keresnem helyette. Csak az a baj, hogy ez kész lehetetlenség. Annyira üresnek érzem magam így, nélküle. A maciját itt hagyta, de inkább ő maradt volna itt. Miért nem maradt? Látni akarom őt!

- Hogy van? - jön be egy nővér.

- Egész jól... Mondja, JiWont nem látta odakint? Behívná nekem?

- JiWon?

- Aki bejött, és itt hagyta a macit. - ülök fel az ágyban. Ő nem válaszol, csak szemkontaktust kerülve végzi tovább a dolgát, és csuklómat megfogva cseréli le róla a kötést.

- Nincs odakint? - látom, hogy ez sem használ, és elrántom a kezem, hogy végre rám figyeljen - JiWon, nincs odakint? - kérdezem könnyes szemekkel - Megígérte, hogy itt marad...

- Sa-Sajnálom... Én megpróbáltam marasztalni, de semmi esetre sem akart... - könnyezik bele ő is mondataiba.

- Nem a maga hibája... Egy telefont kölcsön tudna adni?

- Persze, itt van. - nyúl bele a zsebébe, és nyújtja felém az eszközt, és egyúttal egy zsepit is vesz ki magának és nekem is. JiWont tárcsázom, és csak reménykedni merek, hogy felveszi, és nem nyom ki automatikusan, ahogy azt általában szokta.

- Igen? - hosszú kicsöngés után felveszi, és csak ennyit nyög bele. Biztos megzavartam, akkor szokott ilyen lenni.

- JiWon..?

- HanBin, te meg..?

- Miért mentél el? - szakítom félbe.

- HanBin, nem bírtam végignézni, ahogy szenvedsz miattam! Sajnálom, de nem tudtam ott tartani magam!

- JiWon, megígérted...

- HanBin, én...

- Megígérted! Tudod, mit jelent ez számomra? Itt hagytál, egyedül... - mondom egyre indulatosabban.

- HanBin, ne csinálj semmi meggondolatlant! Máris megyek érted, hallod? Negyed óra múlva ott leszek nálad! - hallom, de már nem foglalkozom vele, és rácsapom a telefont. Újra sírni kezdek, amiatt, hogy ő még ilyenkor is magára gondol, és még annyi sincs benne, hogy szóljon. Ő inkább elhiteti velem, hogy itt  van, és bármikor láthatom, aztán meg a nővér közli velem sírva, hogy nem tudta őt bent tartani. Nekem ebből már tényleg elegem van!

- Kötözze be, és segítsen összepakolni! - utasítom a még mindig pityorgó nővért.

- Összepakolni? De még nem engedhetem haza!

- Már teljesen jól érzem magam! - teszem elé a csuklóm. Ő ellátja a műtét helyét, és a táskámba teszi azt a pár dolgot, ami kellhet a továbbiakban a lefertőtlenítéshez. Gyorsan felveszem a ruháimat, amik még mindig véresek, de teljesen hidegen hagy, csak jussak ki innen. Eközben végig figyeltem az órát. A kezem még mindig fáj, azért elég lassan készültem el, és az a bizonyos beígért negyed óra már háromszor is lejárt. Ennyit JiWonról, és az ígéreteiről.

- Köszönöm! - húzom mosolyra a szám, mikor leérünk a nővérrel a kórház bejáratához.

- Remélem minden rendbe fog jönni!

- Szép lenne, de ennek már minden reménye szerte foszlott! - húzom maszkomat arcomra, és elindulok. Fogalmam sincs merre is kellene mennem, hogy egyáltalán a partra, vagy egy ismerősebb helyre eljussak. Időközben találkoztam egy csapat turistával, és elkezdtem őket követni, hátha útba ejtik a partot, vagy legalább a környékét. Egész jól elsétálgattam velük, észre se vették, hogy csatlakoztam hozzájuk.

- És le is értünk a partra. Most hagyom magukat, nézzenek körül kicsit! - mondja az idegenvezető, és a nagy tömeg egyszerre szétszéled. Nem is tudtam, de arra a helyre értünk le... A sziklához. Elbattyogtam oda, és végigsimítottam az érdes felületén.

- Bácsi, ez nem a magáé? - mutat rá egy kislány a földön lévő telefonra és fülesre, amit én egyből felismertem.

- De-De, igen. Köszönöm, hogy szóltál! - mosolygok rá a kislányra, aki vidáman tovább ugrándozik. Ez JiWon telefonja és fülese. Ezek nélkül nem megy sehova, és csak akkor hagyja el, ha tényleg nagyon siet, vagy kapkod. Fél kézzel felkapaszkodtam a sziklára, leültem a telefonjával és fülesével szemben, és akkor látom meg a másik jelet is, ami jobban szíven ütött, mint amikor megláttam azzal a lánnyal. A kőbe már bele voltak vésve a neveink, már csak a évszám hiányzott. Ő elment értem, de én már eljöttem... Most mit csináljak?