I want him! ~ 5. rész

Az ajtó másik felén álló JiWon azonban semmit sem sejt a bent történtekről: ( JiWon )

Miért kellett így elrontanom mindent? Vitt a vérem, és nem tudtam ellenállni a lányoknak! De HanBin is megérthetne! Még nem tudom igazán, hogy melyik nem felé is vonzódom... Frusztráló ez az egész. Fáj, amiért ennyire megbántottam őt. Nem akartam, hogy rájöjjön! Miért vagyok ekkora barom? Nem ezt érdemelte volna!

- JiWon én szerettelek! - hallom a hangos üvöltést a fürdőből, és egy kis kimaradás után egy enyhe puffanást.

- HanBin?! HanBin?! Szólalj meg! Válaszolj, nem hallod!! - kicsit hátrébb lépek az ajtótól, kezeim megremegnek, és kigördülnek szememből az első könnycseppek. Nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Máris a legrosszabbra gondoltam.

- HanBin! - végül berúgom az ajtót. A látvány szörnyű volt. Ott feküdt, az egész teste vérben fürdött. A penge még a kezében volt. Gyorsan megszabadultam a pólómtól, és azt kötöttem a kezére, hogy ne veszítsen még több vért.

- Valaki! Segítsen! - ordítom el magam, mert tudom, hogy nyitva hagytam a szobánk ajtaját, így bárki meghallhatja.

- Te jó ég! - végül egy takarító jött be.

- Hívja a mentőket, kérem. Mondja, hogy siessenek! De nagyon gyorsan! - roskadok rá a földön fekvő társamra.

- HanBin, sajnálom! - simogatom meg, még mindig szorítva csuklóján az átvérzett anyagot. Kinyitotta szemét, amitől én lettem a világ legboldogabb embere arra a pillanatra.

 - Sz-Sze... Szer... - próbálja kimondani, de csak dadogásig jut. Már sírva nézem végig, ahogy egyszerűen lecsukja szemét, feje oldalra bicsaklik és keze elenged abból a kicsi tartásból is.

- HanBin, ne halj meg! Megteszek neked bármit! HanBin szeretni foglak kölcsönösen, de kérlek szépen, adj rá esélyt! HanBin, nem fogok tudni nélküled élni! - mellkasára hajtottam fejem, és hallottam, ahogy szíve vészesen gyorsan dobog. A nagy vérveszteségtől, vagy tőlem? Nem tudtam a helyes választ... Abban a pillanatban semmit sem tudtam, egy volt a lényeg számomra, hogy ő életben maradjon!

- Itt, itt! Gyorsan! - egy kissé megkönnyebbültem, amikor megláttam a mentőket az ajtóban.

- Mi történt? - kérdezi tőlem a mentős.

- A vétke csak annyi, hogy szerelmes... De akit szeret, nem értékelte semmire, és hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

- Mióta fekszik így a vérben?

- Körülbelül 10-15 perce, nem több.

- Öltözzön, bejön velünk!

Gyorsan összekaparták a földről, hordágyra tették, és már be is tették a mentőbe. Én magamra kaptam egy pólót, ami pechemre az övé volt, de már nem maradt időm átcserélni. Még gyorsan visszarohantam, és felkaptam az ágyról a macit, amit vett nekem. Érzem, hogy még kelleni fog. A mentőben meg se mertem mukkanni. Csak sírva néztem, ahogy megpróbálnak újra életet lehelni belé.

***

- JinHwan, tudom, hogy ki fogsz nyírni, de ne szólj senkinek! - hívom fel őt, már a kórház folyosójáról.

- JiWon, mi történt? Miért sírsz?

- Egyedül vagy?

- Igen, de mondjad már!

- JinHwan, én lefeküdtem egy lánnyal...

- Te voltál?!

- Honnan tudsz róla?

- HanBin felhívott, és elmondta, hogy mennyire aggódik, de mi próbáltuk belé önteni a lelket, hogy nem, biztos, nem te voltál az. Normális vagy te egyáltalán? Felfogtad, hogy mit csináltál?

- Nem akartam, hogy ez legyen..!

- HanBin hogy fogadta?

- HanBin... - csuklik el a hangom, ahogy megérzem rajtam lévő pólóján az illatát - HanBin... Ő... - próbálom kinyögni válaszom, de én is csak a dadogásig jutok el.

- Mit csinált HanBin?!

- JinHwan, a kórházban vagyunk... - már le kellett ülnöm, mert úgy éreztem lábamból elszáll az erő, és nem bír tovább tartani. Nem kaptam választ, éreztem, hogy a telefon másik végén lévő társam is hirtelen lesz rosszul.

- M-Mit csinált..? - makogja szipogva.

- Felvágta az ereit... Kérlek, ne szólj senkinek! Csak a menedzserünknek ne! Minden jobb lesz, holnap már haza is engedhetik, de kérlek, hagy töltsem vele itt ezt a hetet! - bár szám ezt mondta, tudtam, hogy semmi nem jön csak úgy rendbe. Egy életre megutált, az biztos...

- JiWon, hogy ne szólnék már senkinek? Felfogtad te a helyzetet?

- Mikor te is ugyanígy felhívtál engem akkor, és azt mondtad, JunHoe utál, és te a folyónál vagy, ugyanilyen módón rettegtem a következő lépésedtől. De megkértél, hogy ne szóljak senkinek, mert egyedül szeretnél gondolkozni. Én nem szóltam senkinek, pedig tisztában voltam vele, hogy azok lehetnek felém az utolsó szavaid. Aznap éjjel nem jöttél haza. Mindenki aggódott, és én csak sunyítottam, pedig legszívesebben már kiordítottam volna, hogy hova a francba is tűntél, de nem tettem, mert megkértél rá. Most én is megkérlek! Ne szólj erről senkinek! Meg fogom oldani!

- Utálom, mikor a múltal zsarolsz! Amint történik valami, felhívsz!

- Mindenképp! - és már le is tette. Hátra dőltem a kényelmetlen műanyag székben, és vártam, Vártam, valahogy úgy, ahogy ő várhatott rám délelőtt. Egy hangos kiáltást hallottam az utca felől. Egy katona jött ki a kórházból, és a szerelmével találkozott. Ők kibírták egymás nélkül hosszú időn át, és nem távolodtak el. Én meg csak így félre dobom magamtól azt a személyt, akiért több ezren állnak sorba...

Már öt órája várok rá, és már 19:22. Megműtötték... Kérdőn pillantok a nővérre, aki kijön a kórterméből. Ő csak egy együtt érző mosolyt varázsol arcára, bólint, majd sarkon fordul, és távozik. Még mindig remegtek a lábaim a félelemtől, és a tudattól, hogy ez mind miattam történt. Egy utolsó, mély levegőt véve nyitok be hozzá. Ez a látványa sem volt szebb, mint amikor a vérében feküdt, de legalább most már tudom, hogy él. Azt mondta nekem az orvos, hogy hall, de nem fogja kinyitni nekem a szemét. Amolyan alfa alvó állapot. A bőre a szokásos enyhén napbarnítottól sokkal fakóbb. Szinte beleolvad a durva anyagú, fehér kórházi ágyneműbe. Csuklóján a kötés, ami a műtét után maradt rajta. Orrából a két cső vezet egy géphez, amitől csak könnyebben kapja a levegőt. Az a gép többet segített neki az elmúlt öt órában, mint én bármikor is.

- HanBin... - nyúlok óvatosan arca felé, és megsimogatnám, de végül nem merek hozzá érni - Sajnálom... - dőlök rá újra mellkasára. Próbálja megmozdítani kezét, de a kimerültségtől nehezen megy neki.

- Ne! Csak pihenj! - fogom meg a kezét, amitől enyhén kipirul. A műszeren látom, hogy szíve egyre gyorsabb ütemben mozog.

- Nyugi! - teszem mellé a macit, ahogy ő is csinálta. Ő azzal a kis erejével is visszatolja felém, mondván ez az enyém, és nekem nagyobb szükségem van éjjelente.

- HanBin... Erős vagy! Nagyon erős! Bocsánat, az elkövetettekért... Nem akartalak ennyire felkavarni! - a kipirult arcán láttam, legördül egy könnycsepp - Őt most itt hagyom neked, vigyázni fog rád, ahogy én azt nem tettem meg. Most ő én leszek... - szorítja meg teljes erejéből kezem, ami nem valami erős, de egy műtét után, a műtött kezével még azt is csodálom, hogy meg bírta mozdítani.

- Ji-JiWon... - nyökögi halk szavait - Mi-Miattad jöttem vissza... - ettől a mondattól hirtelen lesokkolódom. Meghalt már egyszer, de miattam visszajött..? Én pedig kicsinyes dolgok miatt dobtam el őt magam mellől? Szíven ütött ez a mondat, mert ő most miattam él, én pedig többet ártottam neki, mint segítettem volna.

- Elnézést! A betegnek pihennie kell! A látogató idő lejárt! - jön be ugyanaz a nővér, aki néhány perce elhagyta a szobát.

- Még két perc búcsúzásra, kérem! Utána kidobhat innen, akár a kórházból is, csak még két percet!

- Biztonságiakkal fogok visszajönni... - mondja félvállról, a kezében lévő papírokat olvasgatva.

- HanBin, hallottad, el kell mennem. De itt leszek a kórházban, oké? Nem megyek el innen nélküled! - egy újabb könnycsepp gördül le, most már emberibb színű arcán - Bármi kell, egy kis társaság, beszélgetni akarsz, amit még egyenlőre mellékelj, vagy akármi, szólj, és itt leszek! Színvonalas ez a kórház, vigyázni fognak rád! - puszilom meg homlokát, felállok az ágya mellől, és elhagyom a szobát. Megkönnyebbülve dőlök neki a falnak. A nővér furcsán néz rám, és látom, hogy kérdezne valami személyeset, de nem meri.

- Mondja csak, nem sértődöm meg... - vetem fel a témát még mindig a falnak döntve hátam.

- A barátja..? Mármint úgy a barátja..? - a kérdés még engem is elgondolkoztat, pedig az elmúlt hat órában már meg is fogalmaztam erre a helyes választ, de most még sem tudtam felidézni.

- Tudja mit? - vezetem tekintetem a padlóról a nő szemébe - Aki miattam jön vissza a halálból, az nem csak a barátom... És nem csak úgy a barátom... Ő már maga a másik felem!