Fallen leaves ~ 4. rész

- Miért ment el SeokJinhez?
- Mert...
- Kérem! Ha tényleg segíteni akar, akkor válaszoljon kerek mondattal! Megijesztette őt, és bennem is kételyek  támadtak.
- Mivel kapcsolatban? Hogy én öltem meg a haverját?
- Jelen pillanatban nem tudom, milyen kapcsolatban lehet az elkövetőkkel és HoSeokkkal.
- Vele csak voltam, ahogy maga is. Ez egy nyomozás, ha nem megy magának, és még mindig úgy beszél HoSeokról, mintha élne, akkor be kell látnia, túlságosan is érintett az ügyben. 
- Maga nem tud rólam semmit! Maga csak NamJoonékról tud, és a bandájáról. Beszéljen!
- Különben? Szól SeokJinnek? Nem kissé lesz halálra rémülve. 
- Mit akar? Miért jött vissza? Miért kereste meg SeokJint? Miért érdekeljük mi magát ennyire?
- Még nagyon rég tettem valamit, és szeretném azt helyre hozni. Eddig sosem sikerült, most van rá esélyem! - áll fel a székből és kibámul az ablakon - Van esetleg valami nyom, amin elindulhatunk?
- Egy idős nő járja a környéket, ahol HoSeokot megölték. Azt mondák, beszéljek vele, hátha látott valamit.
- Remek, tudom, kiről beszél, menjünk!
- M-Mi az, hogy menjünk? Maga szépen itt marad!
- Kérem! Először is, fejezzük be a magázódást, mert lerohad a nyelvem. Másodszor, nézz magadra! Ha NamJoonék ott tanyáznak, és meglátnak téged egyedül, nekik az felér egy ölj meg feliratú cetlivel a homlokodon! Itt van ez! Vegye fel, akkor nem leszünk feltűnőek azon a környéken! - nyom kezembe egy táskát, tele fekete ruhákkal. 
- Komolyan gondolja?
- Jöhet így is, elvégre nem is tűnik ki a város legszegényebb negyedében sötét kék kosztümben és magassarkúban! 
- Miért érzem azt, hogy maga sokkal többet tud, mint amit elmond?
- Mert így van! De arról majd máskor! Öltözz, gyorsan! - hallgatok rá. Ijesztő, de valahogy azt érzem, hinnem kell neki. Ő az egyetlen, akinek van tapasztalata NamJoonékkal, muszáj az ő szabályait követnem, ha nem akarok HoSeok mellé feküdni. De akkor is félek csak így elmenni vele. És mi lesz SeokJinékkel? 
- Így bele fogok olvadni az ottani környezetbe? - lépek ki a mosdóból és végignézek magamon. Fekete... Utálom! Kövérít mindenhol, és annyira sápadt kinézetem lesz ettől a színtől!

- Mondd, voltál te már ott valaha?
- Igen! - mintha fejbe vágtak volna, úgy ugrik be egy emlékkép nagyon régről - Amikor még kicsi voltam, és nem voltak barátaim... Kimentünk a nevelőmmel és még pár gyerekkel a közeli játszótérre, és én leestem a mászókáról. A többiek kiröhögtek. Én elfutottam nagyon messzire, egészen odáig. Ott elég érdekes dolgokat láttam, és sokáig féltem is elmenni oda. Emlékszem egy kis házra, az volt a legbarátságosabb az egész utcában. A teraszán egy bácsi ült. Odahívott, látta, hogy nagyon meg vagyok rémülve. A felesége még sütit is hozott ki nekem. Onnantól kezdve egy héten keresztül mindig elmentem hozzájuk. Nem féltem... Talán még a bácsi nevére is emlékszem, a felesége sosem mutatkozott be. Park... Park JoonSeok. Igen így hívták a bácsit! Talán még emlékszem az útra is! - csillannak fel a szemeim.
- Remek, nem nosztalgiázni megyünk oda, hanem dolgozni! Ne jusson még egyszer eszedbe!
- Már bocsánat, de ez az én nyomozásom! 
- Igen? Akkor menj egyedül! Tapasztald meg a saját utadon milyen az, ha a hajléktalanok sörös dobozokkal dobálnak meg, és elhordanak mindennek, mert azt hiszik, te tehetsz arról, hogy ők az utcára kerültek. - fordít nekem hátat, és elindul az ajtó fele.
- Ne, ne, ne, várj! Gyere velem! 
- Nincs nosztalgia?
- Legalább kívülről hagy nézzem meg a házat!
- Csak kívülről! Amúgy is, már biztos senki nem él, sem a bácsi, sem a felesége. - igaza van. Csak a rossz kis kori emlékek, amikbe kapaszkodni tudok. De ez történik, ha egy kis négy évesnek nincsenek szülei...
Mint a pokol! Teljesen olyan, mint ahogy azt YoonGi leírta. Hajléktalanok mindenhol, kis tüzek, ahol melegednek. Közelebb húzódom hozzá, és fejemre teszem a pulcsi kapucniját. A bűz mintha csak itt keringne a város felett, nálunk sokkal másabb a levegő. Érezni lehet mindent a levegőben, a rossz életkörülményeket, a emberölést, a halált...

- Ne félj, engem már láttak itt, nem fognak egyikünket sem bántani! 
- Remélem... - húzódok még közelebb YoonGihoz. Egy kis pislákoló lámpafény kelti fel a figyelmem. Nincs sötét még annyira, de az is csoda, hogy itt egyáltalán van közvilágítás. Megállok egy pillanatra és YoonGi felé fordulok.
- Valami baj van? 
- Jobbra, jobbra, egy balos és ott vagyunk! Kérlek, csak kívülről hagy nézzem meg a házat! - hadarom el mondatot. 
- Nem bánom, menjünk! - kétszer nagyobb léptekkel haladtam, mint idáig. Megtettem mind a két jobb kanyart, és végül befordultam balra, ahogy emlékeztem. A szám is tátva maradt, mi maradt meg abból a házból. Ugyanúgy áll, kissé kopottosan, a fa lépcsők új színt kaptak azóta, de az is lepergett már. Az ablakok ugyanúgy nyitva, mint sok évvel ezelőtt, és ami engem túlságosan is meglepett, az ajtó is. Eddig minden háznak, amiben már nem éltek, be volt csukva az ajtaja. De ennek miért van nyitva? 
- Ez az? - mutat rá YoonGi az épületre.
- Igen, de miért lep meg ez téged ennyire?
- Az az idős banya ebben a házban él!
- Idős banya? Táncolni fogok én még a sírodon fiam! - mint valami varjú, jön ki rikácsolva a néni a házból, akárcsak régen, ugyanazon a tányéron hozza a süteményt.

- Maga mindig is itt élt? - teszem fel a kérdést közelebb lépve hozzá.
- Igen, de mi közöd hozzá?
- Miért jött ki egyedül sütit majszolni ilyenkor? Miért nem megy be, ott melegebb van pár fokkal.
- Minden nap idekint ülök! Ha nem ülnék kint, akkor nem tudnám, hogy ki ölte meg az orvos barátját!
- Hogy mondja? - lép közelebb YoonGi is - Maga látta?
- Láttam, ha azt mondom!
- És segít nekünk? - ahogy ezt a mondatot kimondta, elrántottam kicsit megbeszélni a taktikánkat.
- Nem szabad ilyen hamar letámadni, nem fog bízni bennünk!
- Te akartad, hogy segítsek, segítek!
- De ennyire hamar! Majd beszélek én, te csak figyelj! - lépek vissza a nénihez, és felmegyek hozzá, leülök vele szemben, ahogy régen a férjével csináltam.
- Egyedül lakik itt?
- Már igen. Megboldogult férjem mindig is azt akarta, hogy halála után házasodjak meg újra, hogy ne magányosan keljen meghalnom, de é sosem tudtam másik férfira úgy nézni, mint rá.
- Ha megengedi, mikor halt meg a férje?
- Még ő festette át a házat. Akkor még békés volt a környék.
- Értem...
- Azután, hogy idejött az a csapat huligán! Ő is miattuk halt meg!
- Kikre tetszik gondolni?
- Nagyon jól nevelt lánykának tűnsz, ellenben a barátod! Őt már többször is láttam itt, méghozzá azokkal a kölykökkel!
- Kérem! Most tegyen úgy, mintha ő itt sem lenne! Nézzen rám! Le tudja nekem írni azokat a huligánokat?
- Van  köztük egy magas, szőke fiú. Neki ugrál mindenki. Aztán egy hasonló magasságú, fiatalabb. Általában ő ugrál. És még egy, kicsit bolondosabb kölyök. Ő egy kicsit furcsa.
- És nem tudja, hol lehetnek általában? 
- Figyelj rám, most őszinte leszek hozzád! Nagyon régen járt hozzánk egy kislány. A férjem nagyon szerette őt, mintha a saját lánya lett volna. Nekünk sosem születtek gyermekeink. Aztán, egy idő után már az a lány sem jött többé. Nagyon megrendítette ez a férjemet, akárhogy próbáltam vigasztalni, sehogy sem lett jobb a helyzet. Mindig megkért, hogy süssek neki süteményt, amit azzal a kislánnyal ettek. Azóta is megtartottam ezt a szokását, és mindig ugyanakkor jövök ki én is. Aztán végül valahogy tényleg elmúlt, vagy csak remekül falazta be ezeket az érzelmeket. Én addig sem nagyon jártam-keltem a városban, hát azután még annyira sem. Aztán, mikor a férjem meghalt pedig már végképp nem. - ránéztem a nénire, és éreztem, hogy a könnyek gyűlnek a szemben. 
- MinHee néni, az a kislány én vagyok!
- Nem lehet igaz! Az lehetetlen! 
- Mégis miért mondja ezt?
- Azt mondták nekem, hogy az a kislány meghalt!