Minden fehér, és fertőtlenítő szag van. Utálom a kórházakat! Utálom ezt az egész helyzetet. Megmentette Markot, ami az én feladatom lett volna. Ő megtette helyettem. Eljött, pedig nem is érdemeltem volna meg, hogy újra lássam. A szívem szorul össze, amikor csak rágondolok. Lejátszódik az egész előttem újra, és újra. Ahogy megjelenik, ahogy JaeBum a nyakához szorítja a kést, és ahogy keze kezem közül kicsúszik, és Mark elé veti magát.
- Megmondtam, hogy ne hagyd neki! Megmondtam, hogy vigyázz rá, mert ilyenkor semmire sem figyel, csak arra, hogy amit a fejébe vett, sikerüljön..! Hogy van most? - esett nekem Amber, ahogy beértek a kórházba. YoungJae és YuGyeom is jött vele. Ahogy látom, velük minden rendben. A pár Markhoz lépett, és őt kezdték el vigasztalni. Neki is teljes megrendülés, elvégre előtte lőtték meg Bamet.
- Sajnálom Amber... Nem tudtam mit tenni... JB-ék sokkal hamarabb ott voltak, és elkapták Markot. Engem vele hívattak oda, és mondanom sem kell, rögtön el is kaptak, és szétvertek. Majdnem elvágta a nyakát, de megjelent. Mondtam neki, hogy tűnjön el, hogy ne legyen semmi baja. De nagyon csökönyös volt. Meglőtte, és nem tudom mi lesz vele a jövőben... Ha meghal... - remeg meg a hangom, és végül elsírom magam Amber vállába temetve arcom. Sikerült újra megcsinálnom! Újra elrontottam az életemet. Utálom magam, hogy hagytam őt eljönni. Hogy szóltam neki akkor, és elmondtam neki mindent. Ő szeret. Eljött és segített, szóval szeret. Én pedig átvertem nagyon csúnyán. Most pedig arra várunk, hogy kijöjjön az orvos a műtőből, hogy megmondja, mennyire súlyos az állapota.
- Miért tette? - kérdi Gyeom szorosan magához ölelve kedvesét.
- Mert szereti... - válaszol helyettem Mark. Érzem hangjában a keserűséget. Szegény, azóta nem is hallott JinYoung felől. Vajon ő is így végezte, Bam Bamhez hasonlóan? Nem, még csak feltételezni sem szabad ilyesmit!
- És rendőrség? Valaki szólt nekik, hogy elkapják azt a barmot, meg a bandáját? - kérdi YoungJae szinte fulladozva Gyeom karjaiban.
- Ő hívott. A mentőt is ő hívta. Mondta nekem, amikor ledobták mellém a földre. Megfogta a kezem, a szemembe nézett, és azt mondta, hívott mentőt, és rendőrt. Aztán már csak a lövés hangjára emlékszem. Ha a szemem elé kerül az a rohadék, én esküszöm...
- Ne esküdjél meg te semmit! - szakít félbe Amber, aki a műtőből kijövő orvossal tárgyalt eddig - Állítólag nagyon gyenge. Ez feltételezhetően a folytonos rosszullétei, evéshiánya miatt lehet. Azt mondta, nem kell megijedni, a gépek segítenek neki, de amíg jobban nem lesz, semmi feszültség. Előreláthatólag két napig lesz idebenn, a felkelésétől számítva. A doki szerint, ha van itt olyan személy, aki a szívéhez közel áll, annak érdemes bent lennie mellette, amíg fel nem ébred. Beszélni hozzá, el kell vele hitetni, hogy érdemes visszajönnie.
- Amber, miért mondod ezt?
- Mielőtt betolták a műtőbe... - vett egy mély levegőt - Megkérdte az orvost, hogy ne segítsen neki, hagyja meghalni, mert nem akar már több fájdalmat elviselni az életben. Szóval szerinte, ha betudjuk nagyon hamar gyógyítani a lelki sebeit, akkor sokkal gyorsabban felépül, mint azokkal. Jackson, bemehetsz, de maximum két fő kísérhet téged.
- Menj be egyedül Jackson... Menj be, köszönd meg neki helyettem is, és tegyetek félre mindent. Az már a múlt, megtörtént. Próbáljátok meg elfelejteni. - teszi a vállamra kezét Mark, és Bam szobája felé invitál tekintetével. Mintha lábam nem akarna mozdulni, mint akit odaragasztottak, olyan nehezen indulok el. Kezemben pulcsiját szorongatom, amit otthagyott nálunk akkor este. Alapból kissé sötétebb, barnás bőre, mintha porcelánból lenne, fehér. Félek, még csak megérinteni is puhának látszó bőrét, pedig lehet, hogy ez az érintés lenne neki a legszükségesebb. Odahúzok egy széket az ágya mellé, és percekig csak bámulom őt.
- Tudom, hogy valószínűleg utálsz... És eddig azt hitted, hogy sosem lehetek a tied. Én egy nagyon, nagyon csúnya dolgot műveltem, mielőtt eljöttem otthonról. Én loptam a bátyámtól... A pénz azóta is a szekrényem fiókjában csücsül. Tegnap, mielőtt kimentem volna Markhoz, és JaeBumékhoz, vele telefonáltam. Elmondtam neki, hogy megloptam. Azt mondta, már rég volt, elnézi nekem. És hogy miért mondom ezt? Régen az volt a tervem, hogy majd a közeledbe férkőzöm, és a hiszékenységed kihasználva segítek Markon, aminek köszönhetően majd belém szeret, és majd éljük együtt az életünk. Ez, bár nem is volt annyira rég, kérlek, nézd el! Már megváltozott minden. Mintha megfordult volna velem a világ! Szerelmes lettem, és akkor, azon az éjszakán, téged csak te számítottál, senki más. Csak téged akartalak, és megkaptalak. Ha most egy ilyen önfejű hibám miatt nem lehetsz az enyém, akkor nem tudom, mit fogok magammal csinálni... Kérlek..! Csak annyit szeretnék kérni, hogy felejtsük el! Nem akarom, hogy másé legyél! Más nem ismer téged! Más nem látott úgy, ahogy én láttalak! Láttalak már félni, láttalak már nevetni, és szomorúnak lenni, és ami a legfontosabb, láttalak már erősnek. Láttam már minden oldalad, aminek örülök, mert még senkinek nem mutathattad meg. Csak szeretném, ha felkelnél, és újra látnám a barna szemed csillogni, ahogy rám néz. Látni a mosolyt az arcodon, ami engem mindig jobb kedvre derít. Érezni kezed kezemen, bőrödet, azt a finom, puha bőröd. Ajkaid, ahogy az enyémekre tapadnak, és egy könnyed csókba fajul az egész pillanat. Téged akarlak érezni! Mostantól minden mennyiségben, korlátlanul, a nap bármely szakában. Kérlek, adj egy esélyt, hogy ez teljesüljön! Ez az egyetlen, amit kérek tőled. Innentől minden megváltozik! A suli is sokkal békésebb lesz, megvédlek majd, mindentől, és mindenkitől! Nem kell majd félned, mert tudod, hogy én ott vagyok melletted. Csak kérlek, adj rá lehetőséget, hogy sikerüljön! - kitörlöm a szemembe gyűlt könnyeket, és megfogom hideg kezét - Sajnálom, hogy miattam képes voltál meghalni is! Sajnálom, hogy ilyen mértékben ártottam neked, hogy meg akartál halni inkább... Már volt rengeteg baklövésem az életben, nem egy ügyem a hatóságokkal. Nem akartam, hogy te is belekerülj. Ezért is kértem, hogy maradj távol JaeBumtól akkor. - lassan végigsimítok a műtét helyén, nem mintha ezzel bármennyire is segítenék az állapotán - Mark köszöni, és Gyeom is előkerült. Nem kérdeztem, hol bujkált idáig, igazából nem is érdekelt. Te jobban izgatsz! Most kimegyek egy kicsit, kell egy kis friss levegő, remélem megérted... És hogy tudd, miattad sírtam először társaságban! - ejtek meg egy kínos vigyort, bár úgy sem látja, mindegy is - Mindjárt visszajövök... - indultam volna, de ahogy ujjaim kicsúsztak övéi közül, utánam kapott, és láttam egy könnycseppet lefolyni kicsit élet telibb színű arcán. Nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Megölelnem? Vagy inkább kimennem, mint aki nem vette észre? Vagy azzal megint csak a bajt csinálnám? Aish, hagytam, hogy azt tegyem, ami jólesik, sírtam. Sírtam vele együtt. Éreztem, hogy így megenyhül mindkettőnk lelke. Valamit mondani akart, de nem bírta kinyitni száját, hát rákérdeztem.
- Elnézed? - egy reménnyel teli pillantást intéztem felé könnyes szememmel, ami ezek szerint igazán viccesen nézett ki, mert ahogy felnézett rám, rögtön elröhögte magát. Aranyos reakciójára csak egy nyakba esős ölelést tudtam válaszul adni, másra nem volt erőm. Mintha ez a vallomás felemésztett volna mindent. Most teljesen kimerültem, izzadok is egy kicsit, de úgy fogom fel, mint egy új kezdetet. Most már tényleg nem ronthatok el semmit! Megkaptam mindent, ami az életemhez kell, csak rajtam múlik, hogy kezelem ezt az egész helyzet.
Közel engedtem. Megpecsételt milliom egy helyen. Ha csak a tükörbe nézek, ő jut eszembe. Minden egyes kis mozdulatomban őt látom. Megmagyarázhatatlan érzés. Öt nap telt el azóta, hogy lefeküdtünk. A szüzességem, a pulcsim, a titkaim, mind ottmaradtak. Már ki sem kelek az ágyból reggelente. A suliból óránként hívnak, hogy hol vagyok. Rossz ez így, de nem tudok mit tenni ellene. Nem akartam, hogy így legyen. Tudtam, hogy nem lesz valami nagy kapcsolat, nagy érzelmekkel, de azt hittem, többet érdemlek. Hát, látom, hogy nem. Akkor minden kis mesével beetetett. Azt mondta, hogy számíthatok rá mostantól. Nekem ez felért egy ,,Most már járunk." mondattal, de ez nem egy mese. Ez a való életem, amiben csalódások tömkelege áll mögöttem, és ahogy érzem, előttem is. Összeomlottam, ezen már nem lehet segíteni. Ez mar nem lesz jobb. Gyeom sem került azóta elő, Amber és YoungJae minden nap, suli után mennek, és keresik éjjel tizenegyig, de nyomára sem akadnak. Értelmetlen döntésnek tartom, hogy elszökött. Nem tudja, hogy YoungJae mennyire aggódik miatta, és hiányzik neki. Az igaz szerelem, a miénk nem... Szerelem? Sokat mondok! Beetetés, kihasználás, aztán pofára esés. Csupán ennyi volt. Még öt nap után is érzem magamon az illatát, kezemen keze tapintását, ajkamon ajkát, és számban csókja ízét. Akkor valami észvesztően nézett a szemembe, de ez egyik pillanatról a másikra megváltozott. Még reggel hajamat simogatva ébresztgetett, szemében láttam, hogy jól esett neki a múlt éjjel, ahogy testünk egybeforrt, és vágyainknak eleget téve szenderültünk álomba egymás karjaiban. Akkor fejét mellkasomra hajtva ismertette a helyzetet Markkal, és ez lett belőle. A gyomrom összerándul, ha csak rágondolok. Utálom magam, amiért hittem a kis meséinek, ahogy beetetett, és végül engedtem, hogy megfektessen. Szerelmes voltam... És bár nem ismerek magamra, de még mindig az vagyok. Akármennyire is hátsó szándékkal tette, amit tett, akkor is élvezte. És én is élveztem. Kezdem azt hinni, hogy egyedül fogok meghalni. Egyedül, mert amit tettem, azután már biztos nem lehet az enyém. Utál. Ahogy beszéltem vele, ahogy megütöttem, és ahogy kiviharzottam a lakásából... Biztosan a pokolba kíván. De ez egy érthető reakció, nem? Amikor bevallja neked életed szerelme, hogy csak szándékból közeledett hozzád. Én megmondtam neki mindent. Akkor, amilyen ideges voltam, kijött minden. Hogy már nagyon rég tetszik nekem, hogy minden vágyam teljesült azzal az éjszakával, és ő lekoppint egy olyan mondattal, hogy csak segítségül kellenék neki. Én felpofoztam, pedig eddig soha nem emeltem kezet senkire. Én nem ilyen vagyok. Én nem ütök meg senkit, bármennyire is haragszom rá. Kezdem azt hinni, hogy én cselekedtem hibásan. Hogy elrontottam mindent ezzel az egész kirohanásommal. És ha nem sikerül JaeBumékat helyretenni? Ha Mark és Jackson is alulmaradnak a harcban? Minden miattam lesz, csak mert szerelmes vagyok. JB módszerei félelmetesen komolyak ilyenkor. Mindnere készek! Igen, pontosan, mindenre... Ha valami bajuk esik, azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. De miért nem szólt már az elején? Azt hitte, azért, mert JaeBum bandájából lett száműzve, nem fogunk úgy viszonyulni hozzá? Túlságosan is beleszokott az ottani szabályokba. Mi nem lettünk volna vele olyanok, mi segítettünk volna! De így, hogy hátsó szándékkal beférkőzött az életünkbe, az enyémbe túlságosan is, így nem lesz könnyű segítenem. És miért akar engem segítségnek? Csak hátráltatnám mindenben, amilyen ügyetlen vagyok, mintsem segíteném. Azt mondta Jackson, hogy elsején fognak találkozni JaeBumékkal, este kilenckor, a park legvégében, szinte már a másik város szélén. Elseje van, délután négy. Biztos mindketten nagyon izgulnak. Mark izgul, és fél, amiért vége lehet, akár mindennek. Jackson izgul, mert ha nem tudja megvédeni Markot, akkor nem tartotta be az ígéretét, és bár voltak sötét ügyei, mindig betart minden ígéretet. Ki kell mennem. Ha másnak nem is, majd mentőt hívni, de kint kell lennem! Ennyit megérdemelnek mindketten. Szeretem Jacksont, és kész vagyok mindenben mellette állni, amiben csak kell. Bár ne lennék ennyire használhatatlan! Csak a szám nagy, mindig ez van. Aztán potty, újra a földön. Már túl sokszor kapartam magam össze, ha megint a földre kerülök, az biztos, hogy onnan már nem tudok felállni. Legalábbis segítség nélkül nem. De a viselkedésem alapján már senki nem akar nekem segíteni...
***
- Nem, Bam Bam ha odamész, nem tudom, mit csinálok veled!
- Majd JB mindent elintéz, ezzel nem kell törődnöd!
- Bam, ha meg akarsz halni, szólj és szívesen kilöklek egy ablakon a harmadikról. Az szebb halál lenne, mint a JaeBum által elvégzett. Az hirtelen lenne, semmi szenvedés!
- Csábító ajánlat, de értsd meg Amber, nekem ott kell lennem. Jackson megkért rá, és én csúnyán viselkedtem vele azok után.
- Felhívott ő is, elmondott mindent, hogy mennyire sajnálja, és hogy akkor el is felejtett mindent. Markot, JB-t, minket! Akkor csak is rád koncentrált! Akkor csak te voltál fontos neki, senki más! Kérlek, ne előtte akard magad halálra veretni, mert akkor mindenkit diliházba kell zárni az elképesztő mértékű fájdalom miatt! Bam Bam, nagyon szépen kérlek ne tedd! Olyan vagy nekem, mint az öcsém, ha bármi bajod esik... - elcsuklott a hangja, és nem fejezte be a mondtát.
- Noona, nyugodj meg! Te csak YuGyeomra koncentrálj, és hogy mihamarabb megtaláljátok.
- De hogy figyeljek oda Gyeomra, amikor tudom, hogy ép maghalni készülsz? Ezért hívtál fel? Hogy elköszönj? Kun, nem látok semmit a könnyeimtől! Kérlek, maradj otthon, majd küldök én segítséget Marknak és Jacksonnak, te nem kellesz oda! Kérlek szépen, maradj otthon..!
- Még van negyed órám kiérni, el kell indulnom időben!
- Kun, nem hallasz?! Maradj otthon! Kérlek! - sírt, ahogy még soha nem hallottam őt sírni.
- Amber..? Köszönöm! Mindent köszönök! - letettem a telefont. Ismeri JaeBumot, tudja, hogy nem fél kést, fegyvert használni ilyen esetekben. Sajnálom, mert tényleg hallottam, hogy félt, és nem akarja, hogy bajom essen, de Jacksonért bármire képes vagyok! Még ha úgy adódik is, de meg kell tennem. El kell mennem, legalább lássanak meg, és akkor egy kicsit el tudom terelni a figyelmüket, talán kis idő, de akkor is hasznos lehet...
Elkéstem! Tudtam, hogy el fogok késni! Kilenc óra öt, ilyen gyorsak lettek volna? Vagy JB-nek már olyan módon semmi sem szent, hogy hamarabb jött, így Jackson és Mark semmit nem tudtak lépni. Mark JaeBum karjaiban, pengét szorít a nyakához. Jacksont épp püfölik a főnök emberei. És ők az osztálytársaim? Rá sem lehet ismerni senkire! JB szemeiben a nyerés öröme látszik, Mark láthatóan remeg, ahogy megérzi bőrén az éles tárgyat. Ez így nem mehet tovább! Minek jöttem ide, hogy végignézzem?
- Mindenki! Állj!
- Bam, mit keresel itt? Te nem vagy normális! Húzd haza a segged! - próbál a Jackson is távozásra kényszeríteni.
- Nem! Szóltál, hát itt vagyok!
- Komolyan? Jackson ezzel a kis semmiséggel akartad kiszúrni a szemem? Szerinted ő mit tudott volna ellenünk csinálni? - közeledik felém, elhajítva magától Markot.
- JaeBum, hozzá ne érj!
- Oh... Szóval ő az új kedvesed? Az mindent megváltoztat! - ránt ugyanúgy magához, mint Markot, és az én nyakamhoz szegezi a kést - Ne mocorogj nagyon, szép ez a park, a véred csak elcsúfítaná!
- Engem akartál, nem? Hát itt vagyok!
- Mark, ne tedd ezt! - nyögdécselem a nyakam köré font kezek miatt nehézkesen.
- Itt vagyok! Nem ők voltak a célpontjaid, hanem én!
- Igaz is! Minek vesztegetem az időmet erre a két szerencsétlenségre? Engedjétek el! - adja ki a parancsot, és engem, és Jackson arrébb ráncigálnak az emberei - Szóval Mark... Viszlát! - rántja elő a fegyvert a nadrágjából. A lövésre emlékszem, a hangjára, és arra, ahogy a lábaim maguktól ugrottak Mark elé. Ezzel megmentve a szőke fiú életét, magamban pedig éreztem az ólom golyót, ahogy egyik pillanatról a másikra elvesztem magam felett az uralmat, és minden helyébe a sötétség lép.
Cím: ,,És most már szereted a lifteket?"
Műfaj: oneshot, yaoi
Szereplők: KyungIl, YiJeong (HISTORY)
Páros: KyungJeong
Korhatár: +18
A levegővétele lassú volt, amilyen szokott lenni. Inge élére vasalva, ami egy egyedül álló férfitől szokatlan. De jó tudni, hogy képes magáról gondoskodni. Öltönye alján egy világosabb folt. Ezt az öltönyt nem szokta hordani, biztos a többi még nem érkezett vissza a tisztítóból. Fekete farmerja tökéletesen illeszkedik szép lábaira, és kiemel minden fontosabb részt, amit én imádok megnézni. Cipője új, még nem láttam rajta, de ez is ugyanolyan jó összképet tud nyújtani, mint az összes többi. Barna haja alól ki-kitekingető barna szemei az egekbe tudnak emelni, akárhányszor csak rám pillant. Ujjai, ahogy egyszer a billentyűket, egyszer a munkájához fontos papírokat, máskor pedig nyakát érinti, ami azt árulja el nekem, hogy eléggé fáradt lehet a folytonos üléstől, és szaladgálástól az épületben. Ajkai, amik az ügyfelekkel való kommunikációtól kezdenek kivörösödni, és kiszáradni, nekem ugyanúgy tetszenek, mint még amikor idekerültem. Már másfél éve, hogy magamban tartom az érzéseimet előtte. Félek... Ő sokkal jobbat érdemel nálam. Meleg? Meleg. Volt már egy párkapcsolata, szép pár volt, de talán KyungIl volt az, aki előbb mondta ki a véget. A munkája miatt, ha jó helyről kaptam az infókat. Tényleg elfoglalt ember, de azért megérdemelné ő is a kikapcsolódást.
- YiJeong, elintézted már Min néni zűrős dolgait? Az a nő fog a sírba vinni a folytonos átutalásaival, és, hogy mindig mást mond, mint amire gondol, aztán meg kezdhetünk mindent az elejéről. - ismerteti velem a mai feladatom, amit igaz, hogy már két napja el kellet volna intéznem, de az a nő abban a két napban is változtatott az álláspontján, és mindent összekutyult rendesen. Két asztal választja el az övét az enyémtől. Úgy áll a fehér bútor mellett a fekete farmerjében, és a fehér ingében kissé megizzadva, mint egy angyal, aki azt kérné, hogy most rögtön bűnözzek vele. Még csodálom kicsit isteni mivoltját, aztán mikor elkezd felém közeledni, össze tudom magam annyira szedni, hogy normális hangon tudjak vele beszélni.
- Már összeírtam, mit kéne hova áttenni, mit hova utalni. Nem mertem még nekikezdeni, még nem vetsz rá egy pillantást. - csúsztattam elé a köteg lapot.
- Nézzük csak... - támasztja le magát asztalomon - Ez így jó, ez is... Ezt pont nem ide, hanem oda... - motyogja halkan, miközben lapozgatja a kis könyvnyi mennyiségű papírt. Ahogy előrehajol, nem bírom ki, hogy ne vessek egy pillantást fenekére, amin ez a nadrág áll a legjobban. Hátrébb dőlök székemben, hogy tökéletesen rálássak, de annyira hátra helyezem a testsúlyom, hogy a szék velem együtt dől fel.
- YiJeong, jól vagy?
- Persze... - tápászkodom fel - Csak már fáradt vagyok... Intézzük el mihamarabb ennek az öreg banyának az ügyeit, és hagy mehessek haza. - fél tíz. A munkaidőm csak fél hétig tart, de annyi a dolog, amit igazából mind KyungIlnak kellene megoldania, hogy bent maradtam segíteni. Már kihalt az egész épület. Takarítók sincsenek, csak az éjjeliőrök lélegzete hallatszik.
- Gyere, fent megcsináljuk, és indulhatunk is! - mentünk a lifthez, ami feltűnően lassú volt. Aztán be is ragadtunk a hatodik és hetedik emelet között.
- Hahó, valaki!! Beragadt a lift!! - minden lehetséges módon próbálok kiutat szerezni a fémdobozból, de egyik kiáltásomra sem kapok választ.
- Hagyd, amúgy sem fog sikerülni... Amennyire ismerem a portást, tuti, bealudt.
- És akkor most mi lesz? - kezdek kétségbeesni - Klausztrofóbiám van! - veszem le a zakóm, és engedek a nyakkendőm szorításából is.
- Ne légy ideges! Beszélgessünk! Például... Meg van! Mesélj magadról kicsit! Már jó ideje itt dolgozol, de mégsem ismerlek annyira! - fogta meg a derekam, és remegő testemet leültette a lift padlójára. A sors akarta így, el kell neki mondanom mindent!
- Hát... Szóval, hozzád képest elég fiatal vagyok. Utálom a lifteket. És szeretem, amikor valaki dicséri a szemem.
- Tényleg nagyon szép szemed van. - simít végig hüvelykujjával a szemem alatt - Nem akarok tolakodónak tűnni, de hallottam rólad dolgokat. Szeretném tudni, hogy igaz-e! - nem értettem, hogy mire céloz, és a nagy ámulásban fel sem tűnt, hogy ajkai már nyakamon tevékenykednek. Álmodom, vagy tényleg igaz? Kezeim felcsúsztak hajába, és a párnáitól nyújtott élvezetnek elég nagy hangot adtam. Szemembe nézett, majd megcsókolt. A legédesebb csók volt, amit valaha tapasztalhattam. Izmos lábaival felém mászott, és elkezdte az ingem gombjait kibújtatni az anyagból. Arcát meztelen hasamhoz érintette, néhol megpuszilt, és belemorgott bőrömbe. A nadrágomat is kigombolta, és még egy csókot lopott, aztán kibújtatott ingemből, majd magáról is levette a zavaró ruhaneműket. Eldöntött a liftben, és kulcscsontomat szívta meg legelőször. Nem bírtam magam visszafogni, hátába mélyesztettem körmeimet. Kissé felszisszent, majd ezt a fájdalmat fogaival viszonozta, és egy szép nyomot hagyott nyakamon. Megbélyegzett, mostantól az övé vagyok. Kényes hangom után megvillantott felém egy elégedett vigyort, és mellkasomat hintette tele csókokkal. Nehezen leküzdötte rólam is szűk nadrágomat, ami már eléggé szorított, és férfiasságomat megmarkolva kezdett rátérni a lényegre. Én hátradöntöttem a fejem, és kicsúszott egy könnycsepp is. Vállamra téve egyik kezét rántotta le magáról és rólam is az alsót. Két ujját számba téve jártam körül nyelvemmel, majd kezdett tágítani. Kettő, három, és négy ujja is bennem volt már. Merevedésére tette kezem, és szemébe nézve láttam, hogy rántsak rajta kettőt-hármat. Megtéve ezt, óvatosan belém hatolt. A feszítő érzés kegyetlen volt, még a jól elvégzett tágítás után is. Sokáig csak csókolgatott, amíg nem érezte, hogy megszoktam érzetét magamban, aztán lassan kezdett bennem mozogni. Minden egyes kis megmoccanása iszonyatosan fájt, de mintha a Mennyországban lennék. Maga alá temetve apró termetemet, ott a liftben, két emelet között lógva tett magáévá. És mi ezt egyáltalán nem bántuk. Testünk egybeforrt, és tökéletesen illeszkedett a másikhoz. Az apró helyiség megtelt a vágyainkkal, és hangos zihálásunkkal. Fűtötte a szerelem, és az érzelmek okozta gyönyör, amihez már mindketten közel jártunk. Egy, még általam is idegen hangot tudott kicsalni belőle, ami csak nyomatékosította, hogy gyorsíthat csípőjén. Arcát vállamba temetve, fejemet hátraszegve élveztünk el egyszerre. Már tizenegy óra körül járhatott az idő. Nem szóltunk egymáshoz, visszavettük a ruháinkat. Lehet, hogy miattam, de valaki meghallotta a vészcsengőt, és a lift megmozdult. Épségben jutottunk ki a hetedik és hatodik közül.
Másnap kicsit kéve értem be. Az asztalomon már várt az oszlopnyi munka. Ledobtam a táskám, még egyszer kitöröltem az álmot szememből, és nekikezdtem. Ő is késett, többet, mint én. Ma nem vett zakót, se nyakkendőt, csak az inge volt rajta, kissé gyűrötten, ami nála igazán szokatlan. Próbáltam nem rá figyelni, de ő egyből az asztalom felé vette az irányt. Felálltam és a fénymásolóhoz siettem, gondoltam, majd békén hagy, amikor látja, mennyi munkám van. Ő viszont félúton elkapott, magához rántott, így minden papír kiesett a kezemből.
- És most már szereted a lifteket? - súgja fülembe, és nyom egy finom puszit nyakamra.
Ha megnyugtatja, hát csinálja, zavar, de a tudat, hogy akit idáig szerelmemnek hívtam, hátulról támad. Ő megnyugszik legalább, és ha ehhez csak az kell, hogy egyszer-egyszer megöleljen, hát tegye. Van bennem annyi tartás, hogy ezt megengedjem neki, hisz ő az életemet menti meg. Bármennyire is lehetetlennek hangzik, így van. Segítséget kértem tőle, mert én kevés vagyok ahhoz, hogy JaeBumékkal szembeszálljak. A terve, amit én elég esélytelennek találtam, bejött. Szépen beilleszkedett, de aztán jött ez a zűr YoungJaeval. Neki többet jelentett a kisrác biztonsága, ezért azzal, hogy elengedte őket aznap, elintézte magának a csapatból való kicsapását. Állítólag van egy vészterve, de erről nekem nagyon keveset mondott. Én már félek hazamenni, tudom, hogy JinYoung bármelyik pillanatban beronthat a lakásba JB és bandája kíséretében.
- Drágám... - szól bele a telefonba karcos hangjával, ami mindig akkor szokott lenni, ha valami fárasztó dolgot csinál. Simán elhiszem, hogy most is valami lánnyal hempergett, aztán meg feloldotta a telóját, meglátta a háttérképét, és felhívott. Jackson is drágámnak szólított délután...
- Mondjad..!
- Nem hiányzom?
- Talán, egy kicsit... - intézek még egy mély sóhajt. Bármennyire is fáj, hogy hátulról támad, nagyon, nagyon csúnyán, de én akkor is szeretem. Bármennyire is aljas módon szövetkezett azzal, aki engem eltenne láb alól, én még akkor is képes vagyok őszintén beszélni hozzá, és elmondani az igazat, hogy hiányzik egy kicsit. Kit akarok áltatni? Arról az emberről van szó, akihez hozzábújok, ha bánt valami. Ő mindig meghallgatott. Imádtam, amikor derekamra tette a kezét, és úgy húzott magához egy csókra. Tudta, mikor, hogy kell velem viselkedni. Tudta, hogy mikor, melyik oldalát szeretném látni. Szinte már belelátott az agyamba. Amikor azt kívántam megcsókolt, vagy belefújt a nyakamba, amitől én a fellegekben éreztem magam, vagy csupán megölelt. Még most is magamon érzem az illatát. Azt az illatot, amit közösen választottunk ki. Imádom az egész lényét, ahogy rámnéz, ahogy beleszuszog a nyakamba, de ennek sajnos vége. Már nem csinál ilyeneket. Már kiszeretett belőlem... Pedig én még most is az életem adnám érte, bármi is történjen.
- Csak egy kicsit? Itt vagyok a környéken, felmenjek? Fent vagy még, vagy inkább hagyjalak aludni? - ezt azelőtt sosem kérdezte meg. Jött szó nélkül, és ha úgy volt, itt aludt. Már ez is a múlté, és mindez JaeBum miatt van. Ő vette el mellőlem JinYoungot, csupán annyi okból, mert nem bírja fejem. Mit ártottam én neki? Már azóta ezen agyalok, hogy összejöttem JinYounggal, és megismertük Ambert. Azt is lehetetlennek tartom, hogy ők valaha együtt voltak, de talán JB sem volt mindig ilyen és lehetett szeretni. Hát ez most nem mondható el róla...
- Olyan más vagy JinYoung. Eddig sosem kérdezted meg, jöttél szó nélkül. Most meg egyre többet veszekszünk, és nem érzem, hogy érdekelnélek. - muszáj, egyszerűen muszáj elmondanom neki, mindig is őszinte voltam, észreveszi, ha hazudok vagy mást mutatok ki, mint amit érzek - Azelőtt mindig azt mondtad, hogy nem tudsz elaludni, még nem látod az arcom, a mosolyom. Most viszont csak felhívsz az este közepén. - az ő szájából akarom hallani, hogy már utá, nem máséból.
- Mark figyelj...
- JinYoung, ne nehezítsd meg! Csak mondd ki, hogy vége van! - bár már rég tudtam, hogy ez be fog következni, mégis szívem szakad meg kimondva ezeket a szavakat. Én még mindig szeretem, de ő már nem. Már nem lehet az enyém...
- Mark én ezt az egészet máshogy akartam! Nem akartam véget vetni ennek ilyen könnyen! Nem akarom, hogy így legyen vége! Nem akarom, hogy vége legyen... Kérlek, adj egy kis időt, és mindent rendbe hozok! Volt egy csúnya tévedésem, és már majdnem belementem a dolgokba, de hagy hozzam rendbe, aztán visszakerül minden a régi kerékvágásba! Csak egy kis időd adj kérlek! - csuklott el a hangja, de mintha fel is kapta volna a fejét valamire - Most megyek, szép álmokat drágám! - szinte érzem, ahogy megpuszilja a homlokom, ahogy azt mindig is szokta. Lelkiismeret fordulása van. Hanem lenne, akkor nem nem kért volna időd, akkor simán megmondta volna, hogy hagyjuk az egészet, és felejtsük egymást. De nem tette. Fontos vagyok még neki? Vagy csak a jó szíve az, ami megenyhült rajtam? Nem akarja, hogy annyira szenvedjek majd a későbbiekben, és megbeszéli JB-vel, hogy kisebb mértékű verést kapjak, mint amekkorát nekem szántak.
Egész éjjel azt a zenét hallgattam, ami összehozott minket. Csak sírtam a párnámba. Próbáltam valakit hívni, de Bam Bam nem veszi fel, Jackson se, Amberéket nem akarom zavarni, van elég bajuk Gyeommal. Talán Jackson is utánuk ment? Bam Bam valószínűleg pihen. Neki is vajon mi baja lehet? Azok a folytonos ájuldozások, nincs étvágya... Az is csoda, hogy egyáltalán még él, és nem ütötte el egy kocsi, amikor egyedül mászkált az utcán. És Gyeom? Szegény...Erősnek tartom, hogy nem állt át a sötét oldalra, mint egyesek, és volt benne annyi tartás, hogy merjen szólni másoknak erről az egészről. JinYoung nem szólt, ő meghagyta magának, ő csatlakozni akart hozzájuk. De YuGyeom erős maradt, csak azt nem értem, hogy miért szökött el, ha nem írta alá a papírt? JB-nek nem szokása azok után szaladgálni, akik nemet mondtak neki. Ha egy hajó egyszer elment, akkor az számára sosem jön vissza. Talán több volt az, mint egy egyszerű invitálás? Vagy ha attól fél, hogy YoungJae és Bam Bam bajba kerülnek miatta és őket is megtalálja JaeBum, akkor ezért nem kell aggódnia egyáltalán. Jackson azon van, hogy összehozza maga és én körém a csapatot, hogy én megmeneküljek a fenyegető karmok közül. A fenyegető karmok közül, aki az előbb egy kis időd kért ahhoz, hogy helyrehozza a kapcsolatunkat. Aish, miért ennyire bonyolult? Miért nem lehet meg mindenki a maga kis burkában? Miért akar engem JB eltávolítani a szeme elől, és ehhez miért használja JinYoungot? Simán meg tudta már rég oldani, hogy egy éjjel letámad egy sarkon. De nem, neki kell, hogy szenvedjek, hogy depressziós legyek, hogy a közel három éves kapcsolatom tönkre menjen, és ennek fejébe, így még tálcán kínál Jacksonnak. Nem, azt már nem! Helyes srác, persze, jól néz ki, de nekem van egy hercegem... Vagyis van egy hercegem, aki igazából hátbatámad, és igazából most nem is a hercegem, mert szünetet tartunk. Szóval, remélem, hogy nekem ott van JinYoung. Jackson legyen másé! Bam Bamnek nincs senkie, ők szépek lennének együtt. Azt a kapcsolatot támogatnám teljes mértékben! Csak találnának már egymásra! Jacksonnak is kell annyi lelki nyugalom, hogy nem egy olyasvalaki mellett nyugszik meg, aki nem érez iránta semmit. Rossz érzés, tapasztalatból mondom. Annyira gondoskodó személyiség, és Bam pedig pont olyan srác, akinek elkél az a bizonyos figyelő szempár. Mondott nekem valami olyasmit, amikor nála voltam, hogy szerelmes, de nem mondta el ki az illető. Nagyon örülnék, ha Jackson lenne az! De ha YuGyeomnak sem mondott róla semmit, akkor tényleg nagyon félhet bevallani az érzelmeit. Nálunk ki volt? Nálunk JinYoung kezdeményezett. Azt mondta, még tisztán emlékszem a napra, hogy tetszik neki, ahogy csetlek-botlok minden téren. Hogy látja rjtam, kell két kéz, ami megtart és nem hagy elesni. Ő a támaszom. Remélem, hogy ő a támaszom... Vajon mire célozhatott azzal, hogy elintézi? Ha szól JB-nek, hogy nincs benne már a dolgokban, akkor ott helyben elintézik! Csak ne tegyen ilyesmit! Akkor már tényleg nem fogok tudni kihez fordulni! Jacksonnak elég baja van velem, és Bammel, Amber pedig YuGyeom, és YoungJae kapcsolatát ápolgatja, és anyáskodik a fiatalok felett. Senki nem maradt, csak én. Én? Még magamhoz is kevés vagyok, semmiképpen nem tudnék segíteni JinYoungnak, ha még nagyobb galibába keveredne!
***
Reggel nagyon rosszul ébredtem. Lehet a fülhallgató miatt, ami egész éjjel nyomta a fejem, ahogy elaludtam rajta. Próbáltam enni, de semmi nem ment le a torkomon. Féltem JinYoungot. Amilyen makacs és önfejű, képes JaeBum szemébe mondani, hogy felhagy a neki való ugrálással, és JB amilyen hirtelen haragú, ott helyben péppé veri, vagy vereti. Igaz, hogy még csak nyolc óra, de valakinek el kell mondanom. Tudom, még egy baj, még egy teher a vállakon, de nem tarthatom magamban! Elindultam Jacksonhoz. Nem szokása korán felkelni, suliba is mindig késve érkezett, de remélem, hogy nekem azért kihordja magát az ágyból, és legalább kinyitja az ajtót, hogy bemehessek. Aztán visszafekhet felőlem, csak halgasson meg. Egy kisebb panelben lakik, a kapucsengőre nem kaptam választ, és végül egy házban lakó néni engedett be. Kopogtam ajtón, ablakon, hívtam, SMS-t küldtem, de semmi. Még nem jött volna haza a tegnap esti keresésből? Tényleg, Ambert is fel kell majd hívnom, hogy hogy sikerült a ,, Találjuk meg Gyeomot külön osztag " küldetése.
- Fiatalember, nézze csak! Nincs zárva az ajtó! - kelti fel a figyelmem a néni, aki beengedett, a nagyon vékony résre az ajtó és az ajtófélfa között. Ránéztem még a nénire, nem éreztem helyesnek, hogy csak úgy bemenjek, de ő a bólintásával azt sugallta felém, hogy nyugodtan mondjam meg Jacksonnak, hogy ő engedett be a házba, és ő mondta, hogy menjek be. Átlépve a küszöböt éreztem valami furcsát. Szokatlan volt Jackson lakásában, hogy ennyire hangos a szuszogás. Hallottam már aludni, de ő egyáltalán nem ad ki hangokat. Belépve a szobájába rajta találtam az ágyon. Rám nézett, és mutatóujját szája elé téve jelezte, hogy csendesen haladjak beljebb. Szemei csillogtak, ahogy ránézett az illetőre az ágyneműben. Szóval ő horkolt ennyire! De amikor megláttam, hogy ki is fekszik mellette, enyhén lesokkolódtam. Bam Bam szunyókált édesen a mintás anyagban. Ahogy elnézem mindkettőjüket, szép éjszakán lehetnek túl.
2. rész
Az elmúlt napokban sokszor tört rám rosszullét és sápadt is voltam, de nem engedhetem meg magamnak, hogy beteg legyek, így mint minden reggel, ma is útnak indultam a kórházba.
- Ah, sunbae*! - futott elém a gyakornokom. Meghajolt és egy pohár kávét adott a kezembe. - Jó reggelt, milyen volt a hétvégéje?
- Kellemesnek nem mondanám, de nem telt rosszul. Neked? - kérdeztem kedvesen. HaeSook nagyon keményen dolgozik, hogy rezidens, majd orvos legyen, önmagamra emlékeztet.
- Tanultam, mint mindig - vont vállat.
- Lazítanod is kéne. Ha folyton a könyveket bújod, attól még nem leszel hamarabb orvos - néztem rá. - Most mennem kell, egy csapat orvostan hallgató jön, hogy megnézzék a kórházunkat és én vezetem körbe őket a sebészeten. Ha bármi van ott megtalálsz.
- Igen, jó munkát! - hajolt meg, majd beszállt a liftbe.
Kényelmes tempóban haladtam át az előcsarnokba, ahol már a nálam pár évvel fiatalabb hallgatók gyülekeztek.
- Milyen fiatal - suttogták.
Mindenki csoda bogárnak tart, de már általános iskolában gimnáziumi szinten tanultam a biológiát és a többit. Nem volt nehéz dolgom, mert amit egyszer elolvasok vagy hallok, akkor azt megjegyzem elsőre.
Gyorsan köszöntöttem a tanulókat, majd a kollégáimmal együtt elindultunk, hogy bemutassuk az épületet.
Kimerülve vonszoltam fel magam a dombon hazafelé.
Az utcába érve egy fekete autót pillantottam meg, ami mellett három szintén fekete kabátos alak állt.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem, mikor odaértem hozzájuk. Lassan megfordultak és három ismerős arc állt velem szemben.
- Jó napot doktornő - hajoltak meg.
- Megkérdezhetem mit csinálnak itt? - érdeklődtem. - Késő van.
- Lenne egy kérésünk - kezdett bele NamJoon Még mindig elmosolyodom, ha visszagondolok arra a mikor szerencsétlenül lefejelte az ablakot. - Ugye azt mondta, hogy ha orvosi segítségre van szükségünk, forduljunk magához .- bólintottam. - TaeHyung megsérült, megvizsgálná?
- Miért nem a rendelőben kerestek? Ott egyszerűbb lett volna - értetlenkedtem. Miért jöttek ide? És egyáltalán honnan tudják, hogy itt lakom?
- Nem mehetünk a kórházba - rázta a fejét HoSeok.
- Miért? - csodálkoztam.
- Mindegy az, a lényeg most TaeHyung - terelt NamJoon. - Kérem, legalább csak nézze meg.
- Rendben, jöjjenek be - adtam meg magam, bár nem szívesen engedem be őket az otthonomba.
A nappaliba tereltem őket.
- Mutassa, hol sérült meg? - ültem szembe TaeHyunggal.
- Az oldalam. - felhúzta a pólóját. A jobb oldalán egy hatalmas vágott seb tátongott. A ruháját is átáztatta a vér.
- Jézusom, mi ez? Hogy szerzett ilyen vágást? - kérdeztem rémülten.
- Csak egy baleset, mit kéne vele tenni? - tűnődött a sérült fiú, mint aki teljesen normálisnak tartja, hogy egy mély seb éktelenkedik a testén.
- Le kell fertőtleníteni és össze kell varrni-nyúltam a kis táskámért, amiben az orvosi eszközeim vannak.
Lekezeltem a sebet (ami mélyebb volt, mint gondoltam) , majd elláttam néhány jó tanáccsal őket.
- Egy ideig ne végezzen hirtelen mozdulatokat és megterhelő fizikai munkát, nehogy felszakadjon a varrat, illetve naponta cserélje a kötést. Nem sokára rendbe jön - magyaráztam.
- Nagyon hálásak vagyunk, köszönjük - hajlongott NamJoon. - Akkor mi távozunk. Viszlát, szép estét!
- Vigyázzanak magukra, viszlát - intettem az ajtóból nekik.
Beszálltak a kocsiba, majd száguldva elhajtottak.
Nem tetszenek nekem ezek a srácok. Ilyen vágást nem lehet balesetben szerezni csak úgy, és sötétített ablakos kocsi is fura, plusz az is aggaszt, hogy tudják a címem, mikor én határozottan nem mondtam el nekik. Remélem többet nem jönnek ide.
Ezt követően három-négy naponta feltűntek nálam és a kórházban is kerestek kései időpontokban. Néha egyesével, vagy kisebb csoportokban, de volt, hogy mind a heten eljöttek. Vágásokkal, szúrásokkal zúzódásokkal, felszakadt szemöldökökkel és egy törött karral is megkerestek. Nem szívesen, de mivel aggódtam értük és ők is egyfajta betegeim, ezért elláttam őket minden alkalommal.
Éppen most is a ház előtt várnak, én meg gyalogolok feléjük. Egyébként éjfél van.
- Oh, doktornő, siessen kérem. HoSeokot sürgősen el kell látni - integetett JungKook. Sietősre vettem a lépést.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Meglőtték - sziszegte YoonGi. Ezúttal mind itt voltak.
- Hol?
- A hasán - hadart NamJoon.
Közelebb mentem az autóban szenvedő fiúhoz és megnéztem a sebét. Legalább három lövés érte.
- Hogyan? - kérdeztem sokkosan.
- Majd elmondom, most kérem csináljon valamit - mondta remegő hangon JiMin.
- Be kell vinni a kórházba, ott meg tudom műteni - fordultam NamJoonhoz. Az elmúlt időkben sikerült észre vennem, hogy ő a vezér.
- Nem lehetne itt?
- Nem, csak a kórházban vannak megfelelő műszereim és itt amúgy sincs engedélyem műteni - ráztam a fejem.
- Kérem, csak van megoldás a kórházon kívül - könyörgött YoonGi.
- Nem lehet, bevonhatják az engedélyem, ha megkerülöm a rendszert. Az eddigiek is rég túl vannak a segítség nyújtáson. Már a csont repedéssel sem ide kellett volna jönniük - ellenkeztem.
- Lehetne úgy, hogy titkosítva legyenek az adatok? - kérdezte NamJoon.
- Megoldható. De sietnünk kell, mentő autó nélkül kockázatos a szállítás - bólintottam.
- Akkor vigyük gyorsan - pattantak a kisbuszba. Ha heten jönnek, akkor ezzel a furgonnal jönnek, ha csak páran, akkor egy BMW-vel. Én is beszálltam hátra.
A sebesség korlátot túllépve száguldottunk végig a Han folyó partján.
Útközben hívtam a kórházat, hogy készítsék elő a műtőt és egy hordágyat is hozzanak a parkolóba.
Egy jó két órás műtét után, hajnali fél háromkor hagytam el a műtőt.
- Doktornő, HoSeok rendben van? - támadott le JungKook, amint meglátott.
- Igen, stabil az állapota. Holnap bemehetnek hozzá - feleltem.
- Nagyon köszönjük - hajolt meg NamJoon.
- Ez a dolgom, ezért vagyok orvos. Viszont az hiszem van mit megmagyarázni- vontam fel a szemöldököm.
- Mit? - kérdezték kórusban.
- Az elmúlt két hétben vágásokkal, törésekkel, lövésekkel és hasonlókkal jelentek meg nálam. És ezt mind esti, esetleg hajnali időpontokban. Ez nem normális- világosítottam fel őket.
- Oh, nos az... Nem mehetnénk egy nyugodtabb helyre? - vakarta a tarkóját NamJoon.
Kimentünk az erkélyre, amit senki sem szokott használni rajtam és pár kollégámon kívül, így elég csendes.
- Mondhatják nyugodtan, csak mi vagyunk és itt még kamerák sincsenek - mondtam.
- Majd én-kezdett bele a ,,leaderük".- Sokszor kerülünk szorult helyzetekbe, emiatt vannak a sérülések.
- És miért magánban keresnek? A kórházban sokkal jobban ellátnák önöket - ráncoltam a homlokom.
- Ez így biztonságosabb. Kérem, ennyi információ legyen elég, az ön biztonsága érdekében - válaszolt YoonGi.
- Veszélyben lennénk, ha túl sok információt kapok? Én nem félek, meséljenek még nyugodtan - mondtam kimérten. Azt hiszem jár a magyarázat.
- Nem lehet, sajnálom - mondta lehajtott fejjel JiMin.
- Én kockáztattam az állásom miattuk. Ha kiderül, hogy az otthonomban ellátom magukat, ahelyett, hogy ide küldeném a beteget, akkor kirúghatnak. Nem mellesleg honnan derítették ki a címem és a munka beosztásom? - háborodtam fel. - Úgy gondolom, hogy elég sok áldozatot hoztam miattuk, úgyhogy igazán elmagyarázhatnák, hogy tulajdonképpen miért is kockáztatom az állásom.
- Sajnálom, akkor sem lehet - felelt YoonGi.
- Két óráig műtöttem HoSeokot igen komoly lőtt sebekkel, Jin karja szilánkosra tört, Taehunyg oldalán ott virít egy hatalmas heg, ami a vágásból maradt. Ne akarják nekem beadni, hogy ezek csak véletlen balesetek. Ha nem hozzák azonnal hozzám HoSeokt, akkor elvérzik. Miután megmentettem az életét, ennyi magyarázat jár nekem - mondtam felemelt hangon.
- Oké, bajba keveredtünk. Zűrös fickók üldöznek, mert a főnöküknek kárt okoztunk. Ennyit mondok csak - válaszolt NamJoon. - Elég?
- Pontos magyarázatot kérek. Ha azt nem tudnak adni, akkor soha többet ne keressenek. Még csak a házam közelébe se jöjjenek. Sőt, ezt a kórházat is felejtsék el. Veszélyben forog a munkám miattuk, ha nem mondják el kik maguk, akkor nincs értelme kockáztatni az engedélyem. Ha most eltűnnek soha nem derül ki mi történt a napokban, de ha titkolózva továbbra is zaklatnak, akkor kitudódnak a dolgok. Soha többet ne jöjjenek ide.
- Köszönjük az eddigieket, a soha viszont nem látásra. Menjünk haza srácok - vicsorgott NamJoon. Belökte a terasz ajtót és elindult a folyosón.
- De hyung, nincs más orvos, szükségünk van rá! - kiabált utána JungKook. - Elnézést doktornő, viszontlátásra-meghajolt és NamJoon után sietett.
A többiek is elköszöntek, majd távoztak.
Mivel reggel úgyis vissza kéne jönnöm, ezért nem láttam értelmét haza menni. Ledőltem az orvosi pihenő szobába és a fiúkon gondolkodtam.
Van bennük valami furcsa. Az biztos, hogy zűrösek, ezt ők is mondták, de az egész csak tinédzserkori lázadás vagy komolyabb bajba keveredtek? A sérüléseikből ítélve nem csak ártatlan csínyekről van szó. Pedig olyan fiatalok, velem egy idősek. Minden esetre nagyon ideges lettem miattuk.
Hirtelen egy ajtó csapódás hangjára lettem figyelmes. Ki az ilyen későn? Talán az ügyeletesek. Nem, ők nem erre közlekednek.
Az ajtóhoz surrantam és résnyire kinyitottam azt. Kilestem a folyosóra. Négy fekete bőr dzsekis fura alak topogott egy helyben, mintha keresnének valamit.
Odamentem hozzájuk, hogy megtudjam mit csinálnak itt.
- Elnézést segíthetek valamiben? - köszörültem meg a torkom. Felém fordultak, majd aprót biccentettek meghajlás képen.
- Van náluk egy Jung HoSeok nevű beteg? - kérdezte az egyik. Miért keresik HoSeokot? Bármi is az ok, úgy érzem nem szabad elmondanom az igazat, veszélyes alakoknak tűnnek.
- Sajnálom, nincs ilyen betegünk. Amúgy is a látogatási idő rég lejárt. Kérem ha nem az ügyeltre jöttek, távozzanak - közöltem velük.
- Köszönjük a segítséget. Esetleg megtudná mondani melyik kórházba szállítottak utoljára lőtt sérüléssel beteget?- kérdezősködött tovább.
- Egy ilyen esetről sem tudok - ráztam a fejem. Nagyom meg akarják találni HoSeokot. Nem adhatom ki őt, már csak azért sem, mert köt az orvosi titoktartás.
- Meghalt volna? Vagy otthon láttak el? - suttogták egymásnak, de én is hallottam.
- Meg kell találnunk. Túl sokat tudnak - aggodalmaskodott a legmagasabb.
- Köszönjük még egyszer, elnézést, hogy ilyenkor zavartuk. Szép estét - hajolt meg a látszólagos ,,vezér". Mind a négyen sietősen elhagyták a helyszínt. Nem voltam benne biztos, hogy ténylegesen elmentek vagy HoSeokot keresik az épületben, ezért óvatosan követtem őket, nehogy észre vegyenek. Amikor kiléptek a főbejáraton és egy nagy autóval távoztak fellélegeztem.
Nyugtalanító érzés fogott el. Valamiért késztetést éreztem, hogy az intenzív osztályra menjek HoSeokhoz.
Tudom, úgy gondoltam, hogy nem akarom őket többet látni, de ezek fickók veszélyesnek tűnnek, még fegyver is volt náluk, láttam mikor beültek a kocsiba.
A kórterem felé közeledve lassítottam kicsit (mert, hogy idáig futottam) , végül az üveg ablak előtt megálltam.
Megnyugodva néztem az alvó fiút. Ezek szerint nem találták meg. Mondjuk az intenzív osztály zárt, de kitudja milyen emberek ezek.
- Doktornő, nem is tudtam, hogy éjszakás - nézett rám meglepődve a főnővér.
- Nem is vagyok - mosolyodtam el. - Hajnalba műtöttem ezt a fiút - mutattam HoSeokra az ablakon keresztül. - Nem akartam már haza menni, az orvosi szobában aludtam. Aztán felkeltem és gondoltam rá nézek, hogy jól van-e.
- Értem. Nekem viszont lejárt a műszakom, úgyhogy haza megyek, viszlát - hajolt meg.
- Pihenje ki magát. Oh, és még valami: mászkál itt pár fura alak a környéken, ha itt kérdezősködnek, ne mondjon semmit-szóltam utána.
- Tudom, már jártak nálam. Nem tudtam nekik információt mondani. Valami HoSeokot kerestek, de nem találtam ilyen nevet a nyilván tartásban - vont vállat.
- Helyes, mert nincs is. Jó pihenést! - intettem neki.
Ming nővér haza indult, én pedig bementem HoSeokhoz.
Holnaptól VIP betegnek nyilvánítom. Csak én és pár nővér tudhat róla, hogy itt van. Nem hiányzik a kórháznak egy maffia balhé és őszintén megakarom védeni, nem tudom miért, de meg akarom.
Ellenőriztem az életfunkcióit, majd miután mindent rendben találtam, leültem az ágya melletti székre. Egy éles hang zavarta meg álmaimat. Úgy tűnik elaludtam ültömben.
Kotorászni kezdtem a zsebemben, majd előkaptam a hangosan szóló masinát.
- Halló? - szóltam a telefonba.
- Hol vagy már? Azt mondtad együtt ebédelünk - csicsergett anyám. Erre egyből észhez tértem. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Aztán mikor megpillantottam HoSeok alvó arcát eszembe jutottak a hajnalban történtek.
- Oh, nekem dolgoznom kéne!- ugrottam fel. - Anya ne aggódj ott leszek, de most egy kicsit bajban vagyok, leteszem - hadartam. Kinyomtam a készüléket. Megnéztem az órám, ami reggel 10-et mutatott. Francba, 8-tól dolgozom.
Rendbe szedtem a hajam, megigazítottam a köpenyem és rohantam az irodámba.
Tíz (!!!) hívásom érkezett a kollégáktól. Szerencsére a főnök nem keresett.
HaeSook (a gyakornokom) az ajtóban várt rám.
- Sunbae, hol volt eddig? - kérdezte aggódva.
- Elaludtam, sajnálom. Nagyon mérges az igazgató? - tudakoltam. Közben bementünk az irodámba.
- Nem tudja. Kimentettük a kollégáival.
- Köszönöm, hálás vagyok. Lesz egy VIP betegünk. Nem tudhat róla sok mindenki, csak akinek muszáj. Intézd el, hogy legyen szabad VIP szoba, az intenzív osztályról szállítjuk át - utasítottam. HaeSook elment rendezni a dolgokat én pedig leváltottam a tegnapi ruhámat.
Még gyorsan elintéztem pár dolgot, aztán az anyámmal megbeszélt találkozóra indultam.
Szerencsésen fogtam egy taxit és öt perc alatt a kávézóhoz értem.
- Azt hittem nem is jössz - támadott le anyám, ahogy meglátott.
- Neked is szia. Csak egy kicsit késtem, ne aggódj - vontam vállat.
- Aish, ez a lány - szitkozódott. Nevetve követtem az asztalunkhoz.
- Miért akartál látni? - kérdeztem miután helyet foglaltunk.
- Tudom, hogy nem szereted az ilyesmit, de szerveztem neked egy vak randit - lelkesedett.
- Anya, elég. Nem fogok vak randikra járni - tiltakoztam.
- Miért? Semmi bajod nem lesz. És lassan egy férjjelöltet is kéne találnod.
- A karrieremre koncentrálnék, nem a férfiakra. Mellesleg 24 évesen nem gondolkozom házzaságon - húztam fel a szemöldököm.
- A kórház nem fog elvenni. És kinek kellesz majd 40 éves szingliként? Hm? Legkésőbb 28 évesen férjhez mész egy jómódú okos pasihoz - magyarázta a jövőm, szép, mondhatom. - És ezt a fiút meg is fogom találni nem sokára. Jövő héten két randid lesz. Ja és holnap is lesz.
- Anya! Nem leszek a kórház fiatal fruskája, aki most lett orvos és a betegek ápolása helyett vak randira jár! Már így is pletykálnak a korom miatt és azt hiszik, hogy protekcióval lettem orvos. Mondd le mindet – mondtam idegesen.
- Aigoo, hogy lehetsz az én lányom egyáltalán? Bezzeg a bátyád, ő elment a találkozókra és mellette orvos is - sóhajtozott.
- De ő már 30 éves, és MinJu kivételesen aranyos lány. Itt van nekem a kórház, a jogosítványom is most kaptam meg, aggódhatok emiatt a hét punk miatt, alig alszom és emellett még ismerkedjek is, na nem - akadtam ki.
- P..punkok?? - visított fel. - Miféle punkokról beszélsz? Omo, rossz társaságba keveredtél?
A fenébe, elszóltam magam. Aish, pedig csak kicsúszott a számon.
- Nem, nyugodj meg, erről szó sincs. Csak pár srác veszélyesen biciklizik és gördeszkáznak, ezért folyton nálam kötnek ki a sérüléseikkel. El fog fogyni a gipsz - füllentettem. Biztosan visszaparancsolna Busanba, ha tudná, hogy zűrös betegeim voltak
- Rendben. Vigyázz magadra, még gyerekeket is szülnöd kell - okoskodott.
- Na, témánál vagyunk... - kezdtem, de a telefonom közbe szólt. - Egy pillanat, a kórházból hívnak - szóltam anyának. Felálltam és kicsit odébb mentem.
- Igen? - szóltam bele készülékbe.
Egy nővér beszélt, azt mondta, hogy HoSeok vérnyomása folyamatosan csökken.
- Azonnal ott vagyok, addig vegyenek tőle vért! - válaszoltam.
- Oh, és még valami, két fekete ruhás alak kereste magát és HoSeok után érdeklődtek. Nem mondtam semmit.
- Rendben, senki nem adjon nekik semmilyen információt. Most indulok - ezzel le is raktam a telefont. Visszasiettem az asztalhoz és felkaptam a táskám.
- Mi történt? - kérdezte anyám aggódva.
- Mennem kell, sajnálom. Tessék, itt van pénz, meghívtalak - nyomtam a kezébe a megfelelő összeget.
- De a kávéd még ki se hozták - kiáltott utánam.
- Idd meg azt is! - intettem neki, majd kirohantam és fogtam egy taxit.
A kórház elé érve kipattantam a kocsiból, fizettem és száguldottam is az emeletre.
- Dr. Sang! Erre jöjjön! - intett az egyik nővér.
- Mi történt? - kérdeztem a kórterembe érve.
- Nem tudjuk. Épp, hogy csak felébredt, el is vesztette az eszméletét, és esik a vérnyomása.
- Mondtam, hogy figyeljenek rá. Kapott gyógyszereket? - beszéltem hozzájuk, miközben ellenőriztem HoSeok kórlapját.
- Fájdalmakra panaszkodott, így kapott fájdalom csillapítót. Utána lett rosszul - magyarázta a nővér
- Gyógyszer allergiája van, nem kaphatja a hagyományos fájdalom csillapítót. Gondolom nem ellenőrizted a kórlapját - vetettem szúrós pillantást a nálam kicsivel fiatalabb nőre.
- Sajnálom, de nem találtam - mentegetőzött hajlongva.
- Itt van - mutattam az ágy melletti fiókos szekrényre. Mindegy, ez ráér, viszont a beteg nem.
Elmondtam nekik, hogy mit adjanak HoSeoknak, majd siettem a laborba a vérvétel eredményeiért.
- Hé taknyos, gyere ide - intett a bátyám. Ő a labor és az idegsebészet vezető orvosa.
- Ne hívj így a munkahelyemen - mondtam neki durcásan.
- Neked még tanulnod kéne, erre már orvos vagy - rázta a fejét.
- Hagyjál, inkább add oda a betegem leleteit.
- Ja, akit műtöttél. Jaj, a kishúgom műt, milyen világban élünk - rázta a fejét.
- Hé, add már ide - nyújtottam a kezem. Megkaptam a kért papírokat.
- Szerencsés a gyerek, hogy nincs komolyabb allergiája. Nagyobb baj is lehetett volna - okoskodott a bátyám.
- Ühüm. De, ha megnézik a kórlapját, akkor ez nem történt volna meg - szitkozódtam a papírokat böngészve. - Szerencsére nincs nagy gond.
- Mindenki hibázhat. Nem lett belőle súlyos dolog, úgyhogy ne aggódj - vont vállat.
- Tudod, hogy utálom a gondatlanságból elkövetett hibákat - pillantottam rá.
- Nézzenek oda, kijön az egyetemről és osztogatja a beszólásokat! - nevetett. Szeret a korommal piszkálni.
- Hé, megdolgoztam azért, hogy itt dolgozzak!
- Tudom öcskös - borzolta össze a hajam.
- Hé! Ne hívj így - ripakodtam rá. Sokszor szólít így, mert szerinte nem túl lányos a nevem. Egyébként ő választotta a SookWoot, és csak is azért, mert szerinte vicces és piszkálhat vele.
- Hogy felvágták a nyelvét valakinek. Na, menj dolgozni - veregette meg vállam.
Egy rezidens futott felénk.
- Dr.Sang! - kiáltott ide.
Megállt előttem.
- Dr.Sang, a VIP beteg hozzátartozói itt vannak - fordult felém.
- Rendeben, megyek mindjárt - bólintottam. - Veled majd még beszédem lesz - mutattam a bátyámra, ChangWoora.
HoSeok kórterméhez érve megpillantottam a fiúkat.
- Doktornő, hogy van HoSeok? - sietett elém JiMin.
- Volt egy kis incidens, de már jól van - nyugtattam meg.
- Jó napot - hajoltak meg a többiek. Viszonoztam a köszönést. Igazából nem dob fel, hogy itt vannak, de miután HoSeok haza ment úgyis megszakad a kapcsolat köztünk.
- Sajnáljuk a múltkorit. Kicsit túlreagáltuk - szabadkozott Jin .
- Semmi gond, én is heves voltam. Ha HoSeok felébred, bemehetnek hozzá.
- Oké, addig várunk - ült le TaeHyung az egyik székre.
Hirtelen eszembe jutottak azok a fickók akik HoSeokot keresték. Azért jó lenne, ha tudnának róla.
- NamJoon, beszélhetnénk? - kérdeztem a magas fiút. Inkább csak neki mondom el, aztán, ha akarja elmondja a többieknek.
- Persze - bólintott. Kimentünk a teraszra, ahol a múltkor is voltunk.
- Miről lenne szó? - érdeklődött.
- Nem tudom miféle banda ez vagy micsoda, de úgy látom ön a vezetőjük, nem de?- puhatolóztam.
- Igen én vagyok. És kérem tegezzen, egyidősek vagyunk.
- Ahogy akarod. Szóval, pár napja néhány fekete ruhás ember itt járt és HoSeokot keresték... - kezdtem bele mondandómba, majd töviről-hegyire elmeséltem mindent.
NamJoon végig idegesen figyelt.
- Köszönöm, ez hatalmas segítség volt. És azt köszönöm, hogy ,,megvédte" HoSeokot. Kérem, vigyázzon magára is, ezek fickók nem hagyják annyiban - mondta feszülten.
- Te is tegezz engem nyugodtan - vágtam a szavába.
- Oh, rendben. Ezek után úgy gondolom, kijár a magyarázat.
- Kíváncsi lennék a történetükre - bólintottam.
- Sang Doktor, a beteg felébredt - szólt ki nekem egy nővér. Némán bólintottam, majd intettem NamJoonnak, hogy kövessen.
Halkan benyitottam a kórterembe, majd nyomomban hat fiúval bementünk.
Egy gyors vizsgálat után oda engedtem a srácokat az ágy mellé.
- Hogy vagy hyung? Fáj? - kérdezte aggódva TaeHyung.
- Jól vagyok. Kicsit fáj az oldalam, de rendben vagyok - mosolyodott el halványan. – Hol vagyok? Ez nem az a szoba ahol voltam.
- Én hozattam át - feleltem.
- Miért? - csodálkozott.
- Majd elmondom - bólintott NamJoon. - Röviden annyi, hogy itt nagyobb biztonságban vagy.
- Huh? - próbált felülni.
- Ne erőltesse, a seb felszakadhat –n yomtam vissza finoman a párnák közé.
- Hyung, miről beszélsz? - kérdezte JiMin.
- A rohadékok HoSeokot és minket keresnek, itt is - túrt a hajába. - Dr. Sangnak falazott nekünk.
- Igazán hálásak vagyunk - szólt Jin.
- Semmiség, a betegeim a legfontosabbak - mosoolyodtam el.
- Én úgy gondolom, a doktornő, megérdemelne egy magyarázatot - sóhajtott JungKook.
- Szerintem is, ezért hívtam ide - ült le NamJoon egy székre.
És az egészet elmesélték. Hogy a családjuknak van/volt pár fekete ügye, amibe ők is belekeveredtek. Eleinte csak kívülről figyelték a családjaik szikkasztását, illegális szerekkel való kereskedését stb., de aztán ők is belefolytak az ügyletekbe. Jelenleg azért keresik őket, mert az egyik maffia csoport bűneiről tudomást szereztek.
- Mi tényleg nem akartunk ebbe belefolyni, normális életre vágytunk, de ez nem könnyű, ha apád maffia vezér-sóhajtott TaeHyung.
- Nem így terveztük, de szükségünk volt pénzre. Most biztos megvan rólunk a véleménye.
- Nem ítélkezhetek, nem az én életem - sóhajtottam. - Akkor ezért kellett VIP szoba? - néztem YoonGira.
- Igen, akkor épp drogot akartak kapni. Hiába mondtam, hogy nincsen, várni kell, ők mindenhova követtek. Itt pedig könnyen zsarolhattak volna, sebezhető voltam - felelt a fiú.
- Értem, és köszönöm, hogy ezt elmondták. Tartani fogom a szám, az után is, hogy nem találkozunk többet. Most viszont HoSeoknak pihennie kell - utaltam arra, hogy menjenek haza.
- Értettük. Hyung, reggel jövünk - intett NamJoon.
- Vigyázzanak hazafelé - hajoltam meg.
- Ha már mi tegeződtünk, szerintem a többiek sem bánják - mosolygott NamJoon.
A fiúk hevesen bólogattak.
- Rendben, akkor jó éjszakát - köszöntem el.
Komótosan elhagyták a kórtermet.
Elővettem az orvosi eszközöket, hogy ellássam estére HoSeokot.
- Dr. Sang! - szólított meg a fiú.
- Igen? - kérdeztem.
-Köszönöm. És sajnálom, hogy ilyen magamfajta bűnözők akadályozzák a munkájában.
- Először is: ez a munkám, nem akadályoz benne egy beteg sem. És nem vagy bűnöző, jó ember vagy, szóval ne emészd magad ezen, sosem késő jó útra térni!
- Értettem - bólintott némileg vidámabban.
Közbe gyorsan elvégeztem pár vizsgálatot, lekezeltem a varratokat és távozni készültem.
- Dr. Sang! - kiáltott utánam. - Szólítson J-Hopenak!
- Jó éjt J-Hope! - bólintottam mosolyogva. Nem igen megy neki a tegeződés.
Vidáman lépkedtem a folyosón. Örülök, hogy HoSeok mosolygott. Remélem megoldódnak a zűrös ügyeik, rossz látni, hogy ilyen fiatalon ilyenekbe keveredtek.
- Dr.Sang! - kiáltott utánam valaki.
- Másik Dr. Sang! - mosolyogtam a bátyámra. - Mit szeretnél?
- Ma megkérem MinJu kezét! - vigyorgott.
- Mi? Ezt csak úgy mondod? - bokszoltam vállába. - Anya tudja?
- Nem mondtam még neki - rázta a fejét. - Jelenleg neked keres férjjelöltet.
- Pfuu, ne is mondd, ma ebédeltem vele. Vak randikkal nyaggat. Bezzeg a kis pici fiát békén hagyja - csipkedtem meg a testvérem arcát.
- Mert biztos abban, hogy meg fogok házasodni. Nálad kétségei vannak, afelől, hogy a munkádhoz mész férjhez, egy igazi pasi helyett. Egyébként a haverom öccse épp szingli és egy évvel idősebb nálad. Bemutassalak neki?
- Ne kezd te is - emeltem fel a mutatóujjam. - Inkább megyek aludni, mert korán kezdek.
- Megint beköltöztél a kórházba? - nézett rosszallóan. - Ma is túlóráztál, mi?
- Aha, volt egy beteg akit nem hagyhattam ki. Na, megyek. Sok sikert a lánykéréshez, fighting! - szorítottam ökölbe a kezem.
- Köszi, fighting! - intett, majd gyorsan távozott is. Nagyon örülök, hogy megkéri MinJut, nagyon aranyos az a lány, tök jó barátok lettünk.
Bementem az orvosi szobába és egyből bezuhantam a fal melletti ágyba, amit már a kolléganőim az enyémnek tituláltak, annyit alszok itt bent.
Beállítottam az ébresztő órám, majd álomra hajtottam a fejem.
*sunbae = rangban felettünk álló, tapasztaltabb személy megszólítására használt kifejezés Koreában
Cím: A segítő kéz te vagy
Szereplők: Seventeen
Műfaj: oneshot, yaoi
Páros: Meanie (MinGyu x WonWoo)
Korhatár: -
Idegen város, idegen környezet. Egyedül anyumat ismerem itt, de ő dolgozik, nincs ideje arra, hogy az én sérült lelkemet ápolgassa. ,, Jobb lesz itt, több barátod lesz, szeretni fogod ezt a helyet. " Állandóan ezt mondja, de kezdem azt hinni, hogy ez inkább neki szól, minthogy nekem. Bár lenne valaki, aki egy kicsit is megértene! Apám? Apámmal akkor sem állnék szóba, ha anyám meghalna. Gyűlölöm őt! Semmi pénzért még a telefont sem venném fel neki. Minden a születésemmel kezdődött... Vagyis amikor megfogantam. Az orvos azt mondta a szüleimnek, hogy valószínűleg fogyatékosan jövök a világra. Apám már akkor képes lett volna lemondani rólam, de anyám nem engedte, hogy elvetessenek. Ő képes lett volna felnevelni úgy is, hogy alig értek valamit a körülöttem lévő világból. Ő képes lett volna szeretni, de apám ahogy meghallotta, hogy valami baj van velem, rögtön az abortusz időpontját kezdte ledumálni az orvossal. Amikor anyum két hónapos terhes volt velem, apum kidobta. A testvéréhez kellett mennünk. A várakozásokkal ellentétben azonban makk egészséges lettem. HaYoon, anyum testvére, felhívta a kórházból apámat. Elmondta neki, hogy semmi baj velem, majd kicsattanok az egészségtől, de ő rácsapta a telefont. Ha akart volna, szeretett volna, mint anyám és nem a zsebnaptárját vette volna elő, amikor megtudta a rossz, de hamis hírt. De úgy látszik, nem akart... Három éves koromban sikerült elköltöznünk HaYoonéktól egy kicsi albérletbe, vidékre. Ott volt anyumnak stabil munkahelye, nekem stabil sulim és barátaim. Aztán mikor betöltöttem a tizenhetet kezdődtek a problémák. A sulimban túl sok gyerek volt, ezért néhányukat kötelezően átküldték a testvérsuliba. Igazából ugyanaz volt a két suli, csak névben és kinézetben különböztek. Ja, meg hogy a tartomány másik felében volt. Találomra húztak embereket és pechemre engem is kihúztak. Akkor úgy, ahogy sikerült megoldanom a mindennapi utazásom, a tanulmányi eredményeim ugyan romlottak egy kicsit, de hoztam mindent erős hármasra. Azt a félévet végigszenvedtem, és úgy voltam vele, hogy majd nyáron pihenek. Hát ez majdnem össze is jött, csakhogy anyukám munkahelye csődbe ment. Az utolsó fizetését sem kapta meg, így egy-két hónapig sajnos HaYoonékhoz jártunk enni. Egy idő után már az albérletet sem tudtuk fizetni, ezért újra visszaköltöztünk anyum testvéréhez. Minden napunk arról szólt, hogy valami munka után kutassunk. Én is és anya is. Órákat buszoztunk, vonatoztunk, aztán július közepén találtunk egy állást számára, csak azt nem említették meg, hogy hol van. Anyám nem merte elmondani, hogy semmi pénzünk nincs arra, hogy elköltözzünk, ezért nekem kellett elmennem, és a jövőbeli munkáltatójával beszélnem. Nem tudom, hogy azért, mert nagy volt az emberhiány, vagy mert anyum olyan jó munkaerő, esetleg megijedtek attól, hogy így az asztalra csaptam, de bérelnek nekünk egy kis lakást a város lakóparkjában. Nem épp a legmodernebb, de kettőnknek megfelel. Jelen pillanatban is a nagy franciaágyunkon fetrengek. Csak egy nagyobb és egy kisebb szoba van a fürdőn kívül. A nagy lett a haló, a kicsi pedig a konyha és az étkező. Szűkös kissé, de panaszkodásra nincs semmi okom. Örülhetünk, hogy ezt is megkaptuk. Ami a szomszédokat illeti, olyan szinten utálom őket, hogy azt elmondani három év! Egyik oldalunkon egy két fiúgyerekes család. Az egyik srác velem korabeli, a másik négy-öt évvel lehet idősebb. Tett már félreérthető célzásokat, de nem hittem volna, hogy ennyire látszik, hogy meleg vagyok, azt meg főleg, hogy ő is meleg legyen. A másik oldalunkon egy fiú lakik. Ő is velem korabeli. Vele jól kijövök, sokat beszélgetünk, amikor találkozunk a lépcsőházban, vagy amikor a nagyszüleinek segít a piacon. Kissé lányos alkata van, ha hosszabb lenne a haja azt mondanám, hogy a másik nembe tartozik.
Annyira rossz ez így nyáron. Senkit nem ismerek csak JeongHant, ő meg dolgozik minden szerdától péntekig. Ma csütörtök. Itt kell szenvednem magamban. Már épp elbóbiskoltam volna a könyvem felett, amikor egy baromi hangos zúgásra lettem figyelmes. A fejemet felemeltem, és akkor megláttam a fúróvéget a falból. Nagyszerű, már a falat is átfúrják! És ez a Kim család. Ha most ezt azért csinálták, hogy felnyomják bennem a pumpát, sikerült! A dühtől fűtött arccal rontok át hozzájuk, tudom, hogy nyitva tartják az ajtót. Belépve az ajtón MinGyut a kisebbik fiút látom meg a kezében fúróval lejönni a létráról.
- A bátyád kért meg rá? - esem neki a torkának, hogy a létrába kell megkapaszkodnia, nehogy elessen.
- Nicsak, nicsak! Mi szél hozott kedves WonWoo? - bukkan elő hirtelen MinTae, az a paraszt, aki minden nap úgy néz rám, mintha most rögtön megerőszakolna.
- Semmi szél nem hozott, csupán a fúró a falban! Elmondanád, hogy mi az istent műveltek?
- Ezt a jószágot - ütögeti meg a mellette lévő légkondit - akarjuk megjavítani. MinGyu azt mondta ért hozzá, hát hagytam, hagy dolgozzon. Nem gondoltam volna, hogy átfúrja a falat, bár most hogy így belegondolok, nem is olyan rossz dolog.
- Most fejezd be!
- WonWoo ne idegeskedj! Rendbe fogom hozni! - nyugtat a fiatalabb fiú a fúrót letéve - Ahogy visszatettem a falra, átmegyek és megoldom a lyukat a falon.
- Ajánlom is! - és kiviharzom az ajtón. Más se kellett, csak egy lyuk a falon! Idegesen leültem kicsit tévézni, enni is akartam, de egy falat sem ment le e torkomon. Bő két óra múlva átjött MinGyu, és semmi perc alatt megoldotta a problémát.
- Kész is van! Nem kellett volna ennyire idegesnek lenned!
- Bátyád után még csodálkozol, hogy ideges vagyok?
- Ne foglalkozz vele, csak piszkálni akar! Egy nap hárman is jelentkeznek azzal, hogy azt mondta nekik, mint neked. - fordult volna ki az ajtón, de valamin még hezitált. Nem szólalt meg, csak bámult még egy kicsit, aztán elment. Másra sem tudtam gondolni egész nap, csak arra, hogy mit akarhatott mondani. Talán még egyszer bocsánatot kérni, amiért átfúrta a falunkat, vagy valami mást akart volna? Fékezd magad WonWoo, biztos nem azt akarta! A nap hátra lévő részében sem ettem, kavargott a gyomrom. Vagyis nem kavargott, hanem ilyen furcsa érzés volt. Anyum későn ért haza, megvártam, de még azután sem aludtam. A szomszéd lakás rácsát kinyitották, ilyen csendben mindent hallani. Kipillantottam, hogy ki az így éjjel háromnegyed tizenkettőkor. MinGyu babrált az ajtójukkal. Sírt, nem vett észre.
- Minden oké? - szólítom meg, amitől majdnem leugrik a harmadikról.
- Mi..? - törli ki a könnyeket a szeméből - Persze, vagyis majdnem, de megoldom!
- Kapcsoljak villanyt? Egyszerűbb lenne!
- Nem villany kell, hanem te!- azt hiszem ezen ugyanannyira meglepődtem, mint ő. Szóval nem csak a fantáziám játszott velem! Úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, felkapcsolom a villanyt, kiveszem a kezéből a kulcsot és beengedem a lakásába. A helyiségek üresek voltak, sehol senki.
- A többiek? - motyogom halkan. A nyugodt, csendes légkör arra késztet, hogy én is bemenjek a lakásba.
- Elutaztak... - mondja szomorkásan, és a hálója felé veszi az irányt - Nem akarsz itt aludni? Van elég hely, elférnénk ketten...
- Nem is tudom... - válaszolom meghökkenten - Talán jobb lenne, ha hazamennék!
- Ne kérlek! Tesóm átvert, és itt hagytak... Nincs senkim most, és most, amikor minden kezd a legrosszabbra fordulni. Te olyan sok mindent kibírtál már. Hogy csinálod? Nekem semmi nem akar összejönni mostanában... - szeme könnybe lábad, és arcát tenyerébe temetve leült az ágya szélére sírni. Utálom, ha sírnak az emberek, főleg azok, akik ilyen közel állnak hozzám. Leültem mellé, finoman hátára csúsztattam kezem, és hagytam, hogy érintésem tegye a dolgát. Ujjaim érzetétől hirtelen abbahagyta a sírást, és felnézett rám. Arcán, szemeiben, abban az apró mozdulatában, ahogy felém hajolt, láttam, hogy ez már több, mint barátság.
- Senki sem tudja, de neked elmondom. Talán életem legrosszabb döntése, és lehet, sőt biztos, hogy ezek után a bátyám le fog tagadni, de amióta ideköltöztetek, kinéztelek magamnak. Kicsit furcsán hangzik, és tudom, hogy most megijeszt, meglepődtél, látom rajtad, de az egyetlen dolog amit nagyon utálok, hazudni. - jött fokozatosan közelebb, és közelebb, míg ajka az enyémtől csupán egy milliméternyi távolságra volt - Szeretlek Jeon WonWoo! - suttogta ajkaimra egy elégedett mosollyal arcán, és támaszként használt kezeit felemelte, ezzel engedve mindkettőnk érzelmeinek.
