kép

kép

2016. október 30., vasárnap

Like a marionette: oppression, love, maffia ~ 3. rész

3.rész

Egy éles hang zavarta meg álmaimat. Kotorászni kezdtem a zsebemben, majd előkaptam a hangosan szóló masinát.
- Halló? - szóltam a telefonba.
- Hol vagy már? Azt mondtad együtt ebédelünk - csicsergett anyám. Erre egyből észhez tértem. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Aztán mikor megpillantottam HoSeok alvó arcát, eszembe jutottak a hajnalban történtek. Elaludtam volna az ágya mellett? 
- Oh, nekem dolgoznom kéne! - ugrottam fel. - Anya ne aggódj, ott leszek, de most egy kicsit bajban vagyok, leteszem - hadartam.
 Kinyomtam a készüléket. Megnéztem az órám, már 2 órája dolgoznom kéne.
Rendbe szedtem a hajam, megigazítottam a köpenyem és rohantam az irodámba.
HaeSook az ajtóban várt rám.
- Sunbae, hol volt eddig? - kérdezte aggódva.
Gyorsan elhadartam neki, hogy mi történt. Megnyugtatott, hogy nem vették észre, hogy késtem a műszakomból.
- Remek. Lesz egy VIP betegünk. Nem tudhat róla sok mindenki, csak akinek muszáj. Intézd el, hogy legyen szabad VIP szoba, az intenzív osztályról szállítjuk át - utasítottam. HaeSook elment rendezni a dolgokat én pedig leváltottam a tegnapi ruhámat.
Még gyorsan elintéztem pár dolgot, aztán az anyámmal megbeszélt találkozóra indultam.
Szerencsésen fogtam egy taxit és öt perc alatt a kávézóhoz értem.
- Azt hittem nem is jössz - támadott le anyám, ahogy meglátott. A szokásos arisztokrata öltözékében várt rám, haját nagy kontyba tűzte és szolid sminket viselt.
- Neked is szia. Csak egy kicsit késtem, ne aggódj - vontam vállat.
- Aish, ez a lány - szitkozódott. Nevetve követtem az asztalunkhoz.
- Miért akartál látni? - kérdeztem miután helyet foglaltunk.
- Tudom, hogy nem szereted az ilyesmit, de szerbezzem neked egy vak randit! – szemei felcsillantak, mint mindig mikor arról volt szó, hogy párt keressen nekem.
- Anya, elég. Nem fogok vak randikra járni - tiltakoztam.
- Miért? Semmi bajod nem lesz. És lassan egy férjjelöltet is kéne találnod.
- A karrieremre koncentrálnék, nem a férfiakra. Mellesleg 24 évesen nem gondolkozom házasságon - húztam fel a szemöldököm.
- A kórház nem fog elvenni. És kinek kellesz majd 40 éves szingliként? Hm? Legkésőbb 28 évesen férjhez mész egy jómódú okos pasihoz - magyarázta a jövőm, szép mondhatom. - És ezt a fiút meg is fogom találni nem sokára. Jövő héten két randid lesz, utána pedig három. Ja és holnap is lesz.
- Anya! Nem leszek a kórház fiatal fruskája, aki most lett orvos és a betegek ápolása helyett vak randira jár! Már így is pletykálnak a korom miatt és azt hiszik, hogy protekcióval lettem orvos. Mondd le mindet! – lesütöttem a szemem és megráztam a fejem.
 - Aigoo, hogy lehetsz az én lányom egyáltalán. Bezzeg a bátyád, ő elment a találkozókra és mellette orvos is - sóhajtozott.
- Ő más, neki szüksége van Min Jura, én boldog vagyok egyedül. Itt van nekem a kórház, a jogosítványom is most kaptam meg, aggódhatok emiatt a hét punk miatt, alig alszom, és emellett még ismerkedjek is, na nem-akadtam ki. 
- P..punkok?? - visított fel. Arca rémült volt. - Miféle punkokról beszélsz? Omo, rossz társaságba keveredtél?
A fenébe, elszóltam magam. Aish, pedig csak kicsúszott a számon.
Megdörzsöltem az arcom, majd nagyot sóhajtottam.
Valahogy sikerült kivágnom magam.
- Rendben. Vigyázz magadra, még gyerekeket is szülnöd kell - okoskodott.
- Na, témánál vagyunk... - kezdtem, de a telefonom közbe szólt. - Egy pillanat, a kórházból hívnak-szóltam anyának. Felálltam és kicsit odébb mentem.
- Igen? - szóltam bele készülékbe.
- Ah, sunbae. A VIP beteg, HoSeok vérnyomása folyamatosan esik és elvesztette az eszméletét. Jöjjön gyorsan, nem tudom mi baja-hadart HaeSook.
- Azonnal ott vagyok - válaszoltam. Hirtelen rossz érzésem lett.
- Oh, és még valami, két fekete ruhás alak kereste magát és HoSeok után érdeklődtek. Nem mondtam semmit.
- Rendben, senki nem adjon nekik semmilyen információt. Most indulok - ezzel le is raktam a telefont. Visszasiettem az asztalhoz és felkaptam a táskám.
- Mi történt? - kérdezte anyám. Aggodalom tükröződött arcán.
- Mennem kell, sajnálom. Tessék, itt van pénz, meghívtalak - nyomtam a kezébe valamennyit.
- De a kávéd még ki se hozták - kiáltott utánam.
- Idd meg azt is - intettem neki, küldtem felé egy sajnálattal teli pillantást, majd kirohantam és fogtam egy taxit.
A kórház elé érve kipattantam a kocsiból, fizettem és száguldottam is a lépcsőhöz, mert a liftre sokat kell várni.
- Dr. Sang! Erre jöjjön - intett az egyik nővér.
- Mi történt? - kérdeztem a kórterembe érve.
- Nem tudjuk, épp, hogy csak felébredt, el is vesztette az eszméletét, és esik a vérnyomása - felelt HaeSook.
- Mondtam, hogy figyeljenek rá. Kapott gyógyszereket? - beszéltem hozzájuk, miközben ellenőriztem HoSeok életfunkcióit.
- Fájdalmakra panaszkodott, így kapott fájdalom csillapítót. Utána lett rosszul - magyarázta a nővér
- Gyógyszer allergiája van, nem kaphatja a hagyományos fájdalom csillapítót. Gondolom nem ellenőrizted a kórlapját - vetettem szúrós pillantást a nálam kicsivel fiatalabb nőre.
- Sajnálom, de nem találtam - mentegetőzött hajlongva.
- Itt van - mutattam a fiókra az ágy mellett. - Mindegy, ez ráér, viszont a beteg nem. 
Elmondtam nekik, hogy mit adjanak HoSeoknak, majd siettem a laborba a vérvétel eredményeiért.
- Hé taknyos, gyere ide - intett hatalmas mosollyal az arcán a bátyám. Ő a labor és az idegsebészet vezető orvosa.
- Ne hívj így a munkahelyemen - mondtam neki durcásan.
- Neked még tanulnod kéne, erre már orvos vagy - rázta a fejét.
- Hagyjál, inkább add oda a betegem leleteit.
- Ja, akit műtöttél. Jaj, a kishúgom műt, milyen világban élünk - rázta a fejét.
- Hé, add már ide - nyújtottam a kezem. Nevetve odaadta a kért papírokat.
- Szerencsés a gyerek, hogy nincs komolyabb allergiája. Nagyobb baj is lehetett volna - okoskodott a bátyám.
- Ühüm. De, ha megnézik a kórlapját, akkor ez nem történt volna meg - szitkozódtam a papírokat böngészve. - Szerencsére nincs nagy gond.
- Mindenki hibázhat. Nem lett belőle súlyos dolog, úgyhogy ne aggódj - vont vállat.
- Tudod, hogy utálom a gondatlanságból elkövetett hibákat - pillantottam rá amolyan, ,,igazam van, nem?” stílusban. - Nem csinálok belőle nagy ügyet, de kapni fognak egy fejmosást tőlem.
- Nézzenek oda, kijön az egyetemről és osztogatja a beszólásokat - nevetett. - Tudtad, hogy én még senkit nem rúgattam ki? Te pedig simán megtetted volna bárkivel.
- Az egy nagyon súlyos eset volt, egy beteg majdnem meghalt, csak mert az orvos figyelmetlen volt - védekeztem. - Ráadásul nem is kezelhette volna, mert az én betegem volt.
- Tudom öcskös - borzolta össze a hajam. Utálom, mikor ezt csinálja. Kiskorunkban is mindig szívatott.
