Van egy ember, akire mindenkinek szüksége van. Akinek szólhatsz, ha valami baj van, akinek a karjai közt megnyugvásra lelsz. Akit minden egyes kis hibájával is tökéletesnek látsz. Egyszerűen csak tökéletesnek. Akitől nem akarsz elválni, mert számodra ő a minden és az örök. Akiben a védelmet, a reményt, a kitartást látod, aztán rájössz, hogy nem is ismered igazából. Hogy ő csak egy ábránd. Egy ábránd, akit addig követsz, míg mindenki eltávolodik tőled. És akkor, a legnagyobb bajban, amikor tényleg a legnagyobb szükséged lenne egy segítő kézre, az a megtestesült ábránd fogja neked a kezét nyújtani, és akkor úgy érezheted magad, mint egy hercegnő, mert egy valóra vált tündérmese az életed. Erre az ábrándra várok már egy jó ideje. Nekem nincs bátyám, aki megvédjen. Volt, de már nincs. Nincs apukám, aki leszidjon azért, hogy milyen fiúval szűrtem össze a levet megint, már ha lennének ilyen esetek. Ő is élt, de már ő sincs. Anyukám van és egy nagy űr, amit egy ábránd tud betölteni, de az az ábránd sehol sincs, és én egyre jobban kezdem azt hinni, hogy magányosan fogok meghalni. Egyedül, pont úgy, mint anyukám fog. Én ezt nem akarom. Ő túl tudta magát tenni ezen az egészen, el tudtunk költözni otthonról, de az emlékek nem maradtak otthon. Ha ő nem is hozta magával, én igen, és fájnak. Be kell látni, nem elfutni előle. Sírni, mert attól megkönnyebbülsz, néha-néha összerogyni az utcán, mert miért ne! Elvégre már nincs miért végigcsináljam ezt az egészet... Csak az van, amit látok. A nagy város, épületek, eső és én. Egyedül, senki nélkül. Elengedték a kezem, túl hamar. Egy nap vagy hatvanszor felteszem magamba a kérdést, hogy miért kellett elvinni a családom felét, miért nem tudtunk együtt, békésen élni. Miért kellett ekkora tragédiának történnie, amitől már teljesen máshogy látok mindent? Már tudom, milyen, amikor nincs senkid, amikor az anyukád a szemed előtt esik össze a testvéred és az apukád temetésén, aztán rezzenéstelen arccal költözik el egy másik kontinensre. Ismerem az érzést, amikor csak állnál az esőben, és sírnál, mert tudod, hogy akkor nem látják a könnyeid, akkor hagynának nyugodtan sírni, nem pedig jönnének vigasztalni, és egyebek. Csak sírni... Kiadni magadból mindent, mert attól jobban leszel, és tudsz még egy kicsi tartást teremteni magadba, hogy ne omolj össze a világ hatalmas súlya alatt.
- NiNa, nagyon szépen megkérlek, gyere be az esőről! Ne kelljen már ezt elmondanom mindig! - pont erről beszélek, még szomorúnak sem lehet lenni, mert megfázol! Csak lehetnék már egyszer boldog is végre...
- Jól van, jól van, megyek... - durcásan dobom le fejemről a kapucnimat, és bevonszolom magam a teraszról. A mellém kirendelt, ideiglenes menedzser-féle személyem, aki, ha jobban tetszik a bébicsőszöm, kidülledt szemekkel bámul engem. Nem akarom, hogy bármit is mondjon, csak hagyjon élni!
- Így akarsz te megjelenni az énekórádon?
- Aish, EunJoo, elhiszed, hogy nem érdekel?
- Hé, hé, hé! Álljon meg a menet! Először is, tisztelet! Másodszor, mi az, hogy nem akarsz ének órára menni? Nem ezért vagy itt? - legszívesebben a képébe mondtam volna, hogy nem. Miért vagyok itt? Keresem az ábrándom, aki igen messze járhat.
- De, de, ezért vagyok itt...
- Akkor meg ne az esőben elmélkedj, hanem irány átöltözni, nem szeretik ha késnek a gyakornokok! - lökdös az ajtó felé.
- Megtalálom a szekrényem egyedül is, nem kell kísérni! - adok egy flegma választ, és kilépek a folyosóra, ahol egyből az örök mosolygó HeeChul jön velem szembe.
- Ööö... Te? - mutat rám, és közben kinevet. Nem zavar, én is kinevetném magam.
- Szeretek az esőben állni! - bár nem akartam, hogy ilyen legyen, mégis egy kicsit flegmára sikerült a válasz. Ez is...
- Van valami baj?
- Csak... - elgondolkodtam rajta, hogy tényleg elmondjam-e neki, úgy az egészet, a magánytól az esőben való ácsorgásig - Semmi... Nem lényeges, hagyjuk... - legyintek, és elindulunk átöltözni, le leszek szidva, ha nem vagyok órán időben.
- Na~, NiNa! Miért nem mondod el?
- HeeChul, mert egyszerűen nem megy!
- Oppa!
- Mi?
- Nem HeeChul, oppa!
- Jó, jó, persze, de nekem mennem kell órára! - lököm el az utamból, de ő elkapja karom, és neki támaszt a falnak.
- Miért vagy ilyen? - kérdezi, hozzám nagyon, nagyon közel. Túlon túl közel. Egy ideig nem is válaszolok, nem tudok szóhoz jutni.
- Mert... Mert nincs apukám, aki megtanította volna, hogy kell viselkedni. - a legelfogathatóbb választ adom, amit akkor magamban megfogalmaztam. Van körülöttem egy fal, amit ha valaki hívatlanul közelít meg, akkor elég erősen megsértődöm, és többet nem engedem magamhoz még annyira közel sem. Eljátszotta az első kártyáját, maradt még egy. Ossza be, nem akarja tudni, mi van, ha idő előtt elhasználja.
- Oh, bocs... - ütközik nekem ChanYeol - Dongsengnek kell egy kis vigasz... - miért? Hagy sírjon, jól esik az neki! Nem értem az embereket! Követem a magas, yoda fülű bias wreckerem, hátha jól jövök majd én is. Nem mentünk sokáig, csak az előcsarnokig jutottunk, ott az NCT, egy adag Super Junior és egy kis EXO fogta körbe a vizes és síró Markot, és az őt ölelő anyuját. Magam sem értem, miért, de közelebb léptem hozzájuk. Mindenki ölni tudott volna a tekintetével. Nem világos, idol vigasztalhatja őt, de gyakornok nem? Kipillantottam SiWon sunbaenimre, ingatta a fejét, hogy ott álljak meg, ahol vagyok, ne menjek tovább, hagyjam az anya-fiú pillanatot kibontakozni, de nem volt szívem. Hihetetlennek hangzik, de meg tudom különböztetni a görcsös, fájó sírást, a megkönnyebbülést segítő sírástól. Ez a sírás, amit Marktól hallottam, ez fájó volt és görcsös. Ilyenkor egy érintés szokott nekem segíteni, mit veszíthetek, megpróbálom. A szúrós tekintetek ellenére még közelebb mentem hozzá, és vizes pólóval borított vállára rátettem a kezem. Megijedt egy kicsit, és felnézett rám. Neki is az járhatott a fejében, mint a minket körül vevő embereknek: mégis mit művelek? Csak segíteni próbálok, nem kell megijedni, egy lány vagyok, aki magányos, és nem szeretné, hogy a kedvenceik is így végezzék, mint ő.
- NiNa, mit csinálsz? - hallom HeeChul hangját, de nem nézek a hang irányába. Mark mélyen a szemembe néz, és csak gyűlnek a könnycseppjei. Mintha azzal a pillantással megmondtam volna neki, hogy sírjon, itt vagyok. Ott hagyta az anyukáját és az én nyakamba ugrott át. Szorosan magához ölelt, és a vállamba törölte könnyeit, nem mintha számított volna, már amúgy is vizes vagyok, akár ő. Csak szorít magához, miközben kiadja minden nyűgét-baját, és végre érzem, hogy megkönnyebbül. Mark válla felett láttam, ahogy HeeChul elhúzza a száját, és egy fancsali képpel távozik. Mi baja van megint? Annyiszor megkaptam, hogy azért nem szeretnek, mert olyan vagyok, amilyen.
- Varázsló vagy! - súgja fülembe Mark, és azzal a lendülettel visszaguggol anyukájához, hogy ő is megvigasztalódjon. Már volt értelme kiköltözni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése