Ígérem, jönnek majd a vidámabb hangvételű ficik is, de ami kijön belőlem, az kijön... És remélem, hogy ezek az üzenetek, amiket én ,,kódolva" próbálok nektek küldeni, mind célba érnek! :)
Cím: Depression: overcome
Érintett banda: Super Junior, említés szinten SHINee
Szereplők: EunHyuk, DongHae, említés szinten JongHyun
Műfaj: oneshot, yaoi, angst(?)
Páros: EunHae
Figyelmeztetés: egy kis véres jelenet és lelki hullámvasút
Korhatár: +15
*EunHyuk szemszög*
Érezted már magad egyedül? Érezted már azt, hogy az a személy, akinek eddig te voltál minden támasza, lecserélt? Érezted már magad egy használt zokninak, amit csak úgy eldobtak a sarokba? Érezted már magad feleslegesnek és lecserélhetőnek? Igen? Rossz érzés, ugye? Neked is megfordult a fejedben, hogy feladd? Hát elmondom, nekem is. Hogy én hogy éltem túl? Egy ember volt az, akinek sikerült visszahúznia az életbe. Most elmesélem az én történetem.
Tudtam, hogy nagy teher lesz a vállamon; a családom kezdett szétesni. Szétesni, és én nem tudtam ellene semmit tenni, csak nézni, ahogy darabokra hullik szépen lassan. Olyan volt, mint egy törött váza, aminek eltűnt egy darabja; próbálkozni lehetett az összeragasztásával, de sosem lett olyan, mint ami régen volt. Nálunk ez az elveszett darabka a szeretet volt.
Édesapám és a bátyám minden megpróbáltak annak érdekében, hogy visszaállítsák, ami már lehetetlen volt, én már nem próbálkoztam. Már beleuntam, belefáradtam, haszontalannak láttam. Soha senki nem figyelt rám, mindig én voltam a család kisfiúja, aki mindig csak hülyeséget mond, aki egy álomvilágban él. Mindig egy mosolyt erőltettem az arcomra, ez tény, de csakis azért, hogy a körülöttem élőknek ne tűnjön fel, mennyire is rossz a helyzetem. Próbáltam megelőzni a bajt, de nem sikerült; beleőrültem a saját magam megjátszásába. A barátaimtól eltávolodtam, a családommal nem beszéltem semmiről. Egy nap arra eszméltem, hogy teljesen egyedül vagyok. Ekkor jött a figyelem hajhászás, aminek egy eszköze volt, mégpedig a testi sebek. Lefogytam, nem ettem, többször is, több helyen is vagdostam magam, és mikor valaki megkérdezte, miért nem tűröm fel a pulcsim ujját, csak ránéztem az illetőre, és elvigyorodtam. Soha senki nem tett ennél többet, nem jöttek oda, csak kérdeztek, és egy egyszerű műmosollyal képes voltam elhitetni velük, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben. Mindenkivel, kivéve azzal az egy személlyel nem.
Új fiú az iskolában, jó képű, okos, helyes, magas, tökéletes. Minden lány róla beszél a szünetekben, összesúgnak, ha a folyosóra lép. Mindenki vele akart barátkozni, minden figyelte minden óhaját, kivéve engem. Akkoriban még a saját igényeimet is alig tudtam kielégíteni, nemhogy még másét. Már többször is mondta, hogy pont ezért tűntem fel neki. Túlságosan úgy kezeltem, mint egy egyszerű embert, amihez nem volt hozzá szokva.
Egy nap bent ő is utolsónak maradt bent a teremben velem együtt. Nekem minimum öt perc kellett, hogy összekaparjam magam, és elinduljak haza. Ő már rég összepakolt, és felettem állt. Én a könyveimet pakoltam a táskámba, ahogy kész voltam vele, kérdőn rápillantottam.
- Valami gond van? - néztem rá kérdőn, mire ő jobbról balra döntötte a fejét rezzenéstelen arccal. Megforgattam a szemem, és a táskám a vállamra véve indultam el az ajtó felé, mire ő...
- Látom a kötést. - mondta ridegen. Bennem a vér is megfagyott. Persze, már mondhatni nyílt titok volt, hogy vagdosom magam, de ezt még senki sem mondta. ,,Látom a kötést"... Mindenki kerülte a témát, de vele még életemben nem beszéltem, és egy ilyen kényes témával indított. Megfordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Nagyszerű. Azt már tudjuk, hogy a szemed állapota rendben van. Egyéb észre vétel? - tártam ki karjaim, mintha várnám a lövéseket, amik az életemnek vetnek véget.
- Tényleg tudni akarod? Oké, akkor nézzük... Az arcod fehér, a szemeid karikásak, lassú vagy. Valószínűleg alvás problémáid vannak. A ruháid lógnak rajtad, az elmúlt időszakban sokat fogyhattál. Vagdosod magad, és már nem titkolod. A depresszió egyértelmű jelei. Segélykiáltások mind. - mért végig a fiú, akinek még a nevét sem tudtam ekkor, de mintha a fejemben turkált volna szemeivel. Mondandóját befejezve újra szemembe nézett, és megejtett egy kicsiny mosolyt.
- Azért maradtál idebenn,hogy ezt elmondd nekem? Hát, igazán kedves vagy, de ezt én is tudtam. - forgattam szemeim, és újra elindultam az ajtó felé.
- Nem. Nem ezt akartam a tudatodra adni, hanem azt, hogy én ezt látom.
- Te magad mondtad, hogy nem titkolom, vagyis mindenki más is tudja!
- Miért vagy ilyen agresszív? - Kérdezte nyugodtan, amivel az őrületbe kergetett.
- Csak fáradt vagyok... - vetettem be a szokásos dumám. - Úgyhogy, ha nem haragszol... - nyitottam ki az ajtót.
- Menj, de ezt nem hagyom annyiban. Még látjuk egymást.
- Mégis ki vagy te, hogy ennyire érdekellek?
- Lee DongHae. - kimondta a nevét, majd előttem távozott ki az ajtón, aminek kilincsén még a kezem is rajta maradt a sokk, az ijedtség és a meglepettség vegyes érzelmeitől. Féltem a fiútól, hisz jobb volt, mint egy gondolat olvasó. Belém látott, tökéletesen leírt. Ez viszont csak egy dologra engedett következtetni; tapasztalt. Vagy saját bőrén, vagy egy hozzá közel álló személyen, de már végigjárta ezt az utat, amit én most nagy nehezen taposok.
Ahogy kiértem a suliból nem haza mentem, hanem sétáltam a városban. Gondolkodtam. Ezen a DongHae fiún, az életemen, és hogy talán a segítség maga kopogtat az ajtómon, amire nem lenne szabad rácsapnom az ajtót.
Már sötétben értem haza. Az emeleti szobám ajtaját magamra zárva kezdtem el tanulni. Ez a tanulás annyiból állt, hogy kinyitottam a könyveim, és bambultam felettük. Nem érdekeltek a versek, se a matek képletek, DongHae viszont annál inkább. Belefészkelte magát a fejembe. ,,Ezt nem hagyom annyiban"... Remek, és mégis mihez kezdesz? A szomszédba költözöl, és egész nap szemmel tartasz, nehogy csináljak magammal valamit?
Alighogy átsuhant ez a gondolat a fejemen, kopogást hallottam az ablakomon. Tudtam, csak a szomszéd tud átkopogni, de ott senki sem lakott - mostanáig. Nem fordultam meg, csak tettem tovább a dolgom, gondolván, hogy nem veszi észre, hogy meghallottam, és békén hagy.
- Nem tudsz átverni, ugye tudod? - hallottam DongHae hangját. Ez a srác ki fog idegelni. Miattad lesz ideg összeroppanásom, nem más miatt. Idegesen sétáltam oda az ablakhoz, majd kinyitottam azt.
- Mondd, olyan nehéz lenne békén hagyni?
- Nos, lássuk csak... Igen! - vigyorgott a képembe.
- Idegesítő egy személyiség vagy Lee DongHae.
- Sajnálom. Ha akarod, ha nem, el fogod viselni.
- Mégis miért?
- Miért? Mert a fejembe vettem, hogy el fogod. És amit én a fejembe veszek, azt meg is valósítom.
- Csodás. - forgattam szemeim. - Most, hogy ezt megosztottad velem, jó éjszakát. - készültem bezárni az ablakot, amin dőlt be a mínusz nyolc fokos hideg levegő a szobámba.
- Várj, várj, várj! Ezt had adjam oda. - nyújtott át egy dobozt. Valami fertőtlenítő szer volt az. - A sebekre. Először nagyon csíp, de hatásos. Nekem segített.
- Neked? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Sikerült kiugrasztanom a nyulat a bokorból.
- Mi van? Azt hiszed, attól még, hogy sok pénzünk van, nincsenek nehéz időszakaim? - felült az ablakpárkányába. - Az apám rám akarta hagyni a családi vállalkozást, miután a bátyám elzüllött, és Európába utazott. Más terveim voltak, nem akartam, de átíratott egy másik suliba. Ott egyedül voltam, ellenszegültem mindenkinek, megvertem két fiút is, majdnem lesitteltek. - kezdett mesélni, amit érdeklődve hallgattam, és én is leültem saját párkányomra. - Dohány, pia, drog, volt akkor minden, aztán anyám meghalt. Számítottunk rá, hisz rákos volt, de mégis hirtelen történt minden. Ekkor megjelent a testvérem. Teljesen más ember volt, megváltozott, és ő lett apám szeme fénye. Én már nem is kellettem nekik. Elhanyagoltak, ekkor kezdődött nekem is az, amiben most te nyakig elsüllyedtél. De sikerült kijönnöm belőle, legyőztem. És ezért akarok segíteni, hogy te is legyőzd.
- Mégis hogyan?
- Ahogy én is tettem. Keress valakit, akiért megéri maradnod. Én egy barátommal küzdöttem ez ellen a betegség ellen. De őt felemésztette. JongHyunnak hívták. A temetésén megfogadtam, hogy ha lehetőségem lesz rá, akkor segíteni fogok azoknak, akik hasonló problémákkal küszködnek. - láttam szemeiben a könnycseppeket, de egyet sem engedett szabadjára. A kínos csendben átnyújtottam neki egy papír zsebkendőt, majd leszálltam a párkányról, és becsuktam az ablakot. Ahogy megláttam, hogy elkezd sírni, elhúztam a függönyöm.
Tudtam, hogy igaza volt. Nagyon is igaza volt, de mégis jelentéktelennek éreztem magam mindenhez. Találni egy olyan embert, aki miatt itt maradhatok? Jó vicc, még magamat sem viselem el, akkor mások hogyan tegyék meg ugyanezt? Bevallom, eddig nem fordult meg a fejemben, hogy bármi komolyabbat is tegyek magammal, de az, hogy DongHae kinézte belőlem, elhitette velem is, hogy képes lehetek rá. Ekkor kezdődtek a hangok, amik bíztattak. Akármihez nyúltam, akár csak levegőt vettem, azt súgták, hogy hagyjam abba, hogy haljak meg, nem hiányoznék senkinek.
Hittem nekik...
A következőket már DongHae mesélte nekem.
Másnap reggel nem jelentem meg a suliban, ez aggasztotta őt nagyon is. Ideges volt miattam, próbálta a telefon számomat kideríteni, de az egész iskolában nem talált egy embert se, akinek meg lett volna. Egész nap görcsben volt a gyomra, rossz előérzete volt. Már ekkor magát okolta, pedig nem is tudott semmiről.
A harmadik órán ültek, mikor egy férfi idegesen rontott be az osztályterembe a tanárnőt keresve. Hangja kétségbe esett volt, a férfi izzadt, végtagjai remegtek. Mint később kiderült, apám volt az a férfi. Egy papírral kalimpált a levegőben, ami az én búcsúlevelem volt. DongHae azt mondta, ahogy a férfi kiejtette azt a szót a száján, hogy búcsúlevél, ő felpattant a helyéről, kikapta a papírt a kezéből, és elolvasta a ráírt üzenetet. Rögtön tudta, hol keressen.
Én addigra már hazaértem. Előtte elmentem sétálni, kissé kiszellőztettem a fejem. Menet közben összetalálkoztam egy bácsival, aki arról érdeklődött, miért nem vagyok iskolában. Mint kiderült, a kutatásom közepén DongHae is összefutott az öregúrral, aki megmondta neki, merre mentem. DongHae jól tudta, hogy abban az irányban nincs egyéb, csak a házunk. Addigra már kiismert, hogy tudta, nem idegen helyen fogok magammal végezni. Elkezdett felénk szaladni. Azt mondta, hogy még életében nem futott úgy semmikor, mint amikor értem szaladt. Ha megkérdezem tőle, félt-e ilyenkor, azt válaszolja igen. Azt mondja, hogy egyszer félt igazán életében, akkor, mikor tudta, hogy egy percen múlhat az életem.
Én az szobámban voltam, és a kést a mellkasomnál tartottam, mikor hallottam, hogy - szó szerint - ajtóstul jön be a házba. Sietős lépteit tisztán hallottam a lépcsőről. Ekkor már végleg összetörtem legbelül, már éreztem bőrömben a kés hegyét. Berontott a szobámba, és kilökte a kezemből a kést. Én megmozdulni sem tudtam - valljuk be, nem is nagyon akartam. DongHae a pulcsiját szorította a vérző sebemre, így próbálta elállítani a vérzést. Még mindig előttem van, a szemembe égett a kép, ahogy az izzadt haja mögül szemembe néz, azt sugallva, hogy örül nekem.
Ő volt az első, akinek ezt valaha is láttam a tekintetében. Nem sokkal később megérkezett apám is egy mentős kíséretében.
Kórházba vittek, gyógyszereket kaptam a depresszióra, többször is járt nálam pszichológus. Hogy lett-e ezeknek hatása? Ha egyedül vagyok, biztos nem, de DongHae mindvégig ott volt mellettem, és fogta a kezem, bármiről is volt szó. Segített, betartotta a szavát, nem hagyott egyedül.
Most már érted? Kiút van mindenhonnan, csak meg kell keresni a megfelelő kezet, ami majd mutatja a kivezető utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése