Kora reggel indultunk el hárman Busanba, a bátyám vezetett.
Sikerült kifognunk egy forgalmi dugót, ezért az utunk bő egy órával hosszabb lett, ráadásul nagyon meleg volt a kocsiban, így kész tortúra volt az egész.
A feljárón már várt minket Cha Jae Soo, az inas, aki tulajdonképpen apám helyett volt apám. Vele töltöttem a gyerekkorom 80%-át, és barátok híján ő játszott velem mindig. Igazán hálás vagyok neki.
Amint megállt a kocsi azonnal kipattantam.
- Ahjussi! - rohantam JaeSoo elé.
- Sang kisasszony, de megnőtt - mosolygott, majd meghajolt. Viszonoztam az üdvözlést.
- Rég nem láttam, hogy van? - érdeklődtem.
- Soha jobban! Jó itt látni magukat - felelt kedvesen. - Megyek, segítek behozni a csomagokat.
A bátyám is köszöntötte a férfit és MinJut is bemutatta.
Kirángattuk a holmikat a csomagtartóból és becipeltük őket a házba.
A belső tér ugyanolyan maradt, mint két éve. Igen, két éve nem jártam itt.
- Hű, ez gyönyörű - csodálkozott MinJu. Először járt nálunk.
- A csomagokat majd felvitetem, hagyják csak - lépett mellénk JaeSoo.
- Köszönjük - bólintott Chan Woo. - MinJu, gyere körbe vezetlek, te is jössz? - nézett rám.
- Dolgom van, majd a kertben találkozunk - intettem nekik és már el is húztam a csíkot.
Elkapott a tipikus ,,otthon, édes otthon” érzés. Bármennyire is haragudtam a családomra és imádtam Szöult, azért be kell valljam, borzasztóan hiányzott Busan.
Először a konyhába mentem, hogy üdvözöljem Lee nénit, a szakácsnőt. A személyzet szórakoztatott, mikor kisgyerekként unatkoztam, ezáltal nagyon a szívemhez nőttek ezek az emberek.
- Hahó, van itt valaki? - dugtam be a fejem az ajtón.
Hatalmas csörömpölés után meg is jelent a pufók néni.
- Jaj, kicsikém, végre itt vagy! - sietett elém. - Annyira hiányoztál te meg a bátyád. Milyen szép lettél.
- Lee néni - öleltem meg szorosan. Még mindig az a tipikus liszt illat áradt belőle, ami 20 éve is. Még születésem előtt vették fel szakácsnak a szüleim, több mint 30 éve dolgozik nálunk.
- Mi van veled? Jól megy a munka? Eszel rendesen? - kérdezgetett, miközben körbe forgatott, hogy minden oldalról szemügyre vehessen.
- Minden rendben Lee néni, csak hiányzik a főztje - nevettem. - Hogy tetszik lenni? Meg van még a papagája?
- Jaj, az a dög örökké élni fog - legyintett kacagva. - Velem minden a helyén van. Csak ne lenne az a fránya fejfájás.
- Majd megvizsgálom, de most megyek, még sok mindenkit üdvözölnöm kell - búcsúzkodtam.
- Menj csillagom, de ebédre érj ide. Anyádék csak este jönnek, ne keresd őket - engedett utamra.
Nem lepődtem meg anyámékon, szinte soha nincsenek itthon, ős idők óta így van ez, csak este jönnek haza a munkából és az üzleti partikról. Kevés szerepet töltöttek be a gyermekkoromban.
Megkerestem a kertészt, a kapuőrt, a lovászt és a főszobalányt. Mindenkihez szoros kapcsolat fűz. A szüleim elfoglaltak voltak és nem értek rá velünk foglalkozni, a személyzet nevelt fel bennünket.
A tónál megtaláltam MinJuékat.
- Unnie, oppa! - integettem nekik a domb tetejéről. Gyorsan lefutottam hozzájuk.
- Helló - mosolygott Min Ju. Bátyámba karolva álldogált, miközben a kertben gyönyörködött.
- Beszéltél mindenkivel? - érdeklődött a bátyám vidáman.
- Majdnem, azt mondták téged is látni akarnak majd. Unnie, tetszik a birtok? - fordultam a lányhoz.
- Gyönyörű - nézett körbe. - És nagyon kedves mindenki.
- Várj ezzel a kijelentéssel, még nem találkoztál apámmal - sóhajtottam. MinJu hangosan felnevetett.
- Ja'! SookWoo! - ripakodott rám ChangWoo.
- Mi van? - fintorogtam. Grimaszolt egyet aztán legyintett.
- Bemutatlak Lee néninek, ő a szakács, nagyon aranyos asszony - fogta meg ChangWoo a menyasszonya kezét.
- Akkor később! - intett unnie.
Felkutattam a régi bunkerünket. Úgy tűnik JaeSoo továbbra is rendben tartja. Egyszer megkérdeztem miért viseli gondját még mindig a faháznak, azt mondta azért, hogy bármikor vissza tudjunk jönni ide, ha nyugalomra vágyunk. Ilyenkor mindig bűntudatom van. Megérdemelné, hogy gyakrabban meglátogassam.
Ebéd után segítettem Lee néninek a vacsoránál, aztán MinJuval megetettük a lovakat.
Délután körbe jártam a hatalmas kertet.
A birtok egy tóval a közepén a tengertől 5 percnyire fekszik és kiteszi négy foci pálya nagyságát.
A garázsban luxus autók sorakoznak és az istálló a legkiválóbb verseny lovaknak ad otthont.
Mindenre van külön személyzet és minden tökéletesen van megcsinálva. A szüleim maximalisták, és nem sajnálják a pénzt.
Ebből a felhajtásból lett elegem. Minden nap csinos ruhában úri hölgyként élni és minél hamarabb megházasodni egy gazdag pasival, aztán örökösöket szülni, ez volt anyámék terve. Nekem egészen más elképzelésem volt erről.
Ettől függetlenül szeretek itt lenni. Itthon el tudok vonulni a saját világomba, zavartalanul tudok gondolkodni és imádom Lee néniéket.
Vacsorára vissza mentem a házba.
Leültem MinJu mellé. Amíg a szüleinkre vártunk, beszélgettünk az eljegyzésről stb.
- Megérkeztek - súgta a fülembe JaeSoo.
- Rendben, köszönöm - bólintottam.
Mély levegőt vettem és mosolyt erőltettem az arcomra.
Az ajtó kinyílt és belépett apám, majd anyám.
- Oh, gyermekeim, de jó, hogy itt vagytok - csapta össze a tenyerét anya.
- Rég láttalak SookWoo - próbált mosolyogni apa. Felesleges képmutatás, tudom, hogy nem azért hívott, mert hirtelen elkezdtem neki hiányozni. Tisztában voltam és vagyok annak, hogy ChangWoot jobban szívlelik, és szívesebben látják, mint engem. Apa mindig fájdalmas tekintettel néz rám, mintha egy rossz emlék lennék a szemében, anya pedig hiába hangoztatja, hogy mennyire szeret és milyen boldog, hogy a lánya vagyok, igazából folytonosan mostohának éreztem a kapcsolatunkat, mintha a terhére maradtam volna.
Némán meghajoltam.
ChangWoo bemutatta MinJut. Persze anyáék imádták, miért ne kedvelnének egy gazdag családból származó, szép, orvos lányt?
Nem sokat beszéltem az vacsora folyamán, és hamar fel is mentem a szobámba.
Épp egy regényt olvastam, mikor kopogtak az ajtómon.
- Igen? - szóltam. JaeSoo volt az.
- Az apja szeretne beszélni magával - közölte.
- Azonnal megyek - sóhajtottam.
Elraktam a könyvet, majd lecsoszogtam a lépcsőn.
Apa irodája a lépcső alatti folyosó végen volt.
Hármat kopogtam, aztán benyitottam.
- Gyere csak - intett nekem apám.
Beljebb léptem, de meg is torpantam. Egy elegáns öltözetű férfi ült a régi, még nagyapám által hátrahagyott bőr fotelben. Arcvonásai durvák voltak, mégis kellemesek, ismerős volt valahonnan, ugyanakkor egészen biztos voltam benne, hogy még sosem találkoztunk.
Jól nevelt gyerekként meghajoltam. A férfi is viszonozta.
- Akkor majd keresni fogom - állt fel a fotelből.
- Rendben, köszönöm a lehetőséget - nyújtotta a kezét apám. Ahogy kezet fogtak, a pasi csuklóján megláttam egy érdekes motívumú karkötőt. Ismerős volt, de nem tudom honnan. Lehet, hogy láttam valamikor a boltokban? Mindegy, nem fontos.
Nagy elmélkedésem közepette észre se vettem, hogy a férfi távozott
- Ülj le - mondta apám. Olyan pillantást kaptam, mintha kínzás lenne rám néznie is.
Úgy tettem, ahogy mondott.
- Ki volt ez az ember? - érdeklődtem.
- Kim DoYun. Üzletember - felelt.
- És miért volt itt? - kérdezősködtem tovább. Valamiért rendkívül érdekelt a kiléte.
- Mert van egy veled egy idős fia. Szeretnénk, ha találkoznátok - mondta nyugodtan. Bennem azonnal felment a pumpa.
- Azért rángattál el Busanba, hogy fiúkat keress nekem? Már megmondtam, hogy nem akarok randizni, sem férjhez menni még. Hagyjatok a fiúkkal békén - keltem ki magamból.
- DoYunnal üzleti kapcsolatban állunk, és ő házasságot ajánlott a fia és közted. Ez remek lenne a vállalkozásainknak és a családnak is. A fia remek ember, jól nevelt, okos és...
- Dús gazdag - vágtam közbe. - Igazam van, nem?
- Nos - vakarta meg a tarkóját. - Igen, gazdagok, miért baj az? Te is gazdag családból való vagy.
- Nem találkozom a fiával - álltam fel a kanapéról. Apám feje egyre vörösebb lett.
- Szégyent akarsz hozni a Sangokra? Már asztalt is foglaltunk nektek a legjobb étteremben. Elmész és kész! - kiabált. A feje egyre vörösebb lett.
- Oh, most már Sang vagyok? Hogy is mondtad? Ah, megvan: ,,Ha kilépsz ezen az ajtón, többé nem vagy a lányom, nem vagy Sang és nem vagy örökös". Valahogy így mondtad, ugye? - húztam pimasz mosolyra a számat.
- Oké, akkor vegyük úgy, hogy ez egy lehetőség, hogy kijavítsd a múlt béli hibáidat. Ha randevúzol azzal a fiúval, megbocsájtok - mondta nyugodtabban. Hisztérikusan felnevettem.
- Nem kell a bocsánatod, de megteszem. A családomért, nem érted - néztem a szemébe. - Viszont étterembe nem megyek. Ha meg akar ismerni, jöjjön ide.
- Rendben, felhívom Kim DoYunt. Mehetsz - intett.
Azonnal távoztam. A lépcsőn már kicsordultak a könnyeim, nem tudtam visszatartani a szobámig.
Azt hittem apám azért hívott haza, hogy kibéküljünk.
Pedig erre nem is gondolt. Csak bele akar kényszeríteni egy érdekházasságba, hogy pénz facsarjon ki a frigyből. Hogy lehet valaki ennyire szánalmas és kicsinyes?
Kopogtattak az ajtómon.
Letöröltem azt a pár könnycseppet, majd kinyitottam az ajtót. Személyesen apám állt ott.
- Holnap délben a kertben ebédeltek, öltözz csinosan - közölte.
- És ha nem tetszem neki? Akkor nem vesz el? - kérdeztem. Ha ezen múlik, én leszek a legcsúnyább nő a városban.
- Ne reménykedj. Jó géneket örököltél, ha szakadt ruhában is jelensz meg, az arcod ugyanolyan szép marad. Ne ellenkezz, csak öltözz fel csinosan. És kicsit több tiszteletet is mutathatnál, az apád vagyok. - rázta a fejét.
- Jó, úgy lesz. Jó éjt - csaptam be az ajtóm.
Még azt is megmondják, hogy milyen ruhát vegyek fel? Mikor lettem én báb, akit irányítanak?
Mindegy, gyorsan túlesünk a dolgon, valahogy elriasztom a fiút és visszamegyek Szöulba dolgozni.
Hajnali 5-kor keltem. Hozzászoktam a korán keléshez ezért automatikusan ébredek hajnalban.
Mivel tegnap utcai ruhában aludtam el, és lefürdeni sem tudtam, ezért egy forró fürdővel kezdtem.
Egy teljes órán át ültem a kádban.
Az egész család korán kelő, ezért már hétkor reggeliztünk.
Nem volt semmi dolgom, úgyhogy kimentem a kertbe olvasni, de hamar meguntam, így inkább Lee néniéket szórakoztattam.
Elérkezett az idő, mehettem kiöltözni. MinJu segített kiválasztani a ruhám.
- Ez jó? - mutatott egy kék szettet.
- Nem, sápaszt ez a szín - ráztam a fejem.
- Hmm - keresett tovább. - És ez? Próbáld fel.
Egy piros ruhát tartott a kezében. Felül testhez simuló, a szoknya része laza, térd fölé érő.
Felvettem, majd megmutattam neki.
- Ez tökéletes lesz - bólintott. - A hajad is megcsinálom.
A tükör elé húzott és lenyomott a székbe.
- Unnie? - szóltam neki. Rám emelte nagy, barna szemeit.
- Igen?
- Rád nem erőltettek ilyen randikat? - néztem rá a tükörből.
- Dehogy nem. Borzalmas volt - forgatta a szemeit, miközben a hajam fésülte.
- Mit csináltál akkor? Hogy viselkedjek? Nem is akarom ezt az egészet - sóhajtottam.
- Csak kezeld lazán. Ha nagyon gáz hazudd, hogy otthon már van barátod - válaszolt.
- Aigoo, miért kell nekem ilyeneket csinálni? - nevettem el magam.
Unnie sokat segített, hogy ezt az egészet el tudjam viselni. Tanácsokat adott, mesélt az ő tapasztalatiról és lelkizett is velem.
MinJu kisminkelt, megcsinálta a hajam és kész is voltam.
Az összhatás tetszett. Szolid smink, a piros ruha és sötét hosszú hajam laza copfba volt kötve.
Magas sarkúban vonultam le a lépcsőn, majdnem el is tanyáztam.
Lent várt a családom.
- Wow, gyönyörű vagy - ámuldozott anyám.
- Csak essünk túl rajta - sóhajtottam.
- Ki kísérjelek? - kérdezte ChangWoo.
- Nem kell - ráztam meg a fejem. - Kicsit túlreagáljátok a helyzetet. Nem olyan nagydolog ez.
- Na, jó, inkább menj, már itt vannak - veregetett vállon a bátyám.
Elindultam hátra, a kertbe. Természetesen végig követtek.
A nagy fűzfa alatt állt egy kétfős asztal, ahol ott ült az ebéd partnerem, nekem háttal.
Ahogy meghallotta a cipőm kopogását a kő úton, felkelt a székből. Meghajoltam.
Mikor felnéztem mindkettőnk arca megdermedt. Ezt nem hiszem el.
Hallottam anyám jajveszékelését a távolból, gondolom látta az arcunk.
,,Ilyen nincs, ez lehetetlen, biztos csak tréfa” gondoltam.
- NamJoon... - kezdtem bele, de nem jutottam szóhoz.
- Khm - köszörülte meg a torkát. Arckifejezése pont olyan bugyuta volt, mint amilyen az enyém is lehett
- Miért vagy itt? - kérdeztem sokkos állapotban. - Vagyis, miért te vagy itt?
- Hidd el, én sem tudtam erről - mentegetőzött. - Mosolyogj, néznek minket - erőltetett magára egy vigyort. Én is így tettem.
- Üljünk le - húzta ki nekem a széket. Helyet foglaltam.
- Ez most meglepett - fogtam a fejem. Biztos, hogy nem fogok feleségül menni Kim NamJoonhoz!
- Engem is. - két öklét az asztalra tette.
A csuklóján ott lógott a bőr karkötő, amit a múltkor láttam. És ekkor értelmet nyert mindent. A motívum, ami az apja karperecén volt. Tehát innen volt ismerős. Nagyon hasonlított az arca az édesapjáéra. Miért nem esett le egyből?
- Aigoo - csaptam a homlokomra. Mekkora idióta vagyok.
- Gond van? - nézett rám furán a fú.
- Ne haragudj, és ne vedd magadra, de ennek most véget kell vetni - pattantam fel.
- Szerintem is, de a szüleinknek mit mondunk? Hogy már ismerjük egymást? Akkor csak még jobban szorgalmaznák a dolgot - magyarázott.
- Ez igaz. De apám már házasságot tervez! - akadtam ki.
- Sss, azt hiszik baj van - szólt rám.
- Menjünk el sétálni. Oda nem fognak követni és ki találhatunk valamit - ajánlottam.
- Oké, menjünk - állt fel ő is. Tartotta kezét, hogy karoljak bele. - A látszat kedvéért- magyarázta.
Oda sétáltunk anyáékhoz. Végig idegesen, merev arccal haladtam.
- Elmegyünk sétálni, megmutatom a mólót - közöltem. Reményteljes mosoly szökött a szüleim arcára. Hiábavaló.
- Menjetek csak, nem kell sietni - kuncogott anyám.
- Ahogy jónak gondoljátok. Ismerjétek meg egymást - bólintott apám. - Vigyázz a lányomra - mondta NamJoonnak. Mintha annyira érdekelném, pff.
- Erről biztosíthatom - hajolt meg a fiú. - Mehetünk?
Meglepett NamJoon viselkedése, egyáltalán nem ilyennek ismertem meg. Apámat teljesen levette a lábáról NamJoon modora.
Minél gyorsabban igyekeztünk elhagyni a telket.
Amint látókörön kívül értünk elengedtem NamJoon felkarját és ő is kicsit távolabb lépett.
- Apámat kenyérre kented, ez keveseknek sikerült - hitetlenkedtem.
- Gazdag család sarjaként a véremben van seggnyalás, már bocsánat - nevetett. Arcán két apró gödröcske jelent meg, ahogy mosolyra húzta a száját. Aranyos volt.
- Találóbban nem is mondhattad volna! – kellemes társaság ez a fiú, de nem fogok hozzá menni, az 100%.
- Kérdezhetek valamit? - torpant meg egy pillanatra.
- Csak tessék - feleltem.
- Ha van pénzed, miért élsz ilyen szerényen?
- Nem akarok függni a családomtól és a pénzüktől, csak ennyi - vontam vállat.
- Hm, ez jó meglátás. Szeretnék én is így élni, de ez nem lehetséges a… Khm, zűrös ügyek miatt. Sajnálom, hogy nem sikerült megszabadulnia tőlünk – nevetett keserűen.
- Úgy tűnik a sors azt akarta, hogy még találkozzunk - mosolyogtam keserűen.
- Tényleg, itt vannak a fiúk is - csillant fel a szeme.
- Itt Busanban? - lepődtem meg.
- Igen, JiMin és Kook idevalósi - magyarázta. - Lent vannak a parton. Megkeressük őket?
- Keressük - egyeztem bele. Azonnal oldottabb lett a hangulat.
NamJoon megcsörgette a fiúkat, hogy hol vannak pontosan, de azt nem mondta, hogy én is megyek, hagy legyen meglepetés.
- A kilátónál vannak - fordult felém NamJoon, mikor elrakta a telefonját.
Az út alatt beszélgettünk a családjainkról, gyerekkorunkról stb.
Először nagyon nem örültem, hogy felbukkantak újból a fiúk, de most tényleg jól esett NamJoon társasága. Jól lehetett vele beszélgetni, meghallgatott és átérezte a problémámat.
Hamar megérkeztünk a partra. A nap erősen sütött és gyenge szellő fújt. Kellemes idő volt.
- Hyung! Kit hoztál? - formált tölcsért a kezéből.
Csak integettünk nekik.
- Elárulok egy titkot - állt meg NamJoon. - TaeHyungnak nagyon hiányoztál. Persze nekünk is, de ő igazán nagyon hiányolt.
A családomon kívül senki nem mondta még nekem, hogy hiányzom neki. Ez nagyon jól esett. Bár nem vallottam be, még magamnak sem, tudat alatt azért hiányoztak a fiúk, megkedveltem őket.
NamJoon előrefutott a többiekhez.
Azonnal elkezdték faggatni a kíséretéről.
Nekem háttal álltak, így nem láthatták, hogy már odaértem.
Taehyung lassan megfordult. Lassan rám nézett, és amint felismert sikított egyet.
- Omo, omo! Megijedtem! - kapott a szívéhez. A nagy kiabálásra a többiek is felénk pillantottak.
- Doktor nő? - vizslatott HoSeok. Arcán vidám mosoly ült.
- Én vagyok az - mosolyogtam rájuk. - Jól vagy? - néztem V-re. Még mindig kapkodta a levegőt.
- Persze, csak nagyon megijedtem - dadogta.
- Ilyen rémisztő vagyok? - nevettem.
- Dehogy, inkább gyönyörű. Vagyis nem, mármint de. Nem úgy értettem. Aish! Nyugalom, nem vagyok egy perverz! - kapkodott össze-vissza. Fülig pirulva bújt el Suga mögé.
- Akkor hyung, te Sang doktornővel randiztál??? - képedt el JungKook.
- Nem tudtam, hogy ő lesz! Esküszöm. Apám erőltette rám! – sóhajtott mélyet NamJoon.
- És akkor izé, most mi lesz? - kérdezte V. Fura volt a tekintete, olyan csalódott.
- Megmondjuk a szüleinknek, hogy nem fog működni a dolog - vontam vállat.
- Ez annyira bizarr - rázta a fejét Jin. - Pont kifogni egymást. Mennyi esély van erre?
- Nem sok, de így alakult. Mi lenne, ha szórakoznánk egy utolsót, aztán elköszönnénk egymástól végleg, ahogy terveztük? - ajánlotta NamJoon.
- Én benne vagyok - lelkesedett JiMin.
- Én is, de HoSeoknak még vigyázni kell azért a hegekre – bólintottam. J-Hope megnyugtatott, hogy vigyázni fog magára.
- Akkor gyerünk! - futott a vízhez YoonGi.
A srácok követték, kivéve V. Ő megmutatta a homokvárát, amit délelőtt épített. Utána csatlakoztunk a többiekhez.
TaeHyung olyan, mint egy nagy gyerek. Olyan csodálattal és rajongással mesélte, hogy hogyan építette a homokvárát, mint egy büszke óvodás az óvó néninek. Mindeközben, briliáns felfogása van az életről és nagyon értelmes gondolatai vannak.
Egészen délután ötig elvoltunk. Beszélgettünk, ettünk és kártyáztunk. Mint egy pikniken.
JiMinnek támadt az a remek ötlete, hogy palackkal üvegezzünk. Ezt inkább átvariáltuk felelsz vagy merszre.
- Aigoo, legutóbb a kollégiumban játszottam ilyet - emlékeztem vissza a régi időkre.
- Nem baj, jó lesz ez - legyintett V.
Elsőnek NamJoon volt a szerencsés. Meg kellett ennie egyszerre nyolc tojástekercset.
Aztán HoSeokról kiderült, hogy régen az anyukája sminkjével játszott.
És ez folytatódott sokáig.
- Felmegyünk? - mutatott a kilátóra TaeHyung.
- Én sem, inkább eszek - ült le Jin a kajás kosárhoz.
- Mi megyünk várat építeni - szólt YoonGi és elindult JiMinnel, JungKookkal és HoSeokkal.
V szomorúan ballagott egyedül a kilátó lépcsőjéhez.
- Várj! Megyek veled! - szaladtam utána. - Kíváncsi vagyok mennyit változott, mióta legutóbb voltam itt.
Csendben felmentünk az építmény tetejére.
- Wow, ez csodaszép! - nézett körbe a tájon V. - Hahó! - kiabált le a srácoknak. Azzal a jellegzetes mosolyával az arcán integetett a lent maradtaknak.
- Kérdezhetek valamit? - néztem rá. Érdekes személyiség, megszeretném ismerni.
- Hm? Persze - bólintott. Tekintetét elszakította tájról és engem tüntetett ki a figyelmével.
- Tényleg hiányoztam?
- Mi? Oh, ja, hogy az. Nos...Várj, ki mondta ezt? - húzta össze a szemét. Meglepte a kérdésem, zavarba is jött tőle.
- Nem mondom meg. Az gonosz lenne tőlem - ráztam a fejem. Egy pillanatig haragot láttam az arcán, de gyorsan elillant és szerény mosoly váltotta fel.
- A kis piszkok. Pedig bíztam bennük - nézte a lent lévőket.
- Akkor igaz? - kérdeztem.
- Nem, vagyis de. Csak nem úgy - hadart. - Csak hiányzott a kedvességed és gondoskodásod. A fiúk nem ilyenek, velük nem lehet bizonyos dolgokról úgy beszélgetni - pirult el.
- Értem én. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak még nem mondtak nekem ilyet, és ez most jól esett-vallottam be. Nem válaszolt, csak az arcomat fürkészte, mintha azt vizsgálná, hogy igazat mondok-e.
- Mutatok valamit - szólalt meg hirtelen. A zsebében kotorászott, majd előhúzta a pénztárcáját.
Leült a földre és jelzett, hogy üljek mellé.
- Akarod látni a hyungok gyerekkori képeit? - húzta pimasz mosolyra a száját. Gyorsan váltott témát.
- Még szép! - bólogattam.
Kinyitotta a tárcát és elővette a kis képeket.
- Ez itt Jin hyung, már akkor is folyton zabált - magyarázott. A képen Jin kb. 4 évesen tömte magát tésztával.
- Aztán Nam hyung - adott a kezembe egy fotót, amin NamJoon egy pónilovon ül. - Nagyon férfias - nevetett.
- Hobi hyung és JiMin labdáznak. Kook meg homokozik. Jaj erre emlékszem, a szülinapomon készült - emlékezett vissza.
- YoonGi alszik - a képen egy vödörben alvó gyerek volt látható. - Olyan pici volt, hogy belefért ebbe a vödörbe.
- Nagyon aranyosak voltak. Amúgy miért mutatod ezt meg nekem? - néztem rá. Szemei mosolyra húzódtak:
- Bosszú, amiért elárulták neked a titkom - mondta ,,sátáni" hangon.
- Aaa, nézzék milyen gonosz. Rólad nem láthatok fotót? - tudakoltam.
- Nem - adott határozott választ.
Végül csak mutatott egy képet. Nagyon édes kölyök volt.
Percekig csöndben csak ültünk. Nem volt kínos, inkább nyugalmas.
Néha V sóhajtott egyet, vagy a cipő fűzőjével játszott.
- Elköltöztem otthonról - suttogta egyszer csak Taehyung. Akármilyen halk is volt, a hangja késként hasított a csendbe.
- Mi? – kerekedtek el a szemeim. - Miért? És hogy? Mikor?
- Már vagy egy hete. Egyszerűen elegem lett. Folyton megmondták, hogy mit tegyek, hogyan tegyem. Nem akartam függeni tőlük és a pénzüktől. Azt hiszik megint csak pillanatnyi elmebaj és pár nap után haza megyek és minden szép lesz. De ez nem megoldás, pár hétig szabadságot kapok, aztán megint zsarnokoskodnak felettem. Nem megyek vissza - rázta a fejét. Komolyan beszélt, láttam rajta, hogy nagyon szomorú.
- Meg tudlak érteni. Mindig csak azt hajtogatják, hogy kötelességeink vannak. Elvárják, hogy már középiskolásan eljegyzést kössünk, és az üzlettel foglalkozzunk. Én is besokalltam, de azért gondolt át a döntésed. Én két éve nem voltam itthon, nagyon hiányzik már a család, annak ellenére, hogy folyamatosan hadban állok a szüleimmel - néztem a szemébe.
- Azt mondod megbántad? - kérdezte. Tényleg érdekelte a véleményem, ez jól esett.
- Egy percig sem - nevettem keserűen. - De nemsokára vissza kell térnem ehhez az élethez. Nehéz nem függeni a családtól. Tudod, ,,a vér kötelez".
- Értem, mit mondasz. De már döntöttem. Legalább egy hónapig nem megyek haza, aztán meglátom, mi lesz - tördelte a kezét.
- És akkor most hol laksz? - érdeklődtem.
- Jin hyung bérel egy lakást a bandázásokhoz. Megdumáltam a srácokkal, hogy ott maradok egy ideig. Klassz hely - felelt.
- Köszönöm, hogy elmondtad. Ha tanács kell, kérdezz, tapasztalt vagyok az ilyenekben - veregettem meg a vállát.
- Rendben, köszönöm. Szerintem lassan menjünk, kezd hűvös lenni - dörzsölte a tenyerét.
- Menjünk - bólintottam.
Felsegített a földről, majd együtt lesétáltunk a hosszú csigalépcsőn.
A srácok közben tábortüzet gyújtottak.
- Pont jókor jöttök, süssünk húst - nyújtott nekem Jin egy nyársat.
- Nekem nemsokára mennem kell, későre jár - közöltem némi szomorúsággal a hangomban.
- Kár, azért még eszünk együtt? - nézett fel rám JungKook a pokrócról.
- Persze, nagyon éhes vagyok - ültem le mellé. Vidáman rám mosolygott.
- Hmmm, finomnak tűnik - huppant le mellém Jin egy tál hússal a kezében.
Szépen lassan mindenki helyet foglalt és a tűz fölé tartotta a nyársát.
Tényleg nagyon jó lett a ,,vacsoránk". Jó kedvűen el is fogyasztottuk és ittunk egy kis sojut.
A telefonom rezegni kezdett a táskámban.
- Bocsánat, mindjárt visszajövök - keltem fel és előkotortam a készüléket. - Halló? - szóltam bele.
- Dongsaeng, hol vagy? Anya már aggódik. Minden oké? - faggatott a bátyám.
- Oh, itt vagyunk a parton. Nem sokára megyek, ne aggódjatok. Csak elszaladt az idő - nyugtattam.
- Hupsz, megzavartam valamit? - kuncogott ChangWoo.
- Aish, te perverz. Ha itt lennél most megütnélek! - szóltam rá.
- Jól van, jól van. Leteszem. Aztán ésszel, vannak mások is a parton!
- Hé, hé, hé! Le nem merd tenni! Hallod? Oppa? Hééé! - kiabáltam a telefonba.
Idegesen mentem vissza a fiúkhoz.
- Baj van? Miért ordítottál? - fürkészett JiMin.
- A bátyám hívott - legyintettem.
- Félti a kis húgát?- nevetett YoonGi.
Még egy negyed óráig beszélgettünk, aztán elkezdtem búcsúzkodni.
- Akkor most tényleg elköszönök végleg - mosolyogtam. - Vigyázzatok magatokra és ne keveredjetek bajba.
- Minden jót sunbae! Köszönjük, hogy eljött - hajolt meg JungKook.
- Valaki hazakísérje? Sötét van már - kérdezte HoSeok.
- Nem kell köszönöm, közel lakom - tiltakoztam.
- Veszélyes lehet ilyenkor egyedül az utcán, hyung majd elkísér - vágta hátba V J-Hopeot.
- Mi? Jah, persze! - vigyorgott HoSeok.
- Tényleg nem szükséges! - ellenkeztem.
- Kérem, nem engedhetjük, hogy egy fiatal nő a sötétben egyedül menjen - szólt HoSeok.
- Jó, legyen - sóhajtottam. - Örülök, hogy megint találkoztunk, jól éreztem magam, tényleg. NamJoon, a szüleimet elintézem - néztem a fiúra.
- Én is az apámat, nem lesz esküvő - mosolygott.
- Akkor soha többet nem találkozunk? - szomorodott el V.
- Fel sem fog tűnni. Egy hónapja találkoztunk csak! - próbáltam vigasztalni, de nem hiszem, hogy ez olyan nyugtató lett volna.
- Azért kár - sóhajtott.
- Túl éled hyung - vágta vállba JiMin. - A legjobbakat kívánom Doktor nő! Igazán örülök, hogy megismerhettelek!
- Úgy szintén! Éljetek jól - intettem.
A fiúk még elláttak jó kívánságokkal, aztán elindultam HoSeokkal a keskeny úton.
Sokáig csak csendben lépkedtem mellette. Vele valahogy fagyos volt a hangulat.
- Mondja, szívesebben jött volna mással? Sajnálom, hogy én jöttem - mondta megbánóan.
- Dehogy! Örülök a társaságodnak! - feleltem. Úgy gondolom nem győztem meg. Ugyan olyan csendben folytattuk az utat.
Kezdett hűvös lenni, nálam pedig nem volt pulcsi.
Egyszer csak egy puha, meleg anyag terült a vállamra. J-Hope pulcsija volt.
- Nehogy megfázzon - magyarázta a tettét lehajtott fejjel.
- Köszönöm-mosolyogtam rá.- Kérlek, tegezz, egyidősek vagyunk!
- Oh, bocsánat. El is felejtettem, hogy a múltkor már tegeződtünk - nevetett kínosan.
Némán mentünk tovább.
Ahogy léptemben rázkódott a vállam, meg-meg csapott a HoSeok pulcsijából áradó kellemes, mentolos illat.
Lassan meg is érkeztünk a nagy kapuhoz.
- Köszönöm, hogy elkísértél - hajoltam meg. Levettem a vállamról a pulóvert és felé nyújtottam. - Ezért is hálás vagyok, tényleg hűvös volt.
Elvette a kezemből a ruhadarabot.
- Semmiség, nem okozott gondot - bólintott.
Vagy egy percig csak álltunk egymással szemben.
- Nem is tudom mit kéne most mondanom - emelte rám a tekintetét. - Mindent köszönök. Nagyon sokat tett értünk. Tudom, hogy nem lenni illendő ilyet kérnem, de örülnék, ha tenne még egy szívességet.
- Mondd csak - helyeseltem.
- Mivel még pár napig mi is itt tartózkodunk, illetve Szöulban is összefuthatunk, ezért, ha bármikor, bárhol találkoznánk, kérlek, csak nézz minket levegőnek, mintha soha nem is találkoztunk volna. Ez így jobb lesz mindenkinek - mondta érzelemmentesen.
Hirtelen szóhoz sem jutottam.
- N...nos, ha ezt szeretnétek, természetesen megteszem. Cserébe annyit kérek, hogy vigyázzatok magatokra és ígérjétek meg, hogy nem kell aggódnom értetek a jövőben.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk.
- Akkor megmondom, hogy felejtsék el NamJoont - mutattam a házra.
- Köszönöm. Akkor mindennemű kapcsolatot szakítsunk meg - nézett a szemembe. A tekintete rideg volt. Görcsbe szorult tőle a gyomrom.
- Minden jót - suttogtam és visszafojtott könnyekkel sarkon fordultam.
Kinyitottam a kaput és besétáltam rajta. A cipőm hangosan kopogott a járdán. Hideg volt.
Nem néztem vissza. A könnyeim nem tudtam tovább visszatartani, végig csorogtak az arcomon. Nem tudom meg mondani, miért sírtam. Talán azért, mert rossz volt így látni azt az alapból energikus, mindig vidám fiút. Vagy mert megalázva éreztem magam. Annyira megkedveltem őket, lehet, hogy ők nem így éreznek az irányomba?
Esetleg a sorsuk miatt aggódom. Mindenesetre szúrt a szívem.
Az ajtó előtt letöröltem az arcom, nem kell látniuk, hogy sírtam.
- Megjöttél kicsim? - hallottam anyám hangját, amint beléptem.
- Igen! - feleltem. Levettem a cipőm, majd bementem a helyiségbe, ahol mindannyian ott voltak.
- Na, mi volt? Miért voltál ilyen sokáig? - érdeklődött anya.
- Rendes srác ugye? Megmondtam, hogy kedvelni fogod. Tökéletes férj lesz - lelkesedett apám.
Csak hallgattam a szövegelésüket.
- Mondj már valamit - bökött oldalba ChangWoo.
- Sajnálom, nem lesz esküvő - közöltem. – Megyek, fáradt vagyok.
- Micsoda? Állj meg azonnal! Mi az, hogy nem lesz esküvő? – kelt ki magából apám.
- Kizárt, hogy hozzá menjek NamJoonhoz! – tártam szét a kezem. Tovább mentem a lépcsőn.
- Hé! Ezt nem te döntöd el! Azonnal gyere vissza! - ordibált torka szakadtából.
A szobámhoz értem és csupán egy ajtócsapódást hagytam válaszul a toporzékoló apámnak.
Végre elengedhettem magam. A nedves cseppek szinte azonnal kicsordultak. Ledobtam a táskám a fotelbe, a hajam kibontottam.
Az ablakhoz léptem. A kapulámpák megvilágították az ott álló alakot. Egy férfi volt. Méghozzá HoSeok.
Mereven a házat bámulta. Felnézett az egyetlen világos ablakra, ami az enyém volt. A tekintetünk találkozott. Még mindig fagyos volt az arca.
Hirtelen megfordult és pillanatok alatt elnyelte a sötétség.
Miért kell ezt csinálniuk? Rengetegszer gyógyítottam, műtöttem őket, megőriztem a ,,titkukat" és még lelki támaszt is nyújtottam. Miért nem lehet csupán annyit mondani, hogy ,,viszlát, lehet, hogy majd összefutunk az utcán" aztán mosolyogva tovább menni, mint kedves ismerősök? Miért kell megalázóan közölni, hogy nem akarják, hogy még csak köszönjek is nekik? Én akartam a legjobban, hogy ne találkozzak velük többet, de mért nem tudtak akkor felszívódni? Miért most kell idegenként kezelni, mikor megkedveltem őket?
A nagy dörömbölés szakított ki a mérgelődésemből.
- Nyisd ki! Beszéljünk, nekem elmondhatod! - szűrődött Mi Ju hangja.
- Unnie minden rendben, most fáradt vagyok, majd holnap elmondom - próbáltam lerázni.
- Biztos jól vagy? Törtét valami? - beszélt tovább.
Kedvesen elküldtem unniet, most nem volt kedvem beszélgetni.
Hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn. MinJunak vagy egy olyan szuper tulajdonsága, hogy nem akaszkodik az ember nyakára, ezt nagyon szeretem és tisztelem benne.
Vettem egy forró fürdőt, majd elmentem aludni.
Csak forgolódtam az ágyban. Folyton a mai napon járt az eszem.
Képek forrásai: minimalblogs.com; www.gorodisad.ru; Wikimedia Commos