- Hé! Ne hívj így - ripakodtam rá. Sokszor szólít így, mert szerinte nem túl lányos a nevem. A szüleim megengedték, hogy drága bátyám válassza ki a nevem, és mivel ő fiútestvért akart ezért direkt fiús név mellett döntött, hogy megszívasson. Igen, kedves a testvérem.
- Hogy felvágták a nyelvét valakinek. Na, menj dolgozni - veregette meg vállam.
Egy rezidens futott felénk, elég nagy sebességgel.
- Dr.Sang, a VIP beteg hozzátartozói itt vannak - fordult felém.
- Rendben, megyek mindjárt - bólintottam. - Veled majd még beszédem lesz - mutattam a bátyámra, ChangWoora.
HoSeok kórterméhez érve megpillantottam a fiúkat.
- Doktor nő, hogy van HoSeok? - sietett elém JiMin.
- Volt egy kis incidens, de már jól van - nyugtattam meg. 
- Jó napot-hajoltak meg a többiek. Viszonoztam a köszönést. Igazából nem dob fel, hogy itt vannak, de miután HoSeok haza ment úgyis megszakad a kapcsolat köztünk.
- Sajnáljuk a múltkorit. Kicsit túlreagáltuk - szabadkozott Jin. - Többet nem zavarjuk majd.
- Semmi gond, én is heves voltam. És köszönöm – bólintottam. - Ha a barátjuk felébred bemehetünk hozzá.
- Oké, addig várunk - ült le TaeHyung az egyik székre.
Hirtelen eszembe jutottak azok a fickók akik HoSeokot keresték. Azért jó lenne, ha tudnának róla.
- NamJoon, beszélhetnénk? - kérdeztem a magas fiút. Inkább csak neki mondom el, aztán, ha akarja elmondja a többieknek.
- Persze - bólintott. Kimentünk a teraszra, ahol a múltkor is voltunk.
- Miről lenne szó? - érdeklődött.
- Nem tudom miféle banda ez vagy micsoda, de úgy látom ön a vezetőjük, nem de? - puhatolóztam.
- Igen én vagyok. És kérem, tegezzen, egyidősek vagyunk.
Bele kezdtem a mondandómba, töviről-hegyire elmeséltem mindent.
NamJoon végig idegesen figyelt. Pár másodpercig ráncolta a homlokát, majd így szólt:
- Köszönöm, ez hatalmas segítség volt. És azt is köszönöm, hogy ,,megvédte" HoSeokot. Kérem, vigyázzon magára is, ezek fickók nem hagyják annyiban - mondta feszülten.
- Te is tegezz engem nyugodtan - vágtam a szavába.
- Oh, rendben. Ezek után úgy gondolom, kijár a magyarázat.
- Nem szükséges, úgy se sokáig fogjuk egymást látni - vontam vállat.
- Annyi mindent tett, vagyis tettél értünk - mosolyodott el -, hogy igazán megérdemelsz egy magyarázatot.
- Rendben - bólintottam.
- Sang Doktor, a beteg felébredt - szólt ki nekem egy nővér. Némán bólintottam, majd intettem NamJoonnak, hogy kövessen.
Halkan benyitottam a kórterembe, majd nyomomban a hat fiúval bementünk.
Egy gyors vizsgálat után oda engedtem a srácokat az ágy mellé.
- Hogy vagy hyung? Fáj? - kérdezte aggódva TaeHyung.
- Jól vagyok. Kicsit fáj az oldalam, de rendben vagyok - mosolyodott el halványan. - Hogy kerültem ide?
- Én hozattam át - feleltem.
- Miért? - csodálkozott.
- Majd elmondom - bólintott NamJoon. - Röviden annyi, hogy itt nagyobb biztonságban vagy.
- Huh? - próbált felülni.
- Ne erőltesse, a seb felszakadhat - nyomtam vissza finoman a párnák közé. Némán beleegyezett.
- Hyung, miről beszélsz? - kérdezte JiMin.
- A rohadékok HoSeokot és minket keresnek, itt is - túrt a hajába. - Dr. Sangnak köszönhetjük, hogy még nem akadtak ránk. 
- Én úgy gondolom , a doktor nő, megérdemelne egy magyarázatot - sóhajtott JungKook.
- Szerintem is, ezért hívtam ide – bólintott komoran NamJoon. - Üljünk le, hosszú lesz.
És az egészet elmesélték. Hogy a családjuknak van/volt pár fekete ügye, amibe ők is belekeveredtek. Jelenleg azért keresik őket, mert az egyik maffia csoport bűneiről tudomást szereztek.
- Mi tényleg nem akartunk ebbe belefolyni, normális életre vágytunk, de ez nem könnyű, ha apád maffia vezér-sóhajtott TaeHyung.
- Fiatalok voltunk, vagyis vagyunk, és ostobák, vonzott az új, a veszély. Ma már megbántam, hogy ezt az utat választottam, nyugodtan megvethet minket, megérdemeljük.
- Nem hibáztatok senkit. Nincs jogom bíráskodni mások felett - sóhajtottam. - Akkor ezért kellett VIP szoba? - néztem YoonGira. 
- Igen, akkor épp drogot akartak kapni. Hiába mondtam, hogy nálam aztán nincsen, mindenhova követtek. Itt pedig könnyen zsarolhattak volna - felelt a fiú megtörten.
- Értem, és köszönöm, hogy ezt elmondták. Tartani fogom a szám, az után is, hogy nem találkozunk többet. Most viszont HoSeoknak pihennie kell - utaltam arra, hogy menjenek haza.
- Értettük, hyung, reggel jövünk - intett NamJoon.
- Vigyázzanak hazafelé - hajoltam meg.
- Ha már mi tegeződtünk, szerintem a többiek sem bánják - mosolygott NamJoon.
A fiúk hevesen bólogattak.
- Rendben, akkor jó éjszakát - köszöntem el.
Komótosan elhagyták a kórtermet. Hosszasan néztem egyre távolodó alakjukat, míg végül el nem tűntek a látókörömből.
Nem tagadom, megrázott az, amit elmondtak magukról. Egyszerre éreztem sajnálatot és egy kis félelmet is, mégis csak veszélyesek lehetnek.
Neki álltam bekötni HoSeok infúzióját estére.
- Dr. Sang! - szólított meg a fiú.
- Igen? - kérdeztem.
- Köszönöm. Sokat tett értem, mikor meg sem érdemlem azt, tartozom önnek - mosolyodott el szomorúan.
- HosSeok, először is, tegeződtünk az előbb - mosolyogtam kedvesen. – Másodszor, mindenkinek kijár az egyenjogú bánásmód, a betegeimért mindent megteszek, nem tartozik semmivel.
- Értettem  - bólintott némileg vidámabban.
Közbe gyorsan elvégeztem pár vizsgálatot, lekezeltem a varratokat és távozni készültem.
- Dr. Sang! - kiáltott utánam. - Szólítson J-Hopenak! 
- Jó éjt J-Hope! - bólintottam mosolyogva. Nem igen megy neki a tegeződés.
Vidáman lépkedtem a folyosón. Örülök, hogy HoSeok mosolygott. Remélem megoldódnak a zűrös ügyeik, rossz látni, hogy ilyen fiatalon erre a sorsra jutottak.
- Dr.Sang! - kiáltott utánam valaki. Felismertem a hang tulajdonosát.
- Másik Dr. Sang! - mosolyogtam a bátyámra. - Mit szeretnél?
- Ma megkérem MinJu kezét - vigyorgott. A szemei csillogtak, mint mindig, ha a barátnőjéről beszél. Egyszerűen imádja azt a lányt, teljesen megváltozott (pozitív irányba) mióta megismerkedtek,  szóval nagyon boldog vagyok, hogy egymásra találtak.
- Mi? Ezt csak úgy mondod? - bokszoltam vállba, majd szorosan megöleltem. Lesett az állam, a bátyám megnősül! - Anya tudja?
- Nem mondtam még neki - rázta a fejét. - Jelenleg neked keres vőlegényt.
- Pfuu, ne is mondd, ma ebédeltem vele. Vak randikkal nyaggat. Bezzeg a kis pici fiát békén hagyja - csipkedtem meg a testvérem arcát gúnyosan.
- Mert biztos abban, hogy meg fogok házasodni. Nálad kétségei vannak, a felől, hogy a munkádhoz mész férjhez, egy igazi pasi helyett. Egyébként a haverom öccse épp szingli és egy évvel idősebb nálad. Bemutassalak neki?
- Ne kezd te is - emeltem fel a mutatóujjam. - Inkább megyek aludni, mert korán kezdek.
- Megint beköltöztél a kórházba? - nézett rosszallóan. - Ma is túlóráztál, mi?
- Aha, volt egy beteg akit nem hagyhattam ki. Na, megyek. Sok sikert a lánykéréshez, fighting! - szorítottam ökölbe a kezem.
- Köszi, fighting! - intett, majd gyorsan távozott is. Nagyon örülök, hogy megkéri Min Jut, nagyon aranyos az a lány, tök jó barátok lettünk.
Bementem az orvosi szobába és egyből bezuhantam a fal melletti ágyba, amit már a kolleganőim az enyémnek tituláltak, annyit alszok itt bent.
Beállítottam az ébresztő órám, majd álomra hajtottam a fejem
 Reggel nem az ébresztő órám keltett. Valaki hatalmas lendülettel vetette rám magát.
- Dongsaeng, ébredj! Gyorsan - rázta a vállam MinJu izgatottan.
- Mi van unnie? - ültem fel fáradtan.
- ChangWoo megkérte a kezem! - örömködött.
- Hé, felébreszted a többieket - tapasztottam be a száját.
- Nincs itt senki, csak mi - motyogta a tenyerem alól. - Szóval, tegnap elvitt vacsorázni, aztán megkért!
- Gratulálok – mosolyogtam fáradtan. - Reméltem, hogy igent mondasz.
- Te tudtál erről? - lepődött meg.
- Igen, Chang elmondta. Mutasd a gyűrűt - nyúltam a keze után. 
Büszkén mutatta a láthatóan nem olcsó ékszert. 
- Wow, ez nagyon szép.
- Felőlem akár kiskacsás is lehetne, a lényeg, hogy tőle van - tette a szívére a kezét.
MinJunak nem a pénz számít. Jómódú családból származik, ahogy mi is. És ős is ott hagyta a családi házat, hogy azt tegye, amit szeretne. Persze támogatták, mert hát melyik szülő nem örülne, ha a gyereke orvosira megy? Ő pszichológusnak tanul.
 - Na, megyek dolgozni, szia! - pattant fel az ágyról és el is száguldott. Ez a csaj mindig rohan valahova, eszméletlenül hiperaktív.
Én is összeszedtem magam, majd siettem a betegeimhez.

Végig dolgoztam az egész napot. Mivel hét közepe van, és allergia szezon tombol, ezért elég sokan jöttek ma.
Azt hittem végre pihenhetek egy kicsit, de a kopogás megzavart.
- Igen? - szóltam ki.
- Jó napot! - dugta be a fejét JiMin. Ah, el is feledkeztem róluk.
- Szervusztok, gyertek be - intettem. Nyúzott arcomon halvány mosoly húzódott.
Szépen sorban betrappoltak.
- Mi járatban? - kérdeztem.
- HoSeokhoz jöttünk - vigyorgott TaeHyung. - Megyünk?
- Nélkülem is látogathatjátok nyugodtan - mosolyogtam rájuk. - De mehetek én is, ha úgy jobb.
- Akkor menjünk mind - bólintott NamJoon.
Hamar HoSeok kórterméhez értünk. Reggel és délután kicseréltem a kötéseit. A seb lassan gyógyul, ami aggaszt egy kicsit, de elég komoly sérülései voltak, úgyhogy idő kell a felépüléshez.
- Hyung, hogy vagy? - támadta le JungKook.
- Jobban, már nem fáj annyira - ült fel. - Dr. Sang, jó újra látni!
- Részemről is - bólintottam vidáman. Szegény napközben nagyon unatkozik, ezért mindig örül, amikor jövök hozzá. - De azt hiszem már tegeződtünk.
- Oh, elnézést - húzta be a nyakát. - Nehéz az orvosom tegezni.
- Azért mi is hiányoztunk, ugye? - ült le mellé YoonGi.
- Persze, de mondtam, hogy nem kell mindennap jönnötök - rázta a fejét. Mi a helyzet otthon?
Családias csevegésbe kezdtek, elmesélték HoSeoknak, hogy mi történt a távollétében. Egy kicsit a háttérbe húzódtam, hogy nyugodtan tudjanak társalogni.
Jó két órát voltunk HoSeoknál. Ragaszkodtak végig a jelenlétemhez. Sokat beszélgettünk, úgy tűnik, megbíznak bennem.
Miután a fiúk hazamentek, átmentem Park nénihez, vizsgáljam, mikor jött egy hívásom
- Egy pillanat Park néni – mosolyogtam az idős hölgyre. Ő volt az első betegem, és azóta is kitart mellettem, csak hozzám hajlandó vizsgálatra jönni, igazán a szívembe zártam az özvegy asszonyt. 
Elővettem a telefonom.
- Halló? - szóltam.
- Szervusz, lányom – szóltak bele érzelem mentesen...
- Apa?! – szemeim elkerekedtek. Sosem hív fel.
Még régebben csúnyán összevesztem vele, mikor Szöulba jöttem – vagy inkább szöktem-  ahelyett, hogy azt csináltam volna, amit mondott.
- Ennyire azért ne örülj nekem - motyogta.
- Csak megleptél. Miért hívtál? - kérdeztem. Tényleg érdekelt mi lehet ennyire fontos, hogy két év után újból felhívjon.
- Több dolog miatt is - kezdte. 
- Tartsd egy kicsit, kérlek! - kimentem a teraszra.
- Itt vagyok - mondtam apámnak. - Szóval, mi lenne az a pár dolog?
- Először is haza kéne jönnötök, hogy megünnepeljük a bátyád eljegyzését, aztán ott van anyátok születés napja is, és még szeretnék veled beszélni személyesen valamiről - vázolta fel a tervét. Nem dobott fel túlságosan az ötlet, hogy haza menjek Busanba.
- És ezt mikor? - érdeklődtem.
- Még ebben a hónapban - felelt. Gondterhelten sóhajtottam:
- Jelenleg van egy betegem, akit nem hagyhatok itt. Két vagy egy hét múlva haza engedjük, akkor tudunk menni.
- Remek, majd szólj anyádnak, mikor jöttök. Üdvözlöm a bátyád, szia - köszönt el és azonnal le is rakta.
,,Ez jó beszélgetés volt" állapítottam meg. Rosszallóan megráztam a fejem: apámtól nem is számítottam másra.
Lassan elballagtam a recepcióig, hogy megnézzem a jövő heti beosztásom.
Drága bátyámat pont ott találtam.
- Hello - intett. A szemei rettenet karikásak voltak.
- Éjszakás voltál? Borzalmasan nézel ki - jegyeztem meg.
- Majd veszek ki szabad napot, amúgy neked sem ártana pihenni.
- Szabad napról jut eszembe, mikor menjünk haza?
- Miért akarsz haza menni? - fintorgott. Értetlenül nézett rám. Nem sokszor hall tőlem ilyen terveket.
Felvázoltam neki apa terveit, majd megbeszéltük, hogy mikor induljuk útnak, aztán mentünk vissza dolgozni.
Egy héttel később.
HoSeok ma megy haza. Nagyon fel van dobva.
Az utolsó vizsgálatok után, már vitték is a csomagokat a kocsihoz. Kikísértem őket.
- Mindent köszönünk, nagyon hálásak vagyunk - hajlongott NamJoon.
- Igazán nincs mit - bólintottam. A fiú csuklóján észrevettem egy bőr karkötőt valami motívummal. Gondolom valami családi ereklye lehet. Nem is foglalkoztam vele igazán.
- Többször nem zavarunk, becsszó - tette a szívére a kezét TaeHyung, vagyis V, ahogy a többiek hívják. A mindennapos látogatások alkalmával sikerült megtudnom a becenevüket.
- Minden jót, vigyázzatok magatokra - hajoltam meg.
Viszonozták a gesztust, majd még egy sor hálálkodás után beszálltak a kocsiba és elmentek.
Furcsa, üres érzés maradt a bennem a távozásuk után. Valahogy annyira megszoktam, hogy mindennap látom őket. Majd elmúlik biztosan ez is.
Holnap utazunk haza, ezért már becsomagoltam a holmimat. Csak három napra megyünk, ha tovább maradnánk, biztos idegroncs lennék.
Négy éjszaka után ma először aludtam a lakásomon, addig a kórházban töltöttem a napjaim.
Hulla fáradtan terültem szét az ágyamon. Bekapcsoltam a tv-t, hogy megnézzem a híreket, de nem volt semmi érdekes, úgyhogy csatornát váltottam. Találtam egy izgalmasnak tűnő akció filmet, de a felénél meguntam, ezért inkább kikapcsoltam.
A holnapot illetően vegyes érzésekkel aludtam el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése