He is my killer (oneshot~SeBaek)

Cím: He is my killer
Műfaj: oneshot, yaoi
Szereplők: BaekHyun, SeHun (EXO)
Páros: SeBaek
Korhatár: +16



Miért van ekkora vihar a nyár kellős közepén?! Nem vagyok az a félős típus, de egyedül lenni ebben a nagy házban ilyen vihar közben elég megrázkódtató. Semmi gond Baek! Egy nagy tál pattogatott kukorica, a kedvenc filmed és már be is fogsz aludni! Ja nem, elment az áram... Semmit nem töltöttem fel, se telefon, se laptop, se semmi! És akkorákat villámlik! A szél vészesen csavargatja az udvarunkban lévő fákat, amiknek az árnyéka furcsán rajzolódik le a délelőtt levágott füvön. Lassan megyek fel a emeletre, olyan érzésem van, mintha valaki figyelne a terasz ajtóból. Akárhányszor odanézek, mindig valami furcsa fényt látok elsuhanni arra. Aztán meg lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy totál megőrültem. Az emeleti lámpa halványan pislákol, pedig pár perce még az egész ház korom sötét volt. Egyáltalán mióta van itt egy lámpa? Elég rusnya egy dolog, kizárt, hogy anyám hagyja, hogy ilyenekkel csúfítsuk a házat! De akkor hogy került ide? Biztos apám műve! Igen, tuti, hogy ő szerelte ezt fel ide, csak hogy anyámat bosszantsa! Baek, nem kellene annyi horror filmet nézned, megárt! Végül csak felérek a szobámba, de valami furcsa zaj kelti fel a figyelmem, ami a szüleim szobája felől jön. Mintha pakolgatnának odabent. Mielőtt elmentek volna, jól széttúrták az egész szobát, mert nem találták apum útlevelét, és késésben voltak. Anyám szívemre kötötte, hogy pakoljak össze. Meg akartam csinálni, de sötétben inkább nem. Nem tudom, mihez érek hozzá, úgyhogy inkább hagyom későbbre, mikor visszajön az áram. Hagyom a zajokat, és befészkelődöm a szobámba. Kulcsra zárom az ajtót, amit idáig sose csináltam, de kicsit megijeszt a tudat, hogy egyedül vagyok egy baromi nagy, áramtalan házban, és a másik szobából ismeretlen forrású zajokat hallok. Elfordítom a kulcsot a zárban duplán, és befekszem az ágyamba. A vihar nagy része már lejátszódott, már nem hallom, hogy felettem csattogna az ég. Felállok, hogy kinézzek az ablakon, de valami, vagy valaki kaparja a másik fényforrását a szobának. Még mindig villámlik, és a hirtelen világosság egy emberi alakot formál az üveg másik felére. A meglepettségtől, és félelemtől teszek egy lépést hátra, de a szekrényembe ütközök, amitől annyira megijedek, hogy halkan felsikítok. Byun BaekHyun, hogy lehetsz ekkora nyuszi?! Embereld már meg magad! Dörren egy nagyot ismét, és egy pillanatra felkapcsolódnak a villanyok az egész házban. Úgy nézett ki, mint karácsonykor szokott. Elkezdek közelíteni az ablak felé, amiben az előbb azt az emberi alakot véltem felfedezni. Lassan és nagyot nyelve nyitom ki az ablakot. Nagy röhögésben török ki, mikor kitárva azt egy bőrig ázott fekete kiscica néz vissza rám.

- Hát te hogy kerültél ide? És hogy másztál fel idáig? Gyere, megtörölgetlek! - vettem be óvatosan a zuhogó esőből a könnyű, törékeny kis testét - Megszárítanálak, de nincs áram, cica, be kell érned a törölközővel. - vettem elő a fiókomból a kissé durva anyagot. Kezembe véve őt húztam át a székem az ablakomhoz, és vele az ölemben néztem, ahogy a természet végzi a dolgát. A cica nagyon otthon érezte magát nálam. Amint a törölköző felszívta a vizet puha szőréről, egyből felmászott a karomon, és a vállamról kezdte el velem vizslatni az udvarunk, amit újból egyre többször lehetett teljes fényben látni. Mintha a vihar visszafordult volna, és újból a házunk felett tombol. Már el is felejtettem azt az enyhe rettegést, amit néhány perce érzékeltem. Karjaimat az ablakpárkányon keresztbe téve hajtottam le rá a fejem.

- El kéne nevezni téged cica? Mi legyen a neved? - erre ,,válaszként" nyávogott egyet, és orrával megbökte a fülem - Hogy mondod? Akkor MinYou leszel! - mosolygok rá, és mintha ő is visszamosolyogna rám. Így, mosolyogva bámultuk egymást sok ideig, azután szinte egyszerre kezdtünk el lassabban pislogni. Fejemet letettem a kezemre, és ott az ablakpárkányban bóbiskoltam el. Már az álmodás széléről rántott vissza MinYou hirtelen nyivákolása, és kiugrott a nyakamból. Nem értettem, mi ez a nagy ijedség, de a folytonos villámlás rávilágított az okára. Valaki mászkált lent az udvarunkban. Mászkált fel-le, mintha azt várná, hogy észrevegyem és megszólítsam. Ijedtemben becsuktam az ablakot, és hátrébb toltam a széket az ablaktól. A szokásosnál gyorsabban vettem a levegőt, és MinYout kerestem, ő is elbújt valahova.

- Hahó, MinYou! Itt vagy? - nézek be az ágyam alá - MinYou? Nincs semmi baj, gyere ki nyugodtan! - ahogy megláttam a világító szemeit, benyújtottam a fakeret alá a kezem. Éreztem, hogy félve elkezd szimatolni, és az új, mégis már ismerős illatot érezve, beledörgöli a kis fejét a markomba. Az ágy alatt simogattam, hogy végre megnyugodjon, és ki tudjam szedni onnan, de éreztem, hogy valami az övemnél fogva húz ki az ágy alól. Sokkos állapotban dőltem neki az ágyamnak. A szobában nem láttam senkit! Ide-oda forgattam a fejem, nem pislogva, hátha elhalasztom a pillanatot, de a szoba üres volt, mint ezelőtt. Hogy jutott be az az illető a házba? Ahogy a vihar elkezdődött, az egész házat bezártam. Egy nyitott ablak nem maradt a földszinten, de még az emeleten sem. Ki ez az alak?

- Ki-Ki vagy te? - dadogom, reménykedve, hogy csak egy hülye haverom szórakozik velem, de választ nem kapok. MinYou hirtelen kimászott az ágy alól, és az ajtó fele vette az irányt. A falap és a padló közti résen beszűrődött a fény, ami a konyhából jött fel. Felkeltem, megpróbáltam felkapcsolni a szobám lámpáját is, de az még akkor is sötéten lógott a plafonról. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtómat, és indultam le MinYou kíséretében. Én nem éreztem lentről semmit, de az újdonsült barátom úgy szedte le a lábát a lépcsőn, mintha kaját adnának neki. Az igazság az, hogy így is volt. Egy tál macskakaja volt odakészítve, mintha azé az emberé lenne a macska. Egyáltalán, hogy kerül a házunkba macskakaja? A konyhában égett a villany, de sehol máshol a házban. MinYou felmászott a kanapéra, és mintha lenne ott valaki elkezdett a levegőbe dörgölőzni.

- Mi-MinYou... Nincs ott senki! - haladok a macska felé, és ahogy megérintem a levegőt megállítja valami a kezem. Van itt valaki! De-De miért nem látom?

- Ki van itt? - hagyja el ajkam a halk kérdés, de érzem, ahogy valaki pólóm alá nyúlva, nyakamba szuszogva válaszol.

- Nem szoktam az első alkalomkor bemutatkozni! - süvítette a kinti szél befújva az ablakon, amit én bezártam. Éreztem, hogy fogak fúródnak a nyakam érzékeny bőrébe, amitől lábaimat hirtelen elhagyta az erő, de nem estem össze, az a valaki megtartott.

- Ki vagy te? - remeg meg a hangom.

- Csak mert ennyire aranyos vagy, bemutatkozom! SeHun vagyok, és engem akkor szoktak látni az emberek, amikor meghalnak. Tudom, hogy elég durva így hallani, de ez a szomorú igazság. Sajnálom Baekie~, tündéri vagy, de ez a munkám. - és a mögöttem álló alak egyszerre elkezdett tényleges alakot ölteni. Már nem csak tapintható, de látható is volt. Egy magas, velem korabeli fiú állt mögöttem. Szőke haja oldalra fésülve, fekete ruháit a szakadásokat összetartó biztostűk és az anyagba beleszáradt vérfoltok tarkították. Nyakán is tartott a mellkasáról indulható tetkó, ami a tarkóján végződött. Valami tövis ágakat ábrázolt a festék, ami örökre a bőrébe ivódott, ezzel csak még rémisztőbbé téve kinézetét. Félelmemben csak nyelni tudtam, még remegő végtagjaimat egyre jobban elhagyja az élet.

- Aranyos cica, ugye? Jól végezte a dolgát! - néz a kanapén egy párnából kiálló cérnával játszadozó macskára, aki a kis kölyök cicából a szemem láttára lett egy nagymacskává. Nem tudom megmondani, mi, voltak benne a tigrisre és a jaguárra ismertető jegyek is.

- Ez hogy?

- Nem tetszik? Pedig tündéri jószág. Pont, mint te. - fordít maga felé, és életem legédesebb csókjába invitál. Nem vagyok meleg, életemben sose néztem rá máshogy egy fiúra, de ez a csók mégis a fellegekbe emelt. Önkéntlenül hagytam, hogy nyelve átvegye az enyém felett az irányítást, és teljesen beférkőzzön a számba. Magatehetetlenül álltam előtte, és levegőt nem véve élveztem az ismeretlen szellem furcsa, de mégis kellemes ízét. Olyan volt, mintha képtelen lettem volna eltaszítani magamtól. Csak többet és többet akartam érezni belőle.

- Te vagy az első, akivel élvezem is a dolgot. - válik el tőlem, hogy ezt elmondja, majd újra visszatapadt rám, és lassan elkezdett kihámozni a pólómból. Kidolgozatlan felsőtestemen végighúzza feltűnően hideg kezét, és az ölébe kapva visz át a konyhába. Ledob arra a pultra, amin a kések, és más nagyobb konyhai eszközök vannak szépen elmosva, elrendezve. Megszívja a nyakam és kulcscsontom, majd hasamnál kötnek ki ajkai. Időközben, úgy, hogy én észre sem vettem, levette rólam farmerom. Ajkát merev férfiasságomnál éreztem, aztán csak a kést. Lepillantottam, elégedett vigyorát, és a mellkasomból kiálló tárgyat láttam.

- Se-SeHun... - dadogom, és érzem, hogy hirtelen minden nehézzé válik. Nem tudok levegőt venni, végtagjaimra mintha 100 kilós nehezéket kötöttek volna, húzzák le a teste a pultról a földre.

- Ez a munkám BaekHyun, sajnálom. - veszi ki mellkasomból az éles pengét és kezembe adja. Ő újra eltűnik, engem pedig ott hagy. Mellkasomból ömlik a vér, mintha egy csapot nyitottak volna meg. Érzem, hogy szédülök, és a következő pillanatban már csak fejem koppanását hallom a konyha kövén. Meghaltam? Ha meghaltam, akkor miért tudok még mindig levegőt venni? Éreztem egy puha anyagot körülöttem. Szememet kinyitva takarók közt találom magam a kanapénkon. Kezeimet felemelem, de csak furcsán homályosan látom magam, és végtagjaimat.

- Mi történt?

- Üdv a szelleméletben, Baekie~! - áll mellettem SeHun, de máshogy nézett ki, mint eddig. Bőre fehérebb volt, ruhái rendezettek, és azok is fehérek, nem feketék. Tetkója eltűnt a nyakáról, és szemeiben is mást lehetett látni, nem az öldöklés vágyát. Felsegített a kanapéról, és halott testem irányába mutatott. Ott feküdtem a véremben, késsel a kezemben. MinYou baktatott oda hozzám, immár újra kismacska bőrébe bújva, de fehér szőrrel, és véremben meghemperegve kezdte felnyalni azt.