Egy héttel később
- Hogy érzi magát? - néztem a betegre.
- Jobban lennék, ha egy normális kórteremben feküdnék. - válaszolt pimaszul a fiú.
- Hé, ne velem vitatkozzon, a családjával beszélje meg! - háborodtam fel.
- Kérem, nem tudná elintézni? - nézett rám nagy szemekkel.
- Az apja egyértelműen megmondta, hogy ezt a szobát kéri, én nem tehetek semmit, sajnálom Mr. Min.
- Nem tekintem apámnak azt az embert. - mondta. Bevette a gyógyszereit, majd hanyatt feküdt.
- Doktor nő, megérkeztek a látogatók. - szólt be egy nővér.
- Engedje be őket. - bólintottam.
Hat, 20 körüli fiú lépett be. Egyesével meghajoltak, majd YoonGi ágyához léptek.
- Hogy vagy haver? - pacsizott le a lábadozó fiúval egy magas srác.
- Szerinted? Hányok ettől a luxustól. - panaszkodott YoonGi.
- Nem sokára hazamehetsz, addig bírd ki! - paskolta meg a vállát egy alacsonyabb, barna hajú.
- Fél óra múlva visszajövök kicserélni az infúziót! - szóltam. Némán bólintottak, én pedig elhagytam a kórtermet.
- Sunbae! - kiáltott utánam a folyosón a gyakornokom. - Sunbae, a 65-ösből az ahjumma* haza akar menni.
- Aish, mondtam, hogy még pihennie kell! - ráztam a fejem. - Megyek elintézem.
Miután meggyőztem Park nénit, hogy még egy hétig itt kell maradnia, elindultam a vakbeles fiúhoz.
- Áh, doktornő, pont jókor jön, a barátomnak vérzik az orra! - integetett YoonGi.
- Mi történt? - léptem hozzájuk és szemügyre vettem a sérültet.
- Lefejelte az ablakot. - nevetett YoonGi.
- Jöjjön velem, pár perc az egész. Küldök egy nővért aki megcsinálja az infúziót! - szóltam a vérző orrúhoz, majd a többiekhez.
A magas fiú szó nélkül követett egy üres betegszobába.
Leültettem az ágyra és kezelésbe vettem az orrát.
- Ezt tartsa így, elég erős a vérzés. - szorítottam egy vattát az orrához. - Megkérdezhetem, hogy fejelte le ennyire az üveget?
- Hyung azt mondta, hogy nézzem meg a kertet, mert tök szép. Csak az ablaküveg közelebb volt a vártnál. – nevetett kínosan.
- Értem. Nos, még vérezni fog pár percig, szerencséjére nem tört el. - Összepakoltam az elsősegély dobozt és visszazártam a vitrinbe.
- Köszönöm szépen. - hajolt meg.
- Ezért vagyok orvos. - mondtam.
A fiú kisétált az ajtón, én pedig hatalmasat lélegeztem.
Kinyitottam minden ablakot, hogy kiszellőzzön a helyiség.
Hirtelen megszédültem és olyan erős rosszullét fogott el, ami eddig még talán soha.
Felkaptam a telefont és tárcsáztam a főnököt, hogy engedélyt kérjek, hogy hazamehessek.
Köpenyem lecseréltem a kabátomra, bezártam az irodám ajtaját és elhagytam a kórházat.
Egy hónappal később
Vidáman sétáltam Szöul utcáin. Kellemes májusi szellő fújt. Nem volt hideg, még a szürkület ellenére sem.
Szorgosan lépkedtem a járdán, hogy haza érjek mielőtt teljes sötétségbe borulnak az utcák.
A szokásos útvonalon haladtam, először egy kávézó előtt mentem el, majd egy könyves bolt következett, utána egy sikátor, majd egy kocsma.
Már majdnem elhaladtam a sikátor előtt, mikor hirtelen valaki megragadta a karom.
Számat befogta egyik tenyerével, másikkal berángatott a keskeny utcába.
Torkomnál fogva neki nyomott a falnak.
- Szia cica, van kedved játszani? - kérdezte ijesztő vigyorral..
- Nem igazán érek rá, bocs! - feleltem és próbáltam nyugodtnak látszani..
- Ne pofázz ribi! - rántott elő egy kést. - Srácok! - a sötétből négy fiatal fiú bukkant elő.
- Nem ajánlom, hogy megpróbálj bántani, nem járnál jól! - köptem a szavakat.
- Most aztán félek. - szorította a nyakamhoz a pengét.
Kezét emelte, hogy megüssön.
- Hé, takarodjatok, ez a mi területünk! - kiáltotta valaki.
- Basszus, húzzunk el! - sziszegte az egyik támadóm. Azonban a pengés srác nem mozdult.
- Hyung, ennek a gyereknek nagy hatalma van, simán elintéz minket. Hagyd a cafkát, nem fontos! - rángatta a másik.
- Ha egyszer elkaplak, véged! - nézett a szemembe. Bicskáját visszacsúsztatta a zsebébe és a társaival együtt elrohant.
Megmentőm pont akkor ért oda hozzám.
- Jól vagy?- nézett rám. Ismerősnek tűnt - Doktor nő, maga az? - csodálkozott.
- Jól vagyok, köszönöm. Ismerem magát? - méregettem.
- YoonGi egyik barátja vagyok. A kórházban találkoztunk. - mosolygott. Alaposan megnéztem az arcát, aztán beugrott, hogy valóban láttam egy hónapja a kórházban.
- Igen, már emlékszem. Hogy van YoonGi? - érdeklődtem.
- Egészséges, mint a makk. - felelt a fiú. - Hé, megsebesült! - nyúlt a nyakamhoz.
- Mi? - kaptam oda én is - Észre sem vettem.
- Jöjjön, beviszem a kórházba - ajánlotta fel.
- Orvos vagyok, megoldom, de azért köszönöm. Nagyon hálás vagyok, hogy megmentett, hogyan viszonozhatnám? - mondtam.
- Már megtett azzal, hogy megműtötte a barátom! - legyintett. - Oh, milyen udvariatlan vagyok, be se mutatkoztam. Jung Hoseok vagyok! - hajolt meg.
- Dr. Sang Sook Woo. Engedje meg, hogy megháláljam a tettét! - kértem.
- Ugyan, nem nagy dolog! - legyintett. - De ha ragaszkodik hozzá, akkor megihatna velünk egy italt.
- Remek, meghívom magukat egy körre! - mosolyogtam - Itt vannak ugye?- mutattam a kocsmára, és el is indultam.
- Jaj, nem úgy értettem - kiáltott utánam - Hé, várjon meg!
Hoseok utolért az ajtóban, így együtt léptünk be a helyiségbe. A fiú odavezetett az asztalukhoz.
- Doktor nő! Jó újra látni magát. Mi szél hozta körünkbe? - lelkesedett YoonGi kicsattanó örömmel.
- Örülök a találkozásnak. Még senkit nem dobott fel ennyire a jelenlétem. - nevettem - Ami azt illeti, nem a szél hozott, hanem a fiatalúr! - mutattam a ,,megmentőmre".
- Ezt nem értem! - rázta a fejét a magas, akinek vérzett az orra a múltkor.
- Megtámadtak az utcán, Hoseok pedig a segítségemre sietett. – magyaráztam - Hálából meghívok mindenkit egy italra.
Hirtelen fagyos lett a légkör.
- Megint azok a huligánok voltak? - sziszegte YoonGi. Hoseok némán bólintott. - Doktor nő, ugye jól van, nem sérült meg?
- Jól vagyok. - feleltem zavartan.
- Üljön le! - csúszott odébb az egyik fiú és megütögette a mellette lévő helyet.
Letelepedtem mellé.
- Oh, had mutatkozzam be! - köszörülte meg a torkát az alacsony fiú - Park JiMin vagyok! - mosolygott.
- Kim Nam Joon! - folytatta a magas.
- Engem már ismer. - nevetgélt YoonGi.
- Kim Seok Jin !- intett egy kedves arcú, kellemes külsejű srác.
- Engem is ismer. - mosolygott Hoseok.
- Jeon Jung Kook. - hajtott fejet egy fekete hajú fiú.
- Kim TaeHyung. - vigyorgott a mellettem ülő.
- Dr. Sang SookWoo. - mutatkoztam be én is - Örülök, hogy megismertem önöket.
- Nem mindennapi név. - mosolygott NamJoon.
- Meg lehet... -billentettem oldalra a fejem - Mit kérnek inni?
- Vodkát! - vágta rá JungKook.
- Te semmit! - csapta nyakon Hoseok - Még kiskorú! - magyarázta.
- Aish, Hyung, nem sokára nagykorú leszek! - ellenkezett.
- Szuper, majd akkor ihatsz, amit akarsz. Egyenlőre narancslét kapsz! - intézte el NamJoon.
- Nekünk viszont jöhet egy soju! - vigyorgott JiMin - De mi fizetünk.
- Ne, én akarom fizetni! - kezdtem tiltakozni, de szinte rögtön meg is rendelték, és ki is fizették az italokat - Ez igazán nem szükséges.
- Ugyan, a vendégünk. - vont vállat YoonGi.
- Hát akkor köszönöm. - bólintottam.
Kihozták a poharakat, mi pedig nekiálltunk inni. Közben meséltek magukról, hogy ez a törzs helyük, óvoda óta barátok stb.
- Azt hiszem megyek, késő van már. - álltam fel az asztaltól - Nagyon köszönök mindent, ha bármi egészségügyi problémájuk van, forduljanak hozzám. Akkor én távozom, szép estét! - hajoltam meg.
- Kérem, had kísérjük haza, veszélyes ez a környék, még baja eshet! - ajánlkozott Jin.
- Köszönöm, de megtudom magam védeni! - utasítottam vissza finoman.
- Ahogy gondolja, vigyázzon magára, szép estét! - köszönt el Taehyung.
Egy kis pénzt hagytam ott azért, hogy legalább a saját részem én álljam, aztán kiléptem a langyos tavaszi levegőre.
Felbaktattam a dombon, közben sokszor hátra nézve, hogy nem követnek-e, de úgy tűnik tényleg csak aggódtak.
Bementem a lakásomba, lefürödtem, ettem egy kis salátát, átnéztem a heti munkabeosztásom, majd elmentem aludni.
*ahjumma: néni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése