Rose for you (oneshot~JongKey)

Sziasztok!
Most értem el odáig, hogy ezt posztolni tudjam.
Régen kértem, de ha időtök engedi, akkor örülnék egy-két véleménynek!:)



Cím: Rose for you
Műfaj: yaoi, oneshot
Érintett banda: SHINee
Páros: JongKey
Figyelmeztetés: lehetséges, hogy az érzékenyebbeket megsiratja

*KiBum szemszög*

Kint álltam a hidegben. Már második napja volt, hogy nem ettem semmit, inni is alig tudtam. Minden fehér volt körülöttem, ami december derekán már teljesen természetes volt. Megálltam a tó felett átívelő hídon, és bámultam ki a fejemből. Meredten néztem előre, várva, hogy valaki megszólítson, de senki nem tette. Fújt a szél erősen, remegtek alattam a rozoga deszkák. Fejemet lehajtottam, és a torz tükörképem kezdtem bámulni a jégben, ami alatt láthatóan még mozgott a víz. Eszembe jutottak a szavai, amiket még régebben mondott nekem. Ha egyedül érzem magam, akkor mondjam ki háromszor a nevét, és Ő érezni fogja, hogy szükségem van rá. És akkor jobban fog hozzám sietni, mint bármikor máskor.
Zsebembe dugtam kezeim a hideg elől, hisz a kedvenc pár kesztyűmet is neki adtam, és sosem volt szívem visszakérni, olyan boldogan viselte mindig. A zsebemben megéreztem egy apró cetlit, ami azért volt furcsa, mert ezt a kabátomat már egy éve, ha viseltem. Felemeltem fejem a korlátról, hogy jobban szemügyre tudjam venni a kis papirost. 
Az Ő neve volt rajta háromszor. Akaratlanul is felolvastam, amit szemeimmel láttam.
- Kim JongHyun. Kim JongHyun. Kim JongHyun. - fejem lecsuklott, ha kezeim nem előzik meg azt, akkor még a korlátot is megfejelem.
- Köszönöm... - hallottam hangját, ahogy suttog. Nem akartam hinni a fülemnek, tudtam, hogy nem igaz. Egy hazugság, hallucináció az egész. - KiBum? - ahogy szokásossá vált hanglejtésével kimondta a nevem, előtörtek belőlem a könnyek. A kis cetlit szorongattam a kezemben, és maradék erőm is elhagyott. Testem megroskadva támasztotta magát azon a rozoga fahídon, és nem tudtam felemelni a fejem. - KiBum? Nincs semmi baj. Itt vagyok. Emlékszel? Mindig azt mondtam, ha melletted vagyok, akkor már nem lehet baj. - éreztem, ahogy hideg kezét vállamra tette, és végigsimított rajta.
- JongHyun, ez nem te vagy... Ez csak egy képzelgésem... A megőrülés szélén állok! Fel kell hívnom valakit, hogy jöjjön értem. - egyenesedtem ki, ügyelve közben arra, hogy még véletlenül se pillantsam meg a mögöttem álló alakot. Újra zsebembe nyúltam, de nem éreztem benne a telefonom. Idegesen el kezdtem magam tapogatni, hogy mégis hová tehettem.
- Ezt keresed? - emelte fel a mobilom, mire én megfordultam.
Nem hittem a szememnek. Tényleg Ő állt előttem, teljes életnagyságban. A haja, a mosolya, minden kis gesztusa, ahogy kinevetett, amiért már majdnem tátott szájjal bámultam Őt. Ez tényleg Ő volt. - Kérdem újra. Ezt keresed? - nevetett. Annyira felszabadult volt és mosolygós. Annyira tiszta, mint akinek semmi baja. Mint aki élne.
- I-Igen... De te miért, és hogyan..?
- Megengeded, hogy válaszoljak?
- Szerinted miért kérdeztem?
- Még mindig fel akarsz hívni valakit? - lóbálta meg a telefonomat.
- Nem hívok senkit, csak beszélj már! - kezdtem idegesen a telefonom után kapálózni.
- Bocsánatot jöttem kérni. - fordult hangneme egy komolyabb stílusba. - KiBum... Tőled, TaeMintől, MinHotól és JinKitől búcsú nélkül jöttem el. Nagyon csúnya volt, de nem tudtam már mást tenni. Az a hang azt mondta, hogy most kell megtennem. Legbelül tudtam, hogy nem lett volna szabad, de már annyi minden eluralkodott rajtam, hogy már nem tudtam megállítani semmit. Csak jönnek az emlékek, és tisztán látom, hogy hol kellett volna megállnom, de sajnos itt vagyok, te pedig ott.
- JongHyun... - torkomban vert a szívem, nem tudtam megszólalni. Kellett két perc, mire felfogtam a helyzetet. Könnyeim patakokban folytak a szememből, de nem akartam őket megállítani.
- Tényleg sajnálom, és bár erre a tettre nincs megfelelő indok, én mégis azt kérem, hogy bocsáss meg nekem! Tudom, hogy felfoghatatlan, hogy már-már lehetetlennek tűnik, de... - fejem lehajlott, és Ő nem fejezte be mondatát. Hideg ujjait éreztem arcomon, ahogy letörli könnyeim, majd államnál fogva tekintetem szemébe emelte. - Otthon vár egy kis meglepetés. - mosolygott rám. - Mondd, KiBum, hogy jól csináltam, szép munka volt, és én nyugodtan fogok pihenni!
- Szép munka volt, JongHyun, jól csináltad! - motyogtam neki halkan, mire Ő elengedte arcom, és távolabb lépett tőlem. Keze után kaptam, de már nem tudtam Őt megérinteni. Két lépést tett hátra, és egy nagy mosoly kíséretében kezdett el nekem integetni. - JongHyun! Ne menj el! - kiáltottam utána, de Ő már eltűnt. - JongHyun! Szükségem van rád! Nem tudom ezt nélküled végigcsinálni! JongHyun... Gyere vissza! - sírva rogytam a földre, és úgy sírtam. Amit éreztem ekkor, az valami megmagyarázhatatlan. A félelem, de mégis a vakmerőség, a tudat, hogy fáj, ugyanakkor a tudat, hogy neki így jó, már megkönnyebbült. Nem haragudtam rá, eszem ágában sem volt, csak féltem. Féltettem magam, féltettem a családját, féltettem Őt. De közben tudtam, hogy mindenkire vigyáz. Vigyáz, mert megígérte.
- KiBum! KiBum!! - JinKi hangja kiáltott utánam. Tudom, hogy Ő küldte utánam. - KiBum! Szólalj meg, mondd, hogy jól vagy! - esett rám szinte a fiú. Kapkodott a levegő után, valószínűleg rohant idáig.
- J-Jól vagyok... - motyogtam, miközben letöröltem a könnyeimet, és feltápászkodtam a földről JinKit is felsegítve.
- Valaki hívta a menedzsert, hogy látott téged a hídon, aztán hallotta, ahogy üvöltöztél.
- Visszajött. - mondtam ki erősen magam elé bámulva.
- Vissza..? - először nem tudta, kiről is lehet szó, aztán láttam szemeiben, hogy rájött - KiBum, ugye tudod, hogy ez lehetetlen?
- Tudom, de Ő akkor is itt volt. Hozzám ért. Éreztem Őt. Láttam. Még ki is nevetett. Esküszöm. Tényleg itt volt. - dőltem neki JinKi vállának.
- Elhiszem. De most inkább menjünk haza. - megfogta karom, és eltámogatott a menedzser kocsijáig. Én beszálltam,és meredten bambultam előre, míg átszáguldottunk a kisvárosi negyeden.
Ahogy haza értünk, TaeMin ijedten ült a kanapén, MinHo nem volt otthon. JinKinek feltűnt a maknae szótlansága.
- TaeMin, minden rendben?
- Valami van KiBum szobájában. - mondta alig érthetően. A válaszra felkaptam a fejem, és úgy ahogy voltam, cipőben siettem fel az emeleti szobába.
Hirtelen rontottam be az ajtón. Először semmi különöset nem fedeztem fel, aztán megláttam a levelet az ágyamon.
,,Dolgozzatok keményen, és ne feledjétek, vigyázom rátok és segíteni fogok nektek!
Ui.: Mondd meg TaeMinnek, hogy ne féljen tőlem!"
- állt a papíron feketén-fehéren. A papír mellett egy vörös rózsa feküdt, tüskék nélkül.
A sok tüske, ami belepte, már nem bántotta, már nem létezett. Felszabadult a teher alól.