Fallen leaves ~ 1. rész

Rögtön SeokJin rendelőjébe siettem. A hely kihalt, a függönyöket behúzták, pedig két napja még pezsgett az élettől. Szeretik SeokJint, jó orvos. Az idős nénikhez kedves, a gyerekekkel jól elnevetgél, amikor esetleg átnéznek a szomszédos rendelőből, de most még az is zárva. A vérnyomásom az egekben. Tudom, jobban meg kéne érintenie a dolognak, de már hozzászoktam a szeretteim elvesztéséhez. Majd akkor sírok, amikor senki nem látja. Kezemet a kilincsre csúsztatom, de SeokJin megelőz és hátulról átkarol. Éreztem rajta a rendelő szagát, a túlzott fertőtlenítést, a gyógyszereket. Tudja, hogy utálom, rendelői köpenyben nem is szokott előttem mutatkozni, de ez most hidegen hagy. HoSeok több volt számára egy barátnál az elmúlt pár hónapban. Én el voltam foglalva a magam kis ügyével, és csak HoSeoknak tudta elmondani a bajait. A testvére újabb zűrös ügybe keveredett, ami már kihatott a szüleire is. SeokJinnek HoSeok tényleg a testvére lett ebben a két hónapban. Sosem láttam sírni, talán csak akkor, amikor először vitte el a rendőrség NamJoont, de az sem rendítette meg így. Meg akartam volna fordulni, és megölelni, leültetni valahova, hogy megnyugodjon egy kicsit, de túl erősen szorított, moccanni sem tudtam.

- SeokJin... Nem... Nem kapok levegőt!

- Ő is ezt mondta! - hát ez remek... Most csak még jobban sírni fog!

- Láttad, vagy behozták? Mi történt? - nehezen elvált tőlem, fehér köpenyét leterítette a rendelője lépcsőjére, és leültünk mindketten.

-  JiMin hívott, hogy menjek, mert HoSeok elment NamJoon hívására és már három órája nem jött vissza. Fogalmam sincs, miért kereshette őt NamJoon, talán pénz kellett neki. Telefonját nem vette fel, és a megbeszélt helyen sem volt se HoSeok, se NamJoon. Bezártam a rendelőt, megkértem a betegeket, menjenek át a kórház másik kis rendelőjébe, még a gyerekrendelő is az én felügyeletem alatt volt, azt is be kellett zárnom, és elküldeni a kis kölyköket is. Útban a kávézóba elmentem HoSeokék találka helyére, de az csak egy régi sikátor volt a város szegény negyedében. Az egyik betegem rám köszönt, megkérdezte, hogy HoSeokot keresem-e. Azt válaszoltam igen, mire a nő karon ragadott, és elvitt egy házhoz. Azt mondta, ide látta bemenni őt meg a fivéremet, de azóta nem jöttek ki. Megköszöntem a segítségét, és bementem az elhagyatott házba. A hátsó ajtó nyitva volt, és a kertben lévő fáig vezettek a vérnyomok a kanapétól. Ott csak egy kötelet találtam, és egy széket. Mindkettő csupa vér... Nem mertem hozzányúlni semmihez, ha valami itt történt, akkor én ne keveredjek bele. Már akkor gondoltam, hogy felhívlak, de tudtam, hogy most kisebb gondod is nagyobb annál, hogy ilyen város széli, elhagyatott, véres házakat megnézz. Nem is hívtam a rendőrséget sem, a néni, aki odavezetett a házhoz, kiabált nekem kintről. Már mondtam neked is, annak a nőnek természet feletti ereje van, ő azt is megérezte, amikor az asszisztensem eltörte a karját, meg amikor a férje meghalt, a temetését már két hónappal azelőtt elintézte. Szóval az utcán kiabált a néni, hogy siessek, mert nagy baj van. Megkérdeztem, hogy jól van-e, kell-e segítség. Azt mondta, HoSeoknak nagyobb szüksége van most a segítségemre. Hát elindultam a kávézó felé. Az út felénél JiMin sírva hívott, hogy kapott egy véres levelet, HoSeoktól jött, búcsúlevél volt. Leírta, hogy mindent köszön, főleg neked, és hogy ne keressük, nem fogjuk megtalálni. Egy cím volt hozzá csatolva, már nem HoSeok írásával. JiMin azt mondta, odamegy, mondtam, hogy ne mozduljon semerre, zárja be rendben a kávézót, és menjen haza. Én ott voltam a címtől két percre, hát elmentem. Útközben JiMinnel találtam szemben magam, egyszerre értünk oda. Nem akartam, hogy bejöjjön a házba, ha ugyanolyan, mint az előző, az nem fog jót tenni neki. Hát bementem egyedül, rögtön megcsapott a bűz. Mindenhol legyek repkedtek, és sötét volt. Sikerült is elesnem, de szerencsére nem marad nyoma a ruhámon. Ahogy felpillantottam a földről, HoSeok feldagadt, véres arca fogadott. Tudom már, hogy hogy néz ki egy halott ember, rögtön a nyakára tettem két ujjam, de nem éreztem a pulzusát. Mintha az én nyakamat vágták volna el. A torkom elszorult, hirtelen nem jutottam levegőhöz, ki kellett mennem a házból. JiMin rögtön kérdezősködni kezdett, de nem válaszoltam, ezért be ment ő is a házban. Rettenetes nagy sírásban tört ki, ahogy meglátta a halott HoSeokot. Kivonszolta a házból, akkor láttam meg a golyó bemeneti nyílását.

- És hol van most HoSeok holtteste, és JiMin?

- JiMin a nagyszüleinél próbál megnyugodni, HoSeok pedig idebent fekszik. Amíg ez az ügy le nem zárul nem nyitom ki a rendelőt, de még a szomszédos gyerekorvost is megkérem, hogy pihenjen egy kicsit. Megpróbáltam kicsit én megnézni, nem akartalak zavarni, de nem volt erőm hozzá. Felhívtalak, és felvettem egy tiszta köpenyt, elindultam kicsit kiszellőztetni a fejem. És most itt ülünk... HaeRa, én képtelen vagyok ezt végig csinálni! Te miért nem érzel semmit? Olyan ridegen kezeled ezt, mintha HoSeok nem is jelentene neked semmit! Vagyis, jelentett... - és újra elkezdett sírni. Nem szeretem nézni, ahogy sírnak az emberek, főleg ha az SeokJin. Feldagadnak a szemei, és mintha nem is ő lenne. Másoknak akkor szokott így kinézni az arcuk, ha allergiásak valamire. Az amúgy is telt ajkai még jobban megdagadnak, és úgy néz ki, mint egy pufi rizsgombóc. Ilyenkor szeretem őt megölelgetni, de amilyen rossz passzban van, inkább csak a hátát simogatom meg, az is sokat szokott neki segíteni.

- Engedj be, megnézem én is!

- A zsebemben van a kulcs. - mutat az alattunk lévő fehér anyagra. Kiveszem a zörgő tárgyat, és bemegyek a helyre, amit utálok. Nem szeretem a rendelőket, kiskorom óta van egyfajta fóbiám tőle. HoSeok egy asztalon feküdt. Bőre színe szürkés volt, csak a vére mutatott rajta egy kis színt. Szívem összeszorult a látványtól, és az első találkozásunk jutott eszembe.

- ,, Mintha HoSeok és HaeRa testvérek lennének... " - szavaim vége elcsuklott, a víz kivert, hányingerem lett, és hirtelen nem kaptam levegőt. Éreztem, hogy a világ megfordult alattam. Vett egy 180 fokos fordulatot. Mától már semmi nem lesz ugyanolyan. Már nem telefonálhatok csak úgy rá HoSeokra, hogy jöjjön át, mert egyedül érzem magam, nem találkozhatunk hétvégenként, nem ünnepelhetjük meg egymás nagy dolgait az életben. Csak bámulni tudtam őt, tőle egy méterre. Nem bírtam megmozdítani a végtagjaim. Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy sírjak. Most csak ketten vagyunk, ő nem bánta sose, ha sírtam előtte. A többiek mind megszóltak miatta, azt mondták, olyan vagyok, mint egy pisis. HoSeok sose mondta ezt, ő mindig megértett. De ez már múltidő... Kigördültek első könnycseppjeim, és onnan már nem tudtam magam visszafogni. Zokogva borultam rá a halott holttestre.

- HaeRa, kelj fel róla! HaeRa! - jött be Jin is, nem zártam vissza az ajtót. Lehámoz a véres társunkról, és magához ölel jó szorosan. Én szoktam őt így ölelni, mikor vigasztalom.

- Meghalt... Tényleg meghalt... - jelenik meg kisírt szemekkel JiMin is az ajtóban. Rögtön a nyakunkba ugrik, és pulóverem ujját szorongatva pityereg a vállamon, pont, ahogy én SeokJinén.