I want him! ~ 2. rész

Reggel én keltem fel később. Éreztem már, hogy felkelt, de azt nem, hogy amíg én fel nem keltem engem bámult.

- Te jó ég, Kim JiWon! Tudod mennyire ijesztő ilyen rohadt közelről a reggeli látványod! - a szemeim hirtelen pattannak ki meglátva őt. Persze, nekem még a reggeli látványa is tökéletes volt.

- Ez mi? - néz nagy szemekkel a kezében szorongatott macira.

- Az? - ültem fel az ágyban - Azt én vettem neked... Este, amikor már te aludtál, elmentem, hogy keressek a tiédhez hasonlót. Végül megtaláltam a tiéd tökéletes mását. Visszasiettem vele, és láttam, hogy rosszat álmodsz. Odatettem melléd és abban a pillanatban megnyugodtál.

- Komolyan? - simogatta újdonsült alvótársát.

- Komolyan. - mosolygok rá. Olyan aranyos tud ilyenkor lenni. A többiek előtt  nem gyakran mutogatja ezt az oldalát, de az elmúlt másfél napban egyre többször találkozom vele. Jól esik, hogy kezd így megnyílni nekem. Ő rám pillant, de nem a szokásos tekintetével. Láttam valami mást a szemében, valami teljesen megmagyarázhatatlant.

- Így majd jobb lesz! - fognám meg kezét, de ő hirtelen elkapja onnan.

- Hívtak. Azt mondták 11-re legyünk kész, mert megyünk valahova. - áll fel az ágyról, és újra visszaáll a tipikus JiWon hangnem és viselkedés. Most szúrtam el mindent! Olyan szép volt a pillanat, de most végre kiderült, hogy nem érez semmit... Lassan kikecmeregtem az ágyból, és példáját követve én is felöltöztem. Ő már lement tíz perccel előbb, mondván, hogy én amúgy is késni fogok, nehogy itt hagyjanak mindkettőnket. Egyedül maradtam az üres hotelszobánkban. Fel-le mászkáltam, már rég elkészültem én is. A fotelen hagyott pólójába markoltam és sírni kezdtem. Miért ilyen rideg? Tényleg ennyire visszataszító lennék? Megfogtam a telefonom és sírva hívtam fel JinHwant.

- Ez így nem fog menni! Engedjetek innen haza! Kérlek..! - sírom a szavakat a telefonba.

- HanBin nyugodj meg! Mi történt?

- Volt egy pillanat amikor már azt hittem, hogy enyém lehet. Majdnem megfogtam a kezét, de ő elrántotta...

- Ez még csak az első nap! Ebből még bármi lehet! - kuncog vidáman.

- Te most kiröhögsz?

- Nem, csak JunHoe az! Egész reggel csak engem akar, és nem hagy békén. Figyelj, most adom őt, addig is el tudok menni egyedül vécére. - hallottam, ahogy nevetgélve elfut.

- Mondjad HanBin!

- Kérlek, csak akkor beszéljünk, ha komolyan tudunk... Most tényleg darabokra törték a szívem! - kezdek el újra sírni még mindig a pólóját szorongatva.

- Persze, mondjad csak! Vagyis hallottam, amit JinHwannak mondtál... És nekem is az a véleményem, mint neki. Még csak az első napotok reggele, még bármi történhet! Ne legyél ennyire kishitű! Most már legalább tudja, hogy nem csak ok nélkül lettetek száműzve pár napig.

- De most egy komplett baromnak néz! - üvöltöttem a telefonba.

- Nem nézlek annak. - jött be JiWon az ajtón, elvette a telefonom és lerakta - Miért sírsz? - kérdezi tőlem halál nyugodtan.

- Mennyit hallottál?

- Csak azt, hogy baromnak nézlek. Többet nem.

- Igen? - nyugodtan sóhajtottam egyet, letöröltem könnyeimet, és elindultam a már ránk váró kocsihoz. Egy hang nélkül ültük végig az egy órás autóutat. Nem tudtuk hova megyünk, csak bíztunk JinHwanékban, hogy nem valami nagy baromságot szerveztek nekünk.

- Itt is volnánk! - húzza be a kéziféket a sofőr. Ijedten nézünk ki mindketten a kocsi ablakán. A partra hoztak le minket, de nem a homokos részere. A lebitumenezett részén voltunk, és valami nagy torony szerű építménnyel néztünk farkasszemet.

- Bungee jumping!! - száll ki üvöltve a kocsiból. Na nem, ezt én biztos nem fogom megcsinálni! Előbb akasztom fel magam, de rá nem vesz senki, hogy onnan leugorjak! Remegve szálltam ki a kocsiból, és lassan közelítettem meg a magas építményt.

- HanBin, ugye nem? Csak azt ne mondd, hogy félsz a magasban!

- Hát, én nem... - vakarom meg tarkóm - Csak a nagyon magasban.

- Van rá lehetőség, hogy együtt ugorjanak, ha így esetleg rávehető! - mondja az ember, akit gondolom JinHwanék fizetnek.

- Na? Jössz? - kérdezi tőlem JiWon izgatottan.

- Egye fene... - adom be derekam cuki mosolyának. Beszálltunk a liftbe, közben a szívverésem egyre gyorsult. Félelmemben már JiWon kezét szorongattam! Mi? Várjunk! Hagyta, hogy megfogjam a kezét?

- HanBin, már elszorítottad a vérkeringésem! - mondja enyhén megkönnyezve a fájdalmat.

- Bocsi... - engedem el kezét, de még mindig nem nézek rá. Lábaim egyre jobban elkezdenek remegni, lassan már összeesem.

- JiWon, én ezt nem csinálom! - fordulok vissza, ahogy felérünk a lifttel.

- HanBin, légyszíves! Csak ma jöttünk el ide, és máskor nem fogjuk tudni megismételni!

- JiWon, én rohadtul parázok! - guggolok le az egyre jobban felerősödő tériszonyom és klausztrofóbiám miatt.

- Együtt ugrunk! Majd megvédelek! - guggol ő is le mellém, és megfogja a kezem. Félve és hezitálva, de hiszek neki. Remegő végtagokkal állok a tenger felett.

- Háromtól visszaszámolok, oké? - súgja a fülembe a hátam mögül. Lehunyt szemekkel bólintok, és szótlanul várom a véget.

- Három... - erre közelebb lép hozzám - Kettő... - átkarol hátulról - Egy... - beleszuszog nyakamba és úgy, ahogy voltunk leugrottunk. A hasam még mindig görcsben volt, de ő nem azzal foglalkozott, hogy jól érezze magát, hanem, hogy én végre elengedjem magam. Átfonta karjait az enyémeken, és szétfeszítette őket a szorításból.

- Csak élvezd a szabadságot. - súgja fülembe és karjainkat kitárta - Ugye, hogy jobb! - mosolygott, és keze visszacsúszott csípőmre. Egy régi álmom vált valóra! Olyan helyeken ért hozzám, amikről még fantáziálni sem mertem, annyira lehetetlennek tűnt.

- Megnyugodtál már? - szuszogja nyakamba, amitől én megborzongok.

- Azt hiszem, igen... - harapom be alsó ajkam.

***

A visszaúton mindketten elszenderültünk. Még tisztán emlékszem, hogy a kocsi két legtávolibb helyére ültünk, hogy még véletlenül se találkozzon össze a tekintetünk. Meg is értem, nem könnyű azzal szembesülni, hogy meleg vagy... Mikor felkeltem, már kezem össze volt kulcsolódva az övével. Már ő is fent volt, és az ablakon bámult kifelé. Tudta, hogy már én is ébren vagyok, de még mindig nem engedett el. Mikor visszaértünk a hotelhez, nem engedett kiszállni a saját ajtómon, átrángatott a másik oldalra, és kézen fogva indultunk az ajtóhoz. De az ajtó előtt már elengedte a kezem, és szemét lesütve indult fel a szobánkba. Meg se várt, csak szedte a lábát, remélve, hogy senki nem látott miket kézen fogva. Engem még lent tartott a recepciós néhány aláírás miatt... Az a néhány aláírás másfél órámba telt. Mikor elértem odáig, hogy felmenjek, ő már fürdött.

- JiWon... - kopogtam be - Szeretnék veled beszélni.

- Mondjad! - lép ki vizes hajjal.

- Ami délután történt... Azt komolynak gondoljam..?

- Ne! Csak az adrenalin beszélt és cselekedett... - dobja le magát a fotelba - Talán élvezted? - néz rám. Nem válaszolok, csak lesütött szemekkel megyek ki az erkélyre. Ott végre kitör belőlem a sírás. Elárultnak érzem magam, és átvertnek. Nem bírok tovább ebben az épületben maradni. Úgy, ahogy voltam, sírva rontottam ki az utcára. Bőgve rohantam egy olyan helyre, ahol senki sem lát. Egy helyre, ahol nyugodtan kisírhatom magam, és nem terhelek senkit a bajaimmal. Végül a parton kötöttem ki, egy kis erdős részben. Lábamat a víz felszínere lógatva hagytam, hogy könnyeim egyesüljenek a vízzel. A hirtelen eleredő eső zavart végül vissza. Két teljes órát ott töltöttem, mégsem tűnt többnek öt percnél. Ő már mélyen aludt, mikor én csuromvizesen beléptem a szobánkba. Nem is mertem ránézni, féltem, hogy csak megint kitör belőlem a sírás. Egy gyors zuhanyzás után mégis csak kénytelen voltam mellé befeküdni. Már a fejem le is tettem a párnára, amikor megláttam egy kis üzenetet az éjjeli szekrényemen.

"Nekem ez nehéz!"

Visszafordultam hozzá, és végigpillantottam az egész emberen.

- Sajnálom... Nem tudtam, hogy neked ez ekkora teher... - beszéltem hozzá halkan és megsimogattam egy ujjal az arcát. Nem kelt fel, de újra elkezdett fészkelődni, mint tegnap este, és megint kiverte a víz. Láttam, hogy nincs nála a macija. Még mindig a fotelben van, ahova reggel is tette. Felkeltem, és újra odatettem mellé. Örömmel láttam, hogy megint megnyugszik tőle. Egyik kezével a macit ölelte, a másikkal az én kezemet kereste. Félve, de összekulcsolta újra. Így aludtunk el mindketten.