Áramszünet a stúdióban (oneshot~SongIl)

Sziasztok!~
Kényszerszünet letelt, itt vagyok ismét! Mára egy kis szaftos SongIlt hoztam, remélem, tetszeni fog! :3

Cím: Áramszünet a stúdióban
Érintett banda: Block B, Winner
Szereplők: TaeIl, Mino, JiHoon, JiHo
Műfaj: yaoi, angst, oneshot
Páros: SongIl
Korhatár: +18



*TaeIl szemszög*

Már majdnem végeztem a dallal, pont a végével dolgoztam, mikor az összes képernyő elsötétült körülöttem, majd az egész stúdióra sötétség borult. Nem hittem a szememnek. Két heti munkánk veszett el.
Fejem ráborítottam a billentyűzetre, és kisgyerek módjára kezdtem el hisztizni, miközben az íróasztalt rugdostam.
- Annyira imádom, mikor az egész városrész megáll két órára, mikor elmegy az áram! - jött be Mino elégedetten a meleg teájával, és ledobta magát a kanapéra.
- Mino. Csak nézz körül. - felnézett rám a bögréjéből és az utasításnak megfelelően cselekedett. Rámutatott a fekete képernyőkre, aztán rám nézett. Én csak bólintottam neki, majd ő visszafordult a képernyők felé.
Letette a bögréjét az asztalra, és egy hatalmas művigyorral távozott a helyiségből. Körülbelül elmehetett a folyosó végéig, ott elordította magát, majd visszajött.
- Reménykedjünk benne, hogy elmentette az egészet, és nem kell elölről kezdeni! - ült le újra ujjait tördelve, mikor megcsörrent a telefonja. Láttam a képernyőt, SeungYoon hívta őt.
- Hyung...? Igen bent... - egy pillanatra kerek szemekkel meredt maga elé - És biztos, nem tudunk semmit csinálni? Akkor majd találkozunk... Remélhetőleg... - elemelte fülétől a telefont.
- Mino? Mi történt?
- A biztonsági rendszer...
- Mi van vele?
- Az áramszünettől összeomlott. Addig bent leszünk, míg helyre nem hozzák. - ezzel így semmi gond nem is lenne, mert ez a kis stúdió felkészült minden eshetőségre. Csakhogy odakint tombol a vihar, ami kiskorom óta egy nagy fóbiám.
Van, ki a bohócoktól fél, van, ki a magasságtól, én a viharoktól. Elégge durván. Ha éjjel dörög, villámlik, akkor általában JiHoval, vagy JiHoonnal alszom. De volt már, hogy megkértem JiHoont, hogy menjünk át a leader szobájába ketten, és aludjunk ott együtt.
A szél hirtelen becsapott egy ablakot, ami majdnem betört. Én gyorsan felugrottam a helyemről, majdnem egészen Mino öléig.
- TaeIl? Minden rendben? - állt fel helyéről, miközben kezeit derekamra tette. Teljes magasságával mellém állt, ami hozzám képest enyhén szólva nagy. Nem mertem se elmenni mellőle, se felnézni szemeibe. Odakint rákezdett az eső, és még sötétedni is elkezdett.
Gondolom, mi járhatott Mino fejében; ennek meg mi baja?, miért viselkedik úgy, mint egy lány?
Dörrent egy nagyot, amibe még az ablakok is beleremegtek. A szememet összeszorítva bujtattam fejem mellkasához, és ujjaim kezébe martak. - Öhm, TaeIl? - nézett rám értetlenül.
- Khm... Én nem félek. - jelentettem ki határozottan, majd egy lépést tettem hátra. Aztán, mikor egy újabbat dörrent, megint hozzá bújtam. 
- Nem félsz, mi? - röhögött rajtam, majd kilépett a helyiségből, a nyitott ablakok felé véve az irányt.
- Mino, ne hagyj itt! - futottam utána. Ő az egyik ablakból lógott kifelé derékig, bámulta a vihart.
- Nem értem, hogy lehet egy ilyen szép dologtól félni. Tető van a fejed felett, nem? A villám nem csap beléd - jobb esetben.
- Jobb esetben? - riadtam meg.
- Jaj már! Ne mindig a negatívra koncentrálj! - megfogta a kezem, és odahúzott az ablakhoz. - Csak egy pillanatra ürítsd ki a fejed, és nézd ezt! - mögém lépett, így bámultunk ki mind ketten az ablakon.
Elsőre még elég elfogadható látványnak tűnt a vízben ázó város, aztán hallottam a dörgést, láttam a villámokat, és hirtelen  menekülni akartam.
Idegesen megfordultam Mino előtt, és próbáltam egér utat találni, de mindig megakadályozott a menekülésben.
- Mino, engedj el! Nekem ez nem megy! - ahogy elkezdett velem erőszakoskodni, úgy kezdett rá újra a vihar, amitől csak még idegesebb lettem, és még gyorsabban akartam szabadulni.
- Nem foglak elengedni! Egy felnőtt ember vagy, nem félhetsz egy ártatlan vihartól! - ordított rám, amitől elég kínosan éreztem magam. Makacsul megfordultam, és az ablakpárkányra könyökölve meredtem  a városra.
Vigasztaló szándékú és bocsánat kérő ujjait lelöktem vállamról.
- TaeIl?
- Hagyj békén... - válaszoltam kedvetlenül, majd Mino ellépett mögülem. Tudom, hogy szokatlan és igazán nyámnyila egy fóbiám van, de én sem teszek neki szemrehányó megjegyzéseket.
Körülbelül tíz percig lehetett máshol, majd visszajött, és hátulról szorosan magához ölelt.
- TaeIl?
- Hm?
- Amit az előbb mondtam... Mindent... Felejtsd el!
- Mino? - kérdőn felé fordultam karjaiban, de ő abban a pillanatban ajkait az enyémekre nyomta, és próbálta az erőltetett dolgot lágy csókká változtatni.
Kezei felcsúsztak nyakamon, én pedig hagytam, nyelve had tegye azt, mit jónak vél. Lágyan falta ajkaim, majd zavart tekintetével szemembe nézett, és ajkai elhagyták ajkaimat.
- Bocsánat... - motyogta halkan, majd elengedett, és hátrébb lépett két lépést. Ahogy megpróbált elrugaszkodni tőlem, én azzal a lendülettel kaptam karja után, és dugtam nyelvem szájába. Lábujjhegyre emelkedve próbáltam elmélyíteni a csókot, majd mikor látta, hogy a magasságkülönbségünk apró problémává válik, ölébe vett, és az ablakpárkányra ültetve folytatta ajkaim marcangolását.
Csak élvezni tudtam a szokatlan ízét, ami sokkal megnyugtatóbb volt, mint valaha JiHooné, vagy JiHoé. Karjaim átkulcsoltam nyakán, úgy nyomtam csípőm az övéhez, ami érezhetően felébresztette az eddig alvó ösztöneit.
Ráfogott övemre, és elkezdte kicsatolni azt, miközben ajkai durvábban kezdtek munkálkodni.
- Minoh... Szedj ki az ablakból, mielőtt még mindketten kibukfencezünk innen! - mosolyogtam a durva csókját félbeszakítva.
- Vettem a célzást! - hangján hallani lehetett a kajánság minden lehetséges formáját. Fenekem alá nyúlva vitt vissza az apró stúdiónkba, ott ledobott a kanapéra, és szinte ezzel egy időben kibújtatott a pólómból, így félmeztelenül feküdtem alatta, amit ő egyből ki is használt. Meleg ajkaival végigszántott felsőtestemen, majd néhol meg is szívott. Egy gyermeki mosollyal szakította ezt félbe, amitől minden izmom ellágyult, és hátradöntött fejjel élveztem tovább ajkainak lágy kényeztetését.
Kulcscsontomat és nyakamat apró csókokkal halmozta el, miközben én hideg kezeimmel pólója alá nyúltam, úgy martam bele hátába.
- Ez most nem kell nekünk... - vette le rólam szemüvegem, aztán egy hosszú csókba fojtotta a szemüvegem után való, még el sem kezdődött nyavalygásomat. Felém térdelt, és övemet kioldva kezdett masszírozni, amitől én durván combjaiba martam. Ajkaival tovább szívta mellkasom, és mikor elérkeztünk egy bizonyos pontra, egy mély nyögéssel jeleztem, hogy készen állok, hogy övé legyek.
Gyorsan levette magáról nadrágját, és amíg én a számba dugott ujjait nyálaztam be, kezem férfiasságára tette, és két pillantásából tudatomra adta a feladatomat.  Ujjai számához hozzáadott egyet, majd rólam is lefeszegette a nadrágom. Lábaimat feljebb húzta, hogy tökéletesen hozzám férjen, és elkezdett tágítani. Kezeim elengedték őt, és belemarkoltak a kanapét fedő takaróba. Ajkai nyugtatásképp végigjárták nyakamat, mire én hangosan felnyögtem.
Csupán a tágításával olyan szintre tudta hozni a vágyfaktorom, amit eddig se JiHo, se JiHoon nem tudott elérni.
Nyelvét újra becsúsztatta a számba, így folytatta dolgát. Kezeim széles vállaira kúsztak, és mikor ujjai munkája fájdalmasabb hatást ért el, belemartam bőrébe, amitől ő felszisszentett. Rántott magán párat, és előváladékát elkente bőrén,  majd lassan belém hatolt.
Éreztem, hogy még nem volt bennem teljesen, de már annyitól is a fellegek közt éreztem magam. Csípőm hirtelen megugrott, amitől Mino instabil helyzetbe került fölöttem. Karjai nem bírták tartani és rám esett, amitől egész hosszát magamban éreztem. Neki is fájt, amit hogy kompenzáljon, megszívta a nyakam, majd várt, hogy megszokjuk a szokatlan helyzetet. A tapasztalatomból adódóan én hamarabb megszoktam magamban az idegen testet, de ő sokáig szenvedett.
Kezeimmel lágyan simogattam hátát, amitől Fokozatosan nyugodott meg. Éreztem, hogy szívverése felvett egy új tempót, így kezdett el bennem félénken mozogni. Kényes hangjaimmal segítettem, hogy elengedje magát, ami egy forró nyelvcsata után sikerült is neki. Lábaimat feljebb tornázta, lassan már a nyakában voltak, így ütemezte csípőjét egy új, gyorsabb tempóra.
A gyönyörtől már nem tudtam hova kapaszkodni; hol vállát martam, hol pedig a kanapét. Tempója ütemét vette fel a szívverésem is, majd az egyre mélyebb és mélyebb hangjából ítélve, éreztem, hogy készen áll. Hátraszegtem fejem, és próbáltam úgy nyúlni magamhoz, hogy az neki is kedvező legyen. Az utolsó hajrája után végül belőlem ki nem húzódva élvezett el.
Felsőteste nehezen zuhant az enyémre, miközben az én élvezetem is kettőnk közé került. Lágyan szuszogott rajtam, közben szívverése érezhetően lassult, és átkerült egy felhevült állapotból egy sokkal nyugodtabba, mintha el is bóbiskolt volna rajtam. Teljes mértékben megértettem őt, keményen dolgozott egész héten, és lehet, hogy az egész munkánkat egy ártatlan kis áramszünet megsemmisítette.

Másnap reggel már ki tudtunk jutni az épületből. Mino még aludt, nem volt szívem felébreszteni, így hagytam őt a kanapén, én pedig visszamentem a dormba. A kilincsre tettem a kezem, de az ajtót már nem én nyitottam ki; JiHoon viharzott ki lakásunk ajtaján, rám egy pillantást sem vetve. Zavartan mentem beljebb, és egyből JiHot kerestem, gondolva naivan, hogy majd ő el tudja magyarázni a helyzetet nyugodtan.
- JiHo, nem tudod, JiHoonnak mi baja?
- TaeIl, még mielőtt bármiről is beszélni kezdünk, elmondanád nekem, hogy mit csináltatok ti Minoval tegnap? Meg úgy két héten keresztül?
- Dalt írtunk? - ráncoltam homlokom, aztán eszembe jutott. Nem lehet, hogy...
- Ez másról is árulkodik. - mutatta felém számítógépe képernyőjét, amin a kész dalszövegek voltak. Mino majdhogynem minden apró mozdulatot beleírt, amit egész héten látott és érzett belőlem.
- Megmagyarázom!
- És mégis hogyan?
- Vihar volt! - néztem a leader szemébe, miközben rövid válaszom egy kisfiús mosollyal odaböktem neki.