kép

kép

2016. augusztus 20., szombat

A segítő kéz te vagy (oneshot~Meanie)

Cím: A segítő kéz te vagy
Szereplők: Seventeen
Műfaj: oneshot, yaoi
Páros: Meanie (MinGyu x WonWoo)
Korhatár: -




Idegen város, idegen környezet. Egyedül anyumat ismerem itt, de ő dolgozik, nincs ideje arra, hogy az én sérült lelkemet ápolgassa. ,, Jobb lesz itt, több barátod lesz, szeretni fogod ezt a helyet. " Állandóan ezt mondja, de kezdem azt hinni, hogy ez inkább neki szól, minthogy nekem. Bár lenne valaki, aki egy kicsit is megértene! Apám? Apámmal akkor sem állnék szóba, ha anyám meghalna. Gyűlölöm őt! Semmi pénzért még a telefont sem venném fel neki. Minden a születésemmel kezdődött... Vagyis amikor megfogantam. Az orvos azt mondta a szüleimnek, hogy valószínűleg fogyatékosan jövök a világra. Apám már akkor képes lett volna lemondani rólam, de anyám nem engedte, hogy elvetessenek. Ő képes lett volna felnevelni úgy is, hogy alig értek valamit a körülöttem lévő világból. Ő képes lett volna szeretni, de apám ahogy meghallotta, hogy valami baj van velem, rögtön az abortusz időpontját kezdte ledumálni az orvossal. Amikor anyum két hónapos terhes volt velem, apum kidobta. A testvéréhez kellett mennünk. A várakozásokkal ellentétben azonban makk egészséges lettem. HaYoon, anyum testvére, felhívta a kórházból apámat. Elmondta neki, hogy semmi baj velem, majd kicsattanok az egészségtől, de ő rácsapta a telefont. Ha akart volna, szeretett volna, mint anyám és nem a zsebnaptárját vette volna elő, amikor megtudta a rossz, de hamis hírt. De úgy látszik, nem akart... Három éves koromban sikerült elköltöznünk HaYoonéktól egy kicsi albérletbe, vidékre. Ott volt anyumnak stabil munkahelye, nekem stabil sulim és barátaim. Aztán mikor betöltöttem a tizenhetet kezdődtek a problémák. A sulimban túl sok gyerek volt, ezért néhányukat kötelezően átküldték a testvérsuliba. Igazából ugyanaz volt a két suli, csak névben és kinézetben különböztek. Ja, meg hogy a tartomány másik felében volt. Találomra húztak embereket és pechemre engem is kihúztak. Akkor úgy, ahogy sikerült megoldanom a mindennapi utazásom, a tanulmányi eredményeim ugyan romlottak egy kicsit, de hoztam mindent erős hármasra. Azt a félévet végigszenvedtem, és úgy voltam vele, hogy majd nyáron pihenek. Hát ez majdnem össze is jött, csakhogy anyukám munkahelye csődbe ment. Az utolsó fizetését sem kapta meg, így egy-két hónapig sajnos HaYoonékhoz jártunk enni. Egy idő után már az albérletet sem tudtuk fizetni, ezért újra visszaköltöztünk anyum testvéréhez. Minden napunk arról szólt, hogy valami munka után kutassunk. Én is és anya is. Órákat buszoztunk, vonatoztunk, aztán július közepén találtunk egy állást számára, csak azt nem említették meg, hogy hol van. Anyám nem merte elmondani, hogy semmi pénzünk nincs arra, hogy elköltözzünk, ezért nekem kellett elmennem, és a jövőbeli munkáltatójával beszélnem. Nem tudom, hogy azért, mert nagy volt az emberhiány, vagy mert anyum olyan jó munkaerő, esetleg megijedtek attól, hogy így az asztalra csaptam, de bérelnek nekünk egy kis lakást a város lakóparkjában. Nem épp a legmodernebb, de kettőnknek megfelel. Jelen pillanatban is a nagy franciaágyunkon fetrengek. Csak egy nagyobb és egy kisebb szoba van a fürdőn kívül. A nagy lett a haló, a kicsi pedig a konyha és az étkező. Szűkös kissé, de panaszkodásra nincs semmi okom. Örülhetünk, hogy ezt is megkaptuk. Ami a szomszédokat illeti, olyan szinten utálom őket, hogy azt elmondani három év! Egyik oldalunkon egy két fiúgyerekes család. Az egyik srác velem korabeli, a másik négy-öt évvel lehet idősebb. Tett már félreérthető célzásokat, de nem hittem volna, hogy ennyire látszik, hogy meleg vagyok, azt meg főleg, hogy ő is meleg legyen. A másik oldalunkon egy fiú lakik. Ő is velem korabeli. Vele jól kijövök, sokat beszélgetünk, amikor találkozunk a lépcsőházban, vagy amikor a nagyszüleinek segít a piacon. Kissé lányos alkata van, ha hosszabb lenne a haja azt mondanám, hogy a másik nembe tartozik. 
Annyira rossz ez így nyáron. Senkit nem ismerek csak JeongHant, ő meg dolgozik minden szerdától péntekig. Ma csütörtök. Itt kell szenvednem magamban. Már épp elbóbiskoltam volna a könyvem felett, amikor egy baromi hangos zúgásra lettem figyelmes. A fejemet felemeltem, és akkor megláttam a fúróvéget a falból. Nagyszerű, már a falat is átfúrják! És ez a Kim család. Ha most ezt azért csinálták, hogy felnyomják bennem a pumpát, sikerült! A dühtől fűtött arccal rontok át hozzájuk, tudom, hogy nyitva tartják az ajtót. Belépve az ajtón MinGyut a kisebbik fiút látom meg a kezében fúróval lejönni a létráról.
- A bátyád kért meg rá? - esem neki a torkának, hogy a létrába kell megkapaszkodnia, nehogy elessen.
- Nicsak, nicsak! Mi szél hozott kedves WonWoo? - bukkan elő hirtelen MinTae, az a paraszt, aki minden nap úgy néz rám, mintha most rögtön megerőszakolna.
- Semmi szél nem hozott, csupán a fúró a falban! Elmondanád, hogy mi az istent műveltek?
- Ezt a jószágot - ütögeti meg a mellette lévő légkondit - akarjuk megjavítani. MinGyu azt mondta ért hozzá, hát hagytam, hagy dolgozzon. Nem gondoltam volna, hogy átfúrja a falat, bár most hogy így belegondolok, nem is olyan rossz dolog.
- Most fejezd be!
- WonWoo ne idegeskedj! Rendbe fogom hozni! - nyugtat a fiatalabb fiú a fúrót letéve - Ahogy visszatettem a falra, átmegyek és megoldom a lyukat a falon.
- Ajánlom is! - és kiviharzom az ajtón. Más se kellett, csak egy lyuk a falon! Idegesen leültem kicsit tévézni, enni is akartam, de egy falat sem ment le e torkomon. Bő két óra múlva átjött MinGyu, és semmi perc alatt megoldotta a problémát.
- Kész is van! Nem kellett volna ennyire idegesnek lenned!
- Bátyád után még csodálkozol, hogy ideges vagyok?
- Ne foglalkozz vele, csak piszkálni akar! Egy nap hárman is jelentkeznek azzal, hogy azt mondta nekik, mint neked. - fordult volna ki az ajtón, de valamin még hezitált. Nem szólalt meg, csak bámult még egy kicsit, aztán elment. Másra sem tudtam gondolni egész nap, csak arra, hogy mit akarhatott mondani. Talán még egyszer bocsánatot kérni, amiért átfúrta a falunkat, vagy valami mást akart volna? Fékezd magad WonWoo, biztos nem azt akarta! A nap hátra lévő részében sem ettem, kavargott a gyomrom. Vagyis nem kavargott, hanem ilyen furcsa érzés volt. Anyum későn ért haza, megvártam, de még azután sem aludtam. A szomszéd lakás rácsát kinyitották, ilyen csendben mindent hallani. Kipillantottam, hogy ki az így éjjel háromnegyed tizenkettőkor. MinGyu babrált az ajtójukkal. Sírt, nem vett észre.
- Minden oké? - szólítom meg, amitől majdnem leugrik a harmadikról.
- Mi..? - törli ki a könnyeket a szeméből - Persze, vagyis majdnem, de megoldom!
- Kapcsoljak villanyt? Egyszerűbb lenne!
- Nem villany kell, hanem te!- azt hiszem ezen ugyanannyira meglepődtem, mint ő. Szóval nem csak a fantáziám játszott velem! Úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, felkapcsolom a villanyt, kiveszem a kezéből a kulcsot és beengedem a lakásába. A helyiségek üresek voltak, sehol senki.
- A többiek? - motyogom halkan. A nyugodt, csendes légkör arra késztet, hogy én is bemenjek a lakásba.
- Elutaztak... - mondja szomorkásan, és a hálója felé veszi az irányt - Nem akarsz itt aludni? Van elég hely, elférnénk ketten...
- Nem is tudom... - válaszolom meghökkenten - Talán jobb lenne, ha hazamennék!
- Ne kérlek! Tesóm átvert, és itt hagytak... Nincs senkim most, és most, amikor minden kezd a legrosszabbra fordulni. Te olyan sok mindent kibírtál már. Hogy csinálod? Nekem semmi nem akar összejönni mostanában... - szeme könnybe lábad, és arcát tenyerébe temetve leült az ágya szélére sírni. Utálom, ha sírnak az emberek, főleg azok, akik ilyen közel állnak hozzám. Leültem mellé, finoman hátára csúsztattam kezem, és hagytam, hogy érintésem tegye a dolgát. Ujjaim érzetétől hirtelen abbahagyta a sírást, és felnézett rám. Arcán, szemeiben, abban az apró mozdulatában, ahogy felém hajolt, láttam, hogy ez már több, mint barátság. 
- Senki sem tudja, de neked elmondom. Talán életem legrosszabb döntése, és lehet, sőt biztos, hogy ezek után a bátyám le fog tagadni, de amióta ideköltöztetek, kinéztelek magamnak. Kicsit furcsán hangzik, és tudom, hogy most megijeszt, meglepődtél, látom rajtad, de az egyetlen dolog amit nagyon utálok, hazudni. - jött fokozatosan közelebb, és közelebb, míg ajka az enyémtől csupán egy milliméternyi távolságra volt - Szeretlek Jeon WonWoo! - suttogta ajkaimra egy elégedett mosollyal arcán, és támaszként használt kezeit felemelte, ezzel engedve mindkettőnk érzelmeinek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése