Áramszünet a stúdióban (oneshot~SongIl)

Sziasztok!~
Kényszerszünet letelt, itt vagyok ismét! Mára egy kis szaftos SongIlt hoztam, remélem, tetszeni fog! :3

Cím: Áramszünet a stúdióban
Érintett banda: Block B, Winner
Szereplők: TaeIl, Mino, JiHoon, JiHo
Műfaj: yaoi, angst, oneshot
Páros: SongIl
Korhatár: +18



*TaeIl szemszög*

Már majdnem végeztem a dallal, pont a végével dolgoztam, mikor az összes képernyő elsötétült körülöttem, majd az egész stúdióra sötétség borult. Nem hittem a szememnek. Két heti munkánk veszett el.
Fejem ráborítottam a billentyűzetre, és kisgyerek módjára kezdtem el hisztizni, miközben az íróasztalt rugdostam.
- Annyira imádom, mikor az egész városrész megáll két órára, mikor elmegy az áram! - jött be Mino elégedetten a meleg teájával, és ledobta magát a kanapéra.
- Mino. Csak nézz körül. - felnézett rám a bögréjéből és az utasításnak megfelelően cselekedett. Rámutatott a fekete képernyőkre, aztán rám nézett. Én csak bólintottam neki, majd ő visszafordult a képernyők felé.
Letette a bögréjét az asztalra, és egy hatalmas művigyorral távozott a helyiségből. Körülbelül elmehetett a folyosó végéig, ott elordította magát, majd visszajött.
- Reménykedjünk benne, hogy elmentette az egészet, és nem kell elölről kezdeni! - ült le újra ujjait tördelve, mikor megcsörrent a telefonja. Láttam a képernyőt, SeungYoon hívta őt.
- Hyung...? Igen bent... - egy pillanatra kerek szemekkel meredt maga elé - És biztos, nem tudunk semmit csinálni? Akkor majd találkozunk... Remélhetőleg... - elemelte fülétől a telefont.
- Mino? Mi történt?
- A biztonsági rendszer...
- Mi van vele?
- Az áramszünettől összeomlott. Addig bent leszünk, míg helyre nem hozzák. - ezzel így semmi gond nem is lenne, mert ez a kis stúdió felkészült minden eshetőségre. Csakhogy odakint tombol a vihar, ami kiskorom óta egy nagy fóbiám.
Van, ki a bohócoktól fél, van, ki a magasságtól, én a viharoktól. Elégge durván. Ha éjjel dörög, villámlik, akkor általában JiHoval, vagy JiHoonnal alszom. De volt már, hogy megkértem JiHoont, hogy menjünk át a leader szobájába ketten, és aludjunk ott együtt.
A szél hirtelen becsapott egy ablakot, ami majdnem betört. Én gyorsan felugrottam a helyemről, majdnem egészen Mino öléig.
- TaeIl? Minden rendben? - állt fel helyéről, miközben kezeit derekamra tette. Teljes magasságával mellém állt, ami hozzám képest enyhén szólva nagy. Nem mertem se elmenni mellőle, se felnézni szemeibe. Odakint rákezdett az eső, és még sötétedni is elkezdett.
Gondolom, mi járhatott Mino fejében; ennek meg mi baja?, miért viselkedik úgy, mint egy lány?
Dörrent egy nagyot, amibe még az ablakok is beleremegtek. A szememet összeszorítva bujtattam fejem mellkasához, és ujjaim kezébe martak. - Öhm, TaeIl? - nézett rám értetlenül.
- Khm... Én nem félek. - jelentettem ki határozottan, majd egy lépést tettem hátra. Aztán, mikor egy újabbat dörrent, megint hozzá bújtam. 
- Nem félsz, mi? - röhögött rajtam, majd kilépett a helyiségből, a nyitott ablakok felé véve az irányt.
- Mino, ne hagyj itt! - futottam utána. Ő az egyik ablakból lógott kifelé derékig, bámulta a vihart.
- Nem értem, hogy lehet egy ilyen szép dologtól félni. Tető van a fejed felett, nem? A villám nem csap beléd - jobb esetben.
- Jobb esetben? - riadtam meg.
- Jaj már! Ne mindig a negatívra koncentrálj! - megfogta a kezem, és odahúzott az ablakhoz. - Csak egy pillanatra ürítsd ki a fejed, és nézd ezt! - mögém lépett, így bámultunk ki mind ketten az ablakon.
Elsőre még elég elfogadható látványnak tűnt a vízben ázó város, aztán hallottam a dörgést, láttam a villámokat, és hirtelen  menekülni akartam.
Idegesen megfordultam Mino előtt, és próbáltam egér utat találni, de mindig megakadályozott a menekülésben.
- Mino, engedj el! Nekem ez nem megy! - ahogy elkezdett velem erőszakoskodni, úgy kezdett rá újra a vihar, amitől csak még idegesebb lettem, és még gyorsabban akartam szabadulni.
- Nem foglak elengedni! Egy felnőtt ember vagy, nem félhetsz egy ártatlan vihartól! - ordított rám, amitől elég kínosan éreztem magam. Makacsul megfordultam, és az ablakpárkányra könyökölve meredtem  a városra.
Vigasztaló szándékú és bocsánat kérő ujjait lelöktem vállamról.
- TaeIl?
- Hagyj békén... - válaszoltam kedvetlenül, majd Mino ellépett mögülem. Tudom, hogy szokatlan és igazán nyámnyila egy fóbiám van, de én sem teszek neki szemrehányó megjegyzéseket.
Körülbelül tíz percig lehetett máshol, majd visszajött, és hátulról szorosan magához ölelt.
- TaeIl?
- Hm?
- Amit az előbb mondtam... Mindent... Felejtsd el!
- Mino? - kérdőn felé fordultam karjaiban, de ő abban a pillanatban ajkait az enyémekre nyomta, és próbálta az erőltetett dolgot lágy csókká változtatni.
Kezei felcsúsztak nyakamon, én pedig hagytam, nyelve had tegye azt, mit jónak vél. Lágyan falta ajkaim, majd zavart tekintetével szemembe nézett, és ajkai elhagyták ajkaimat.
- Bocsánat... - motyogta halkan, majd elengedett, és hátrébb lépett két lépést. Ahogy megpróbált elrugaszkodni tőlem, én azzal a lendülettel kaptam karja után, és dugtam nyelvem szájába. Lábujjhegyre emelkedve próbáltam elmélyíteni a csókot, majd mikor látta, hogy a magasságkülönbségünk apró problémává válik, ölébe vett, és az ablakpárkányra ültetve folytatta ajkaim marcangolását.
Csak élvezni tudtam a szokatlan ízét, ami sokkal megnyugtatóbb volt, mint valaha JiHooné, vagy JiHoé. Karjaim átkulcsoltam nyakán, úgy nyomtam csípőm az övéhez, ami érezhetően felébresztette az eddig alvó ösztöneit.
Ráfogott övemre, és elkezdte kicsatolni azt, miközben ajkai durvábban kezdtek munkálkodni.
- Minoh... Szedj ki az ablakból, mielőtt még mindketten kibukfencezünk innen! - mosolyogtam a durva csókját félbeszakítva.
- Vettem a célzást! - hangján hallani lehetett a kajánság minden lehetséges formáját. Fenekem alá nyúlva vitt vissza az apró stúdiónkba, ott ledobott a kanapéra, és szinte ezzel egy időben kibújtatott a pólómból, így félmeztelenül feküdtem alatta, amit ő egyből ki is használt. Meleg ajkaival végigszántott felsőtestemen, majd néhol meg is szívott. Egy gyermeki mosollyal szakította ezt félbe, amitől minden izmom ellágyult, és hátradöntött fejjel élveztem tovább ajkainak lágy kényeztetését.
Kulcscsontomat és nyakamat apró csókokkal halmozta el, miközben én hideg kezeimmel pólója alá nyúltam, úgy martam bele hátába.
- Ez most nem kell nekünk... - vette le rólam szemüvegem, aztán egy hosszú csókba fojtotta a szemüvegem után való, még el sem kezdődött nyavalygásomat. Felém térdelt, és övemet kioldva kezdett masszírozni, amitől én durván combjaiba martam. Ajkaival tovább szívta mellkasom, és mikor elérkeztünk egy bizonyos pontra, egy mély nyögéssel jeleztem, hogy készen állok, hogy övé legyek.
Gyorsan levette magáról nadrágját, és amíg én a számba dugott ujjait nyálaztam be, kezem férfiasságára tette, és két pillantásából tudatomra adta a feladatomat.  Ujjai számához hozzáadott egyet, majd rólam is lefeszegette a nadrágom. Lábaimat feljebb húzta, hogy tökéletesen hozzám férjen, és elkezdett tágítani. Kezeim elengedték őt, és belemarkoltak a kanapét fedő takaróba. Ajkai nyugtatásképp végigjárták nyakamat, mire én hangosan felnyögtem.
Csupán a tágításával olyan szintre tudta hozni a vágyfaktorom, amit eddig se JiHo, se JiHoon nem tudott elérni.
Nyelvét újra becsúsztatta a számba, így folytatta dolgát. Kezeim széles vállaira kúsztak, és mikor ujjai munkája fájdalmasabb hatást ért el, belemartam bőrébe, amitől ő felszisszentett. Rántott magán párat, és előváladékát elkente bőrén,  majd lassan belém hatolt.
Éreztem, hogy még nem volt bennem teljesen, de már annyitól is a fellegek közt éreztem magam. Csípőm hirtelen megugrott, amitől Mino instabil helyzetbe került fölöttem. Karjai nem bírták tartani és rám esett, amitől egész hosszát magamban éreztem. Neki is fájt, amit hogy kompenzáljon, megszívta a nyakam, majd várt, hogy megszokjuk a szokatlan helyzetet. A tapasztalatomból adódóan én hamarabb megszoktam magamban az idegen testet, de ő sokáig szenvedett.
Kezeimmel lágyan simogattam hátát, amitől Fokozatosan nyugodott meg. Éreztem, hogy szívverése felvett egy új tempót, így kezdett el bennem félénken mozogni. Kényes hangjaimmal segítettem, hogy elengedje magát, ami egy forró nyelvcsata után sikerült is neki. Lábaimat feljebb tornázta, lassan már a nyakában voltak, így ütemezte csípőjét egy új, gyorsabb tempóra.
A gyönyörtől már nem tudtam hova kapaszkodni; hol vállát martam, hol pedig a kanapét. Tempója ütemét vette fel a szívverésem is, majd az egyre mélyebb és mélyebb hangjából ítélve, éreztem, hogy készen áll. Hátraszegtem fejem, és próbáltam úgy nyúlni magamhoz, hogy az neki is kedvező legyen. Az utolsó hajrája után végül belőlem ki nem húzódva élvezett el.
Felsőteste nehezen zuhant az enyémre, miközben az én élvezetem is kettőnk közé került. Lágyan szuszogott rajtam, közben szívverése érezhetően lassult, és átkerült egy felhevült állapotból egy sokkal nyugodtabba, mintha el is bóbiskolt volna rajtam. Teljes mértékben megértettem őt, keményen dolgozott egész héten, és lehet, hogy az egész munkánkat egy ártatlan kis áramszünet megsemmisítette.

Másnap reggel már ki tudtunk jutni az épületből. Mino még aludt, nem volt szívem felébreszteni, így hagytam őt a kanapén, én pedig visszamentem a dormba. A kilincsre tettem a kezem, de az ajtót már nem én nyitottam ki; JiHoon viharzott ki lakásunk ajtaján, rám egy pillantást sem vetve. Zavartan mentem beljebb, és egyből JiHot kerestem, gondolva naivan, hogy majd ő el tudja magyarázni a helyzetet nyugodtan.
- JiHo, nem tudod, JiHoonnak mi baja?
- TaeIl, még mielőtt bármiről is beszélni kezdünk, elmondanád nekem, hogy mit csináltatok ti Minoval tegnap? Meg úgy két héten keresztül?
- Dalt írtunk? - ráncoltam homlokom, aztán eszembe jutott. Nem lehet, hogy...
- Ez másról is árulkodik. - mutatta felém számítógépe képernyőjét, amin a kész dalszövegek voltak. Mino majdhogynem minden apró mozdulatot beleírt, amit egész héten látott és érzett belőlem.
- Megmagyarázom!
- És mégis hogyan?
- Vihar volt! - néztem a leader szemébe, miközben rövid válaszom egy kisfiús mosollyal odaböktem neki.

Depression: overcome (oneshot~EunHae)

Sziasztok!
Ígérem, jönnek majd a vidámabb hangvételű ficik is, de ami kijön belőlem, az kijön... És remélem, hogy ezek az üzenetek, amiket én ,,kódolva" próbálok nektek küldeni, mind célba érnek! :)




Cím: Depression: overcome
Érintett banda: Super Junior, említés szinten SHINee
Szereplők: EunHyuk, DongHae, említés szinten JongHyun
Műfaj: oneshot, yaoi, angst(?)
Páros: EunHae
Figyelmeztetés: egy kis véres jelenet és lelki hullámvasút
Korhatár: +15

*EunHyuk szemszög*

Érezted már magad egyedül? Érezted már azt, hogy az a személy, akinek eddig te voltál minden támasza, lecserélt? Érezted már magad egy használt zokninak, amit csak úgy eldobtak a sarokba? Érezted már magad feleslegesnek és lecserélhetőnek? Igen? Rossz érzés, ugye? Neked is megfordult a fejedben, hogy feladd? Hát elmondom, nekem is. Hogy én hogy éltem túl? Egy ember volt az, akinek sikerült visszahúznia az életbe. Most elmesélem az én történetem.

Tudtam, hogy nagy teher lesz a vállamon; a családom kezdett szétesni. Szétesni, és én nem tudtam ellene semmit tenni, csak nézni, ahogy darabokra hullik szépen lassan. Olyan volt, mint egy törött váza, aminek eltűnt egy darabja; próbálkozni lehetett az összeragasztásával, de sosem lett olyan, mint ami régen volt. Nálunk ez az elveszett darabka a szeretet volt.
Édesapám és a bátyám minden megpróbáltak annak érdekében, hogy visszaállítsák, ami már lehetetlen volt, én már nem próbálkoztam. Már beleuntam, belefáradtam, haszontalannak láttam. Soha senki nem figyelt rám, mindig én voltam a család kisfiúja, aki mindig csak hülyeséget mond, aki egy álomvilágban él. Mindig egy mosolyt erőltettem az arcomra, ez tény, de csakis azért, hogy a körülöttem élőknek ne tűnjön fel, mennyire is rossz a helyzetem. Próbáltam megelőzni a bajt, de nem sikerült; beleőrültem a saját magam megjátszásába. A barátaimtól eltávolodtam, a családommal nem beszéltem semmiről. Egy nap arra eszméltem, hogy teljesen egyedül vagyok. Ekkor jött a figyelem hajhászás, aminek egy eszköze volt, mégpedig a testi sebek. Lefogytam, nem ettem, többször is, több helyen is vagdostam magam, és mikor valaki megkérdezte, miért nem tűröm fel a pulcsim ujját, csak ránéztem az illetőre, és elvigyorodtam. Soha senki nem tett ennél többet, nem jöttek oda, csak kérdeztek, és egy egyszerű műmosollyal képes voltam elhitetni velük, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben. Mindenkivel, kivéve azzal az egy személlyel nem.
Új fiú az iskolában, jó képű, okos, helyes, magas, tökéletes. Minden lány róla beszél a szünetekben, összesúgnak, ha a folyosóra lép. Mindenki vele akart barátkozni, minden figyelte minden óhaját, kivéve engem. Akkoriban még a saját igényeimet is alig tudtam kielégíteni, nemhogy még másét. Már többször is mondta, hogy pont ezért tűntem fel neki. Túlságosan úgy kezeltem, mint egy egyszerű embert, amihez nem volt hozzá szokva.
Egy nap bent ő is utolsónak maradt bent a teremben velem együtt. Nekem minimum öt perc kellett, hogy összekaparjam magam, és elinduljak haza. Ő már rég összepakolt, és felettem állt. Én a könyveimet pakoltam a táskámba, ahogy kész voltam vele, kérdőn rápillantottam.
- Valami gond van? - néztem rá kérdőn, mire ő jobbról balra döntötte a fejét rezzenéstelen arccal. Megforgattam a szemem, és a táskám a vállamra véve indultam el az ajtó felé, mire ő...
- Látom a kötést. - mondta ridegen. Bennem a vér is megfagyott. Persze, már mondhatni nyílt titok volt, hogy vagdosom magam, de ezt még senki sem mondta. ,,Látom a kötést"... Mindenki kerülte a témát, de vele még életemben nem beszéltem, és egy ilyen kényes témával indított. Megfordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Nagyszerű. Azt már tudjuk, hogy a szemed állapota rendben van. Egyéb észre vétel? - tártam ki karjaim, mintha várnám a lövéseket, amik az életemnek vetnek véget.
- Tényleg tudni akarod? Oké, akkor nézzük... Az arcod fehér, a szemeid karikásak, lassú vagy. Valószínűleg alvás problémáid vannak. A ruháid lógnak rajtad, az elmúlt időszakban sokat fogyhattál. Vagdosod magad, és már nem titkolod. A depresszió egyértelmű jelei. Segélykiáltások mind. - mért végig a fiú, akinek még a nevét sem tudtam ekkor, de mintha a fejemben turkált volna szemeivel. Mondandóját befejezve újra szemembe nézett, és megejtett egy kicsiny mosolyt.
- Azért maradtál idebenn,hogy ezt elmondd nekem? Hát, igazán kedves vagy, de ezt én is tudtam. - forgattam szemeim, és újra elindultam az ajtó felé. 
- Nem. Nem ezt akartam a tudatodra adni, hanem azt, hogy én ezt látom.
- Te magad mondtad, hogy nem titkolom, vagyis mindenki más is tudja!
- Miért vagy ilyen agresszív? - Kérdezte nyugodtan, amivel az őrületbe kergetett.
- Csak fáradt vagyok... - vetettem be a szokásos dumám. - Úgyhogy, ha nem haragszol... - nyitottam ki az ajtót.
- Menj, de ezt nem hagyom annyiban. Még látjuk egymást.
- Mégis ki vagy te, hogy ennyire érdekellek?
- Lee DongHae. - kimondta a nevét, majd előttem távozott ki az ajtón, aminek kilincsén még a kezem is rajta maradt a sokk, az ijedtség és a meglepettség vegyes érzelmeitől. Féltem a fiútól, hisz jobb volt, mint egy gondolat olvasó. Belém látott, tökéletesen leírt. Ez viszont csak egy dologra engedett következtetni; tapasztalt. Vagy saját bőrén, vagy egy hozzá közel álló személyen, de már végigjárta ezt az utat, amit én most nagy nehezen taposok. 
Ahogy kiértem a suliból nem haza mentem, hanem sétáltam a városban. Gondolkodtam. Ezen a DongHae fiún, az életemen, és hogy talán a segítség maga kopogtat az ajtómon, amire nem lenne szabad rácsapnom az ajtót.
Már sötétben értem haza. Az emeleti szobám ajtaját magamra zárva kezdtem el tanulni. Ez a tanulás annyiból állt, hogy kinyitottam a könyveim, és bambultam felettük. Nem érdekeltek a versek, se a matek képletek, DongHae viszont annál inkább. Belefészkelte magát a fejembe. ,,Ezt nem hagyom annyiban"... Remek, és mégis mihez kezdesz? A szomszédba költözöl, és egész nap szemmel tartasz, nehogy csináljak magammal valamit?
Alighogy átsuhant ez a gondolat a fejemen, kopogást hallottam az ablakomon. Tudtam, csak a szomszéd tud átkopogni, de ott senki sem lakott - mostanáig. Nem fordultam meg, csak tettem tovább a dolgom, gondolván, hogy nem veszi észre, hogy meghallottam, és békén hagy.
- Nem tudsz átverni, ugye tudod? - hallottam DongHae hangját. Ez a srác ki fog idegelni. Miattad lesz ideg összeroppanásom, nem más miatt. Idegesen sétáltam oda az ablakhoz, majd kinyitottam azt.
- Mondd, olyan nehéz lenne békén hagyni?
- Nos, lássuk csak... Igen! - vigyorgott a képembe. 
- Idegesítő egy személyiség vagy Lee DongHae.
- Sajnálom. Ha akarod, ha nem, el fogod viselni.
- Mégis miért?
- Miért? Mert a fejembe vettem, hogy el fogod. És amit én a fejembe veszek, azt meg is valósítom.
- Csodás. - forgattam szemeim. - Most, hogy ezt megosztottad velem, jó éjszakát. - készültem bezárni az ablakot, amin dőlt be a mínusz nyolc fokos hideg levegő a szobámba.
- Várj, várj, várj! Ezt had adjam oda. - nyújtott át egy dobozt. Valami fertőtlenítő szer volt az. - A sebekre. Először nagyon csíp, de hatásos. Nekem segített.
- Neked? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Sikerült kiugrasztanom a nyulat a bokorból.
- Mi van? Azt hiszed, attól még, hogy sok pénzünk van, nincsenek nehéz időszakaim? - felült az ablakpárkányába. - Az apám rám akarta hagyni a családi vállalkozást, miután a bátyám elzüllött, és Európába utazott. Más terveim voltak, nem akartam, de átíratott egy másik suliba. Ott egyedül voltam, ellenszegültem mindenkinek, megvertem két fiút is, majdnem lesitteltek. - kezdett mesélni, amit érdeklődve hallgattam, és én is leültem saját párkányomra. - Dohány, pia, drog, volt akkor minden, aztán anyám meghalt. Számítottunk rá, hisz rákos volt, de mégis hirtelen történt minden. Ekkor megjelent a testvérem. Teljesen más ember volt, megváltozott, és ő lett apám szeme fénye. Én már nem is kellettem nekik. Elhanyagoltak, ekkor kezdődött nekem is az, amiben most te nyakig elsüllyedtél. De sikerült kijönnöm belőle, legyőztem. És ezért akarok segíteni, hogy te is legyőzd.
- Mégis hogyan?
- Ahogy én is tettem. Keress valakit, akiért megéri maradnod. Én egy barátommal küzdöttem ez ellen a betegség ellen. De őt felemésztette. JongHyunnak hívták. A temetésén megfogadtam, hogy ha lehetőségem lesz rá, akkor segíteni fogok azoknak, akik hasonló problémákkal küszködnek. - láttam szemeiben a könnycseppeket, de egyet sem engedett szabadjára. A kínos csendben átnyújtottam neki egy papír zsebkendőt, majd leszálltam a párkányról, és becsuktam az ablakot. Ahogy megláttam, hogy elkezd sírni, elhúztam a függönyöm.
Tudtam, hogy igaza volt. Nagyon is igaza volt, de mégis jelentéktelennek éreztem magam mindenhez. Találni egy olyan embert, aki miatt itt maradhatok? Jó vicc, még magamat sem viselem el, akkor mások hogyan tegyék meg ugyanezt? Bevallom, eddig nem fordult meg a fejemben, hogy bármi komolyabbat is tegyek magammal, de az, hogy DongHae kinézte belőlem, elhitette velem is, hogy képes lehetek rá. Ekkor kezdődtek a hangok, amik bíztattak. Akármihez nyúltam, akár csak levegőt vettem, azt súgták, hogy hagyjam abba, hogy haljak meg, nem hiányoznék senkinek.
Hittem nekik...

A következőket már DongHae mesélte nekem.
Másnap reggel nem jelentem meg a suliban, ez aggasztotta őt nagyon is. Ideges volt miattam, próbálta a telefon számomat kideríteni, de az egész iskolában nem talált egy embert se, akinek meg lett volna. Egész nap görcsben volt a gyomra, rossz előérzete volt. Már ekkor magát okolta, pedig nem is tudott semmiről.
A harmadik órán ültek, mikor egy férfi idegesen rontott be az osztályterembe a tanárnőt keresve. Hangja kétségbe esett volt, a férfi izzadt, végtagjai remegtek. Mint később kiderült, apám volt az a férfi. Egy papírral kalimpált a levegőben, ami az én búcsúlevelem volt. DongHae azt mondta, ahogy a férfi kiejtette azt a szót a száján, hogy búcsúlevél, ő felpattant a helyéről, kikapta a papírt a kezéből, és elolvasta a ráírt üzenetet. Rögtön tudta, hol keressen.
Én addigra már hazaértem. Előtte elmentem sétálni, kissé kiszellőztettem a fejem. Menet közben összetalálkoztam egy bácsival, aki arról érdeklődött, miért nem vagyok iskolában. Mint kiderült, a kutatásom közepén DongHae is összefutott az öregúrral, aki megmondta neki, merre mentem. DongHae jól tudta, hogy abban az irányban nincs egyéb, csak a házunk. Addigra már kiismert, hogy tudta, nem idegen helyen fogok magammal végezni. Elkezdett felénk szaladni. Azt mondta, hogy még életében nem futott úgy semmikor, mint amikor értem szaladt. Ha megkérdezem tőle, félt-e ilyenkor, azt válaszolja igen. Azt mondja, hogy egyszer félt igazán életében, akkor, mikor tudta, hogy egy percen múlhat az életem.
Én az szobámban voltam, és a kést a mellkasomnál tartottam, mikor hallottam, hogy - szó szerint - ajtóstul jön be a házba. Sietős lépteit tisztán hallottam a lépcsőről. Ekkor már végleg összetörtem legbelül, már éreztem bőrömben a kés hegyét. Berontott a szobámba, és kilökte a kezemből a kést. Én megmozdulni sem tudtam - valljuk be, nem is nagyon akartam. DongHae a pulcsiját szorította a vérző sebemre, így próbálta elállítani a vérzést. Még mindig előttem van, a szemembe égett a kép, ahogy az izzadt haja mögül szemembe néz, azt sugallva, hogy örül nekem.
Ő volt az első, akinek ezt valaha is láttam a tekintetében. Nem sokkal később megérkezett apám is egy mentős kíséretében.
Kórházba vittek, gyógyszereket kaptam a depresszióra, többször is járt nálam pszichológus. Hogy lett-e ezeknek hatása? Ha egyedül vagyok, biztos nem, de DongHae mindvégig ott volt mellettem, és fogta a kezem, bármiről is volt szó. Segített, betartotta a szavát, nem hagyott egyedül.
Most már érted? Kiút van mindenhonnan, csak meg kell keresni a megfelelő kezet, ami majd mutatja a kivezető utat.

Friendship (oneshot~MarkBamSon)

Itt a yaoi-csokor második része!~
Kiemelném, hogy a csokorban posztolt legtöbb irománynak mögöttes jelentése van, próbáljátok ezt meglátni a történetekben! ;)

Cím: Friendship
Műfaj: yaoi, oneshot
Szereplők: Mark, BamBam, Jackson (GOT7), OC-k
Páros: MarkBam, JackBam
Figyelmeztetés: -






*Mark szemszög*

- Mark! Mark!! - csak a hangját hallottam, alakja eltűnt a hatalmas embertömegben a buszmegállóban. - Mark? - bizonytalanodott el hollétemen, ahogy kiért a tömegből.
- Jackson? - szólítottam meg.
- Te meg hogy nézel ki? - nevetett fel. - Csak minusz nyolc fok van. - bár nem látta a két póló, két pulcsi, a hatalmas fekete kabát, és meleg piros sálamtól arckifejezésem, de egy komoly tekintetet intéztem felé, majd rájöttem, hogy semmi értelme leállni vele veszekedni, ennek a srácnak alapjáraton forr a vére.
- Igen... ,,Csak minusz nyolc". Most mutatnám az idézőjelet, csak lefagynak az ujjaim. - mosolyogtam rá, mintha én lennék a megszokott emberi normával ellentétes.
- Jó, hagyjuk, nem ezért jöttem. - hangneme komolyra fordult, és telefonját kutatta szétcipzározott dzsekijében.
- Baj van?
- Épp ellenkezőleg. - feloldotta képernyőjét, és galériáját megnyitva dugott orrom alá pár képet egy bizonyos emberről.
Kivettem készülékét kezéből, és szinte éreztem, hogy a lassan már kővé fagyott szívem kezd meglágyulni. Egy apró mosoly kúszott arcomra, miközben lapozgattam a szebbnél szebb képeket róla. - Na, tetszenek? - mosolygott rám Jackson.
- Ezeket honnan szerezted? - kérdeztem csillogó szemekkel, miközben visszanyújtottam neki mobilját.
- Ő maga csinálta ezeket a képeket. - ez a bizonyos ,,Ő" az én kiszemeltem.
Kiszemelt... Nagy szavak ezek erre az érzésre. Inkább csak egy ábránd. A személy, akiben az általam hiányolt tulajdonságok megtalálhatóak, szinte már tökéletesen a másikfelem - vagyis csak annak gondolom. Egy thai tanuló, magas, bőre tökéletes, stílusa egyedi, és - lehet elfogult vagyok, mindenesetre számomra - utánozhatatlan. Annyira belehabarodtam a fiúba, hogy még az eredeti nevét sem tudom, csak hogy BamBamnek szólítja a baráti köre, amiben ezek szerint Jackson is benne van.
- Ő maga? Ti találkoztatok?
- Igen, tegnap elmentünk kicsit kocsmázni a srácokkal, és kissé részeg volt. Lőtt magáról egy pár fotót. - nevetve lapozgatta ő is a képeket, miközben láthatóan tértek vissza az emlékei a tegnap estéről.
- És ma akkor átugrasz? - váltottam gyorsan témát. Hallani sem akarom. Jackson és Bam? Ennyire alattomos lenne Jackson, hogy elvinné előlem, holott nagyon jól tudja, hogy érzek?
- Az ma van? Mark nagyon sajnálom, de beígértem tegnap egy másik programot!
- És te inkább azt választod, minthogy engem?
- Mert tudom, hogy te megérted! - titkol valamit. A hanglejtéséből tudom már, mikor milyen szinten hazudik.
Vele egyáltalán nem törődve szálltam fel a pont akkor megérkező buszra. Beálltam a szokásos helyemre, köszöntem a szomszéd néninek és az unokájának, ekkor pillantottam meg Bamet, ahogy rohan a buszhoz. Sietve kutatott valami után a táskájában egy kézzel, a másikkal pedig a kalapját tartotta a fején. Már majdnem felszállt, mikor Jackson odament hozzá, és egymás nyakába nem borultak, úgy, mintha öt éve egyáltalán nem látták volna egymást. Váltottak pár szót, aztán Jackson átkarolta Bamet, és elsétáltak együtt.
- Mark hyung, szomorú vagy? - kérdezte tőlem Yoo néni unokája, akinek minden másnap elmondja a nagymamája a nevét, de én még mindig nem jegyeztem meg.
- Nem vagyok. - hajoltam közelebb a fiúhoz, és megigazítottam a sálját a nyakában. - Csak az időjárás. Olyan borongós, ilyenkor a hangulatom is elromlik, és lehangolt leszek.
- Akkor gondolj szép dolgokra! - válaszolta fél perc gondolkodás után.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne... - sóhajtottam.
- De hisz ez ennyire egyszerű! Nézd! - a fiú kivett a mamája kezéből egy összehengerelt papírt, majd kinyitotta. Egy egyszerű kis festmény volt a papíron. - Ezt én festettem. - mesélte. - Látod, itt is szürke az ég, és hó lep mindent, de én mégis festettem oda egy napot is. Tudod miért, Mark hyung?
- Miért?
- Mert minden rosszban van valami jó, amit csak akkor vehetsz észre, ha képes vagy a rossz mögé nézni. Ha nem nézel fel az égre, miközben esik a hó, akkor nem látod meg a napot. - jelentette ki a kisfiú, és hatalmas szemeivel rám nézett. Elvettem kezéből a papírt, és elkezdtem bámulni a mázolmányt. Elgondolkodtató gondolatai vannak ennek a gyereknek, és még Fogadni is mernék rá, ha felnő komoly ember lesz belőle.

*Jackson szemszög*

Elsétáltunk Bammel a vasútállomásig, és felszálltunk egy vonatra. Ritkán vonatozom, ezért nagyon nem is ismertem a járást. Még szerencse, hogy az új fiúcska már észbe véste a számára haza vezető utat.
- Messze laktok a megállótól? - kérdeztem a fiút, mikor már elindult a vonat.
- Körülbelül öt perc séta, ha nagyon lassú vagy. 
- Akkor lesz időnk mindenre. - dőltem hátra a vonat ülésében, és elégedetten összekulcsoltam a kezeimet.
- Mégis mire célzol? - rajzolt egy kaján mosolyt az arcára. 
- A fizika képletekre! - húztam ki táskámból a jó öreg és megviselt tankönyvet, mire mindketten hangos nevetésbe törtünk ki.
Azt a kevéske vonatutat is átbeszélgettük. Mesélt nekem a nehézségeiről, a nyelvről, hogy az számára mennyire idegen, és hogy nincs sok barátja, bármennyire is népszerűnek tűnik kívülről. Valahogy át tudom érezni ezt az érzést. Ha akkor nincs Mark, aki nem indít el a beilleszkedés útján, lehet, hogy már átiratkoztam volna egy másik suliba.
Ahogy elértünk hozzájuk, az édesanyja rögtön egy hatalmas mosollyal fogadott, és süteménnyel kínált.
- Köszi anya! - nyomott egy puszit anyukája homlokára Bam. - Fent leszünk. A szobámban. - nyomatékosította hangsúlyával az átadandó üzenetet, majd csuklómnál fogva húzott maga után a lépcsőn. Mondhatni, hogy belökött a szobába, és ránk zárta az ajtót.
- Bam. Mielőtt még bármihez is hozzá kezdenél, had mondjam el, hogy tudom, mire megy ki a játék! - megfogtam csuklóját, aminek ujjai már az ingét gombolták ki. - Nem kell megtenned. Azzal nem bizonyítasz semmit, hogy az első szóra megfekteted magad egy emberrel, aki szembe jön.
- De azt mondták...
- Tudom, mit mondtak. Nekem is azt mondták.
- És te megcsináltad?
- Nem. Mark nem engedte.
- Mark?
- Igen, Mark. A legjobb barátom. Akit, én hülye, képes voltam egyedül hagyni, pedig most lenne rám szüksége igazán.
- És nekem ki a legjobb barátom, aki megvéd az ilyentől? - ahogy szemembe nézett könnyes szemeivel, eszembe jutott valami. Bamnek egy támasz kell, Mark pedig fülig szerelmes a srácba. 
Jackson Wang, te egy zseni vagy!
- Gyere, bemutatok neked valakit! - visszagomboltam azt a pár gombját, majd összeszedtem a cuccaim, és felszálltunk az első tömegközlekedési eszközre, ami Markékhoz ment.
Idegesen csengettem be, gondoltam, hogy megutált, hogy inkább Bamet választottam aznap, és nem őt.
Mikor hallottam lépteit az ajtó felé közeledni, elfutottam, ott hagyva a thai fiút az ajtó előtt. Egy nem messzi fa mögött bújtam el. Ugyan semmit nem hallottam, de Mark arca minden gondolatát elárulta. Beengedte Bamet, majd körbenézett a ház körül. Észrevett, majd rám mutatott. Én kiléptem a fa takarásából, jelezve, hogy én voltam a tettes. Kezeiből egy hatalmas szívet formált feje felett, majd besietett a házba. Én csak elmosolyodtam a jeleneten, és elindultam haza felé a szállingózni kezdő hóban.

Shadow (oneshot~DaeJae)

Sziasztok!~
Először is kellemes ünnepeket mindenkinek!:)
Másodszor, meghoztam a még ropogós DaeJae-t!
Jó olvasást!~

Cím: Shadow
Szereplők: DaeHyun, YoungJae, HimChan (B.A.P)
Páros: DaeJae
Műfaj: oneshot, yaoi, fantasy
Korhatár: talán +15




*DaeHyun szemszög*

A hely zaja magával ragadott, és a dohány, amivel kínáltak, furcsa mellékhatást váltott ki. Nem tudtam magamról, mint egy gomolygó füstfelhő, lebegtem a székemen. Éreztem, hogy akkor éjjel valami fog velem történni. Valakivel fogok találkozni, akinél maradandóbb élményem nem lesz életem során. Belekortyoltam a poharamba, ami ismét színültig tele volt, pedig két perccel ezelőtt ugyanúgy kiittam tartalmát, ahogy most is. Körbenéztem; a szórakozóhely tele volt részeg fiatalokkal. Lányok, akik a szülői szigor elől menekülve, egy rövidebb szoknyát felvéve táncoltak, gondolván, így majd megtalálják életük szerelmét, aki ,,szőke hercegként" fog betoppanni az életükbe. Fiúk, akik az orvosi egyetem nehézségeit pakolják le itt minden hétvégén; kicsit becsiccsentenek, lefekszenek - jobb esetben csak - egy lánnyal, aztán reggel idegesen találnak vissza kollégiumaikba, ahol újra neki fognak a naphosszig tartó tanulásba. Jól elkülönült a tapasztalt bulizó lányok csoportja. Ők csak akkor kezdtek táncolni, ha a nekik tetsző egyén is a parkettre lépett, hogy majd a tömegben közelebb tudjanak hozzájuk kerülni. Régi trükk, de még mindig használják - mondanom sem kell, hogy mi a gúnyneve ezeknek a lányoknak... A bárpultnál ült egy kisebb fiú csoport, ahova néha-néha egy-egy lány is csatlakozott, majd ők elmentek, és újak jöttek. Olyan volt az az asztal, mint egy átjáróház. Pont ezért is figyeltem fel rájuk.
Egy fiúval gyanúsan összeakadt a tekintetünk. Én le tudtam venni róla a szemem, de éreztem, hogy ő bámul, mintha valami mozivászon lennék. Kínosan éreztem magam, próbáltam poharam mögé bújni, hogy azt folyton emelgettem, de annak csak az lett az eredménye, hogy a nyolcadik emelés után már éreztem, hogy forog velem a világ. Vérem alkohol tartalma csak nőtt és nőtt, én pedig egyre nagyobb embernek éreztem magam a bőrömben.
Felálltam helyemről és pár barátomat követve elindultam a tánctérre. Egy pillantást vetettem még az idegen fiúra, majd egy alig észrevehető kacsintás után neki háttal elkezdtem táncolni. Amennyire csak tudtam, elengedtem magam, élveztem az életnek azt a részét, amit nagyon ritkán; az önkívületi állapotot. 
Nem telt bele sok idő, egy idegen kéz fogta át derekam. Nem hittem volna, hogy ennyire bevállalós a kicsike, de ahogy közelebb lépett hozzám, tisztán éreztem, hogy már ő sem igazán tudja merre van az előre.
Egyre csak közeledett felém csípőjével, míg egy határozott mozdulattal az ölébe húzott úgy, hogy majdnem eldőltünk mind a ketten.
- Finoman... - fordítottam kissé felé a fejem - Fiatal az este még ahhoz, hogy összetörjük itt magunkat. - ujjaim végighúztam derekán, amit ő még mindig a dübörgő zene ütemére ringatott. Pólójába martam, amit ő megérezve a vállamba eresztette fogait.
Még mázlim, hogy hideg volt az idő odakint és két pólót is vettem fel, különben a srác kannibál módjára kiharapott volna belőlem egy darabot. A haverjaim még egy italt nyomtak a kezembe, de én épphogy beledugtam a nyelvem az ismeretlen italba, megszédültem. Ott hagytam az egymás mellett vonagló emberek közt a partnerem, és leültem a bárpult mellé. Fejemet az ökleimre hajtottam, így próbáltam meg elmém egy tisztább állapotba varázsolni.
Amíg fejem kezeimen pihentettem, egyszer felnéztem, hátha annak az idegen fiúcskának feltűnik az eltűnésem, de elvesztettem őt a hatalmas embertengerben. A dübörgő zene újra elérte hatását, és majdnem lefordultam a székről. Visszahajtottam fejem a kezemre, és összeszorított szemekkel mély levegőket vettem.
- Hé', minden rendben? - ujjai hajamba kúsztak, másik kezével pedig hátamon támasztotta meg magát. Hangja ismeretlen volt, de tapintása nagyon is ismerős; felemeltem a fejem, és kissé meglepődve konstatáltam, hogy az az idegen fiúcska érdeklődik utánam. Beleivott egy, a pulton lévő ismeretlen tulajú pohárba, majd ködös tekintetét rám vetette. Szemeim téves információkat adtak át neki, és ő újra megkérdezte: - Minden rendben? Kimész egy kicsit?
- N-Nem... Mindjárt jobban leszek, csak...
- Csak még soha nem piáltál ennyit. - nevetett, majd intett a pultosnak, és leült mellém.
- Ezt honnan veszed?
- Új vagy itt, látszik rajtad. Ahogy sorra húzod le a piákat, amikről azt sem tudod, hogy micsoda. Ahogy kémleled a helyet, annyira vall az olyan emberekre, akik kicsit szeretnének kitörni a hétköznapokból, lázadni önmaguk ellen. Jól ismerem az ilyet. - felemeltem a fejem, és és kérdőn néztem rá, de ő csak egy újabb pohár italt küldött le nyelőcsövén.
Alaposan végignéztem a jelenetet. Ujjai finoman markoltak rá a pohárra, ajkai játszi könnyedséggel tapadtak az üveghez. Lehet, sőt, inkább biztos, hogy csak a bennem lévő alkohol mennyiség miatt, de késztetést éreztem arra, hogy azokat az ajkakat én is megízleljem. Megráztam a fejem, hogy elszálljanak a furcsa gondolataim, de ez csak olaj volt a tűzre.
- Valami probléma van? - nézett rám a fiú, miután poharát a bárpulthoz vágta.
- S-Semmi... - bambultam el ajkain, amik már hívogattak maguk felé. Ingerlésképpen még hüvelykujjával le is törölte a rajta maradt alkoholt, aminek már végleg nem tudtam ellenállni, és lassan kezdtem ajkai felé közelíteni. Szándékom hamar észre vette, és vigyorogva fogadta ajkaim, amiket aztán alaposan kezelésbe is vett. Az irányítást az ő kezébe adtam, amivel élt is bőszen. Durván harapta párnáimat, és majd' áthúzott úgy a számnál fogva az ölébe. Térdein kellett megtámaszkodnom, mire, mintha csak játék lennék számára, elengedett. Leszállt a székéről, és az enyémet is maga felé fordította. Lábaimat szétdobta, majd közéjük helyezkedett. Ujjait finoman végighúzta a térdemen, majd lassan haladt feljebb. Ahogy éreztem, hogy már kínos helyeken próbál matatni, megfogtam csuklóját, mire ő hirtelen felkapta fejét, és szemével szinte lyukat égetett az enyémbe. Tekintetétől nem ijedtem meg, inkább ő ijedt meg az én reakciómtól. Csuklóját kihúzta ujjaim szorításából, és egy kaján mosoly kíséretében kivette a telefonomat a zsebemből.
- Itt a számom, ha hiányzom, csak hívj! - pötyögtette a képernyőt, majd egy imádnivaló mosoly kíséretében visszanyújtotta a készüléket, és elindult az ajtó felé.
- D-De várj... - indultam el utána. Nem értettem a viselkedését, a hirtelen váltást a viselkedésében.
Láttam, ahogy kiér a szórakozóhelyről, de amikor én kitettem a lábam onnan, ő már sehol sem volt. Körbenéztem, hátha valami rossz tréfa, de senkit sem láttam, nemhogy őt. Egyedül az árnyékom volt az egyetlen társaságom. 
Zavartan visszamentem az asztalhoz, ahol a barátaim is ültek. Leültem, és meredten bámultam magam elé. A furcsa viselkedésem HimChannak szúrt először szemet.
- DaeHyun, minden rendben?
- Az a fiú... Akivel idáig a bárpultnál ültem. Kiment, és eltűnt.
- Milyen fiú? - nézett rám zavartan.
- Hyung, idáig vele ültem azon a széken. - mutattam az adott tárgy irányába. - Aztán hirtelen félbeszakította az enyelgést, kiment az ajtón és eltűnt.
- Dae, mind ez idáig magányosan ültél.
- Dehogy is! Nézd még a számát is megadta! - kerestem vissza a fiú által megadott számot, de sehol sem találtam. - Esküszöm, hogy itt volt!
- Azt hiszem, ebből neked elég ma estére. - vette el előlem a poharat.
- De, Hyung... Tényleg itt volt! 
- Lehet csak az árnyékok játszottak az elméddel... - jelentette ki félvállról, majd belekortyolt italába. Nem értettem, mi volt ez az egész. Kizárt, hogy hazugság lett volna, hisz éreztem a fiút! Valaki segítsen, tényleg kezdek megőrülni!

Celebrate together ~ yaoi-csokor az ünnepekre

Itt az év vége!~
Mivel tavaly nagy sikere volt az ünnepi yaoi-csokornak, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt idén újra megismételjük!:)
Az irományok oneshot-ok lesznek (ha ez a kritérium változik, akkor azt fel fogom tüntetni), és mind yaoi műfajban fognak íródni. A posztolást valószínűleg 25-től fogom elkezdeni, és ahogy időm engedi, frissítem a blogot. A ficik sorrendje elsősorban tőletek, olvasóktól függ, szóval ne habozzatok megírni a poszt alatt, hogy a felsoroltak közül melyik párosra lennétek a leginkább kíváncsiak! :D

A párosok, akikkel idén együtt ünneplünk:
SongIl - Mino (Winner) X TaeIl (Block B)
DaeJae - DaeHyun X YoungJae (B.A.P)

MarkBamSon - Mark X BamBam X Jackson (Got7)

JongKey - JongHyun X Key (SHINee)
WinLay - WinWin (NCT) X Lay (EXO)

ShinChan - ShinWoo (BLANC7) X HimChan (B.A.P)
EunHae - EunHyuk X DongHae (Super Junior)

Reménykedem benne, hogy az idei felhozatal is az elvárásoknak megfelelő, és év végére meglesz a a blog 50 ezres nézettsége!~

Kellemes készülődést és ünneplést minden olvasónak! (^3^)

Firearm in your hip-pocket - 6. rész ~ Hol ismeretség, ott élet /vége/

Üdv ismét! :D
Elértünk eme kis történet végéhez is. Szeretném megköszönni annak, aki beleolvasott, nekem minden egyfajta visszajelzés.
Az ünnepek a nyakunkon, és mint már megszokhattátok, akármit is ünnepeljünk, azt mi yaoi-csokorral tesszük. Idén se lesz másképp! ;) Erről holnap kaptok bővebb infót, legyetek résen! :3



Cím: Firearm in your hip-pocket
Rész: 6. ~ Hol ismeretség, ott élet 
Szereplők: Jay Park, WonPil (DAY6), HyoJong (Pentagon), HyunA
Műfaj: akció, yaoi, hetero, romantikus, dráma
Páros: PilJong, HyunJay

- HyoJong szemszög - 

Befogtam a golyó helyét, és fejem mellkasára támasztottam. Vére gyorsan szivárgott ki a sebből. A HyunA mögött álló fiú levette magáról pulcsiját.
- Jae! - mordult rá HyunSeung.
- Én ezt már nem bírom tovább! Itt vagyok, tessék ölj meg! De itt több ember nem fog meghalni! - kezembe nyomta pulcsiját. Rögtön rákötöttem a vér forrására, ami ,,csak" WonPil válla volt.
- Hát jó..! - válaszolta HyunSeung félvállról, és rálőtt Jae lábára. A fiú elviselhetetlen fájdalmak közt esett a földre. - Ha a többi segít neki, meghal! - utasította rendre a többieket is. Ez a HyunSeung fazon egyik pillanatról a másikra lett idegbeteg. Ha valaki nem tesz nagyon gyorsan valamit, akkor itt mindenki meg fog halni.
- Seung! Fejezd be! - állt fel Jay a földről.
- Ott maradj Jay Park, ne gyere közelebb! - akár egy őrült, úgy hadonászott a pisztollyal a kezében. A mögöttem álló fiú - azt hiszem, DoWoonnak hívták - finoman lecsúsztatott nekem egy fegyvert. Amilyen gyorsan csak tudtam, eldugtam WonPil mögé úgy, ha kell, akkor gyorsan és eredményesen tudjam használni.
- HyunSeung, lásd be, beleőrültél. Add ide azt a pisztolyt, mielőtt még valakiben kárt teszel!
- Azt mondtam, maradj ott! - Seung végtagjai remegtek, de még sikerült felhúznia a psztolyt. Mindenkiben megállt a vér. HyunÁn látszott, hogy szíve kihagy egy ütemet. Jay csak tovább közeledett HyunSeung felé.
Szemem sarkából láttam, hogy Brian leguggol Jae mellé, mintha segítene neki, közben HyunAnak csúsztatott egy másik fegyvert.
- Ti ott! - észrevette Brianéket - Nyugton maradni! - Brian visszaállt helyére, de Jae kezét nem engedte el. - Te pedig Jay! Még egy búcsúszót megengedek a kis családod felé, mielőtt lelőnélek! Gyerünk! - lépett hozzá közelebb, és elkezdte pisztolyával felénk noszogatni.
- Legyen, ahogy szeretnéd... - egyezett bele Jay, és felénk fordult.
- Jay... Ne tedd meg! - könyörgött neki HyunA.
- HyunA, emlékszel arra a bizonyos mondatomra?
- M-Melyikre? - törtek ki a könnyek a lányból.
- Ha megijedsz, csak nyúlj a farzsebedbe. Mindig lesz ott lőfegyver a számodra. - egy furcsa vigyort rajzolt arcára, és rám kacsintott. Hirtelen sikerült neki HyunSeungot hatástalanítania, és karjait hátrafeszítve tartotta maga előtt. - Na, most mi lett az erőddel bandavezér?
- Sosem jössz rá, hogy én mindig két lépéssel előtted járok? - rántotta ki Jay farzsebéből fegyverét, és a fiú fejéhez nyomta.
- Te pedig rájöttél volna már, hogy én hárommal! - ahogy elhagyták a szavak az ajkait, rám nézett. Én vettem a célzást, és előkaptam a nekem eljutattott pisztolyt, majd habozás nélkül rálőttem HyunSeungre.
A fiú hangosan felordítva engedte ki a Jay fejéhez szorított pisztolyt ujjai közül, ami aztán nagyot koppant a hideg kövön. Mintha erre az ordításra várt volna mindeki, hirtelen rendőrök és orvosok jelentek meg, akik kicsomagolták WonPilt Jae pulcsijából, és gyorsan a sebesültekhez rohantak. HyunSeungot rendőri kísérettel kísérték el, majd Jay mellém guggolt. - Ügyes voltál kölyök! - simogatta meg a fejem - Most pedig menj, valakinek nagy szüksége van rád! - mutatott a mentőautóhoz bicegő WonPilra. 
- Öhm Jay? Segítenél? - fordítottam hátat neki, hogy ki tudja oldani a kezeimet még mindig összetartó csomót. Ahogy éreztem, hogy csuklóim már egymástól függetlenül is tudnak mozogni, utolsó erőmmel WonPilhez rohantam. Nem érdekelt, mennyire fáj neki, amilyen erősen csak tudtam, magamhoz öleltem. Mikor megéreztem, hogy még a megsebzett kezét is vállamra teszi, egyszerűen nem tudtam mást csinálni, csak egy hatalmas csókot nyomni homlokára. Ezzel a fiúval megáldott az Isten, amit ugyan nem tudom, mivel érdemeltem ki, de jobban fogok rá vigyázni, mint a saját életemre.
- Nézd Hyungékat! - mutatott vigyorogva az egymás szájában lévő Jayre és HyunÁra. Megmosolyogtam őket én is, majd WonPil felé fordultam, és mélyen szemébe néztem.
- Annyira büszke vagyok rád! Annyira erős vagy WonPil! - öleltem őt újra magamhoz.
- Ezt inkább én mondhatnám... Belegondolni sem merek, milyen acél idegzet kell egy ravasz meghúzásához.
- Nem volt az olyan nehéz!
- Ezt hogy érted?
- Az a barom meglőtt téged. Miattad húztam meg a ravaszt. Mert amit mondtam, mielőtt te elém vetetted volna magad, nem hazugság volt!
- Jaj már, HyoJong, töröld le a nyálad, már kifolyt a szádon! - nevetett fel.
- Inkább nyald le te! - vigyorogtam rá kajánul, majd egy lágy csókba fojtottuk egymás gondolatait.

*Egy nappal később*

- HyoJong! HyoJong! HyoJong!!! - hallottam, hogy szívem választottja torka szakadtából üvölti a nevem.
-WonPil. Csak a konyhában vagyok. Amit még egy fal sem választ el tőled. Elsőre is hallom, ha szólsz! - nevettem, és letettem a számára elkészített ételt az asztalra.
- Jay! Gyere, eszünk! - hozta be HyunA a többi tányért is. Én kényelmesen leültem a kanpéra, és WonPilt az ölembe húztam. Jay is megjenet, leült ő is közénk.
- Hyung... A tegnapit. Mégis hogy csináltad? - kérdeztem, miközben egy falatot indítottam meg a szám felé, de WonPil gombszemei nem engedték, hogy ajkaimhoz érjen az étel, így őt etettem meg vele.
- Hosszú történet...
- Időnk, mint a tenger! - kortyolt HyunA egyet, majd a poharat az asztalra téve nézett kérdőn Jayre.
- Amikor azt mondtam HyunSeungnak, hogy három lépéssel előtte járok, az részben igaz volt. Mikor eljutottak a házig, és elvittek mindenkit, felismertem az elrablóm hangját. Jae volt az összeköttetés. Megkértem, hogy vigyázzon HyunÁra, de a többiekhez az üzenet nem ért el időben. HyunÁn kívül mindenki gazdagon kapott a pofonokból, és egyéb kínzási eszközökből, aztán Brian is felismert, és máris odafigyelt, kivel hogyan bánik. Tőlük tudtam meg, hogy HyunSeung már a megőrülés szélén állt, így támadt egy ötletem; végleg az őrületbe kergetem. A terveim sikerültek, akihez kellett eljutott a pisztoly, és akinek kellett, lőtt a megfelelő pillanatban. Kisebb-nagyobb sérülésekkel, de megúsztuk. És szerintem sokkal többet nyertem ezzel az egésszel, mint amennyit vártam. - nézet HyunÁra, és egy csókot nyomott ajkaira.
WonPil erre mélyen a szemebe nézett, és szorosan ölembe bújt. Tőlük többet, nem is adhatott az ég. Ez a három ember lett a családom, akiket bármi áron megvédenék.
Hisz az a bizonyos lőfegyver mindig ott van zsebemben! 

Firearm in your hip-pocket - 5. rész ~ Ez már a vég?

Sziasztok!~
Itt az utolsó előtti rész! :3
Várhatóan délután hozom a folytatást, és holnap pedig egy meglepit! ;)




Cím: Firearm in your hip-pocket
Rész: 5. ~ Ez már a vég?
Szereplők: Jay Park, WonPil (DAY6), HyoJong (Pentagon), HyunA
Műfaj: akció, yaoi, hetero, romantikus, dráma
Páros: PilJong, HyunJay

- HyunA szemszög -

Mikor magamhoz tértem eszméletlenül fájt a fejem. Próbáltam mozgatni végtagjaimat, de csak a lábaimat tudtam arrébb tenni két centivel. Kinyitottam a szemem, de alig láttam valamit. Valami hűvös, nyirkos szobába hoztak, a kövön feküdtem. Egy kéz érintette meg a vállamat, mire én halkan ugyan, de felsikítottam.
- Sss... - egy kellemes hang szólt hozzám. - Nem lesz baj, csak ne ellenkezz! - súgta halkan, majd valamivel bekötözte a szemem, így újra elszigetelve a külvilágtól.
- Jae, nem meg mondtam, hogy nincs társalgás a foglyokkal! - valami keményebb hang mordult rá a szememet bekötöző fiúra. - Inkább hozd! - éreztem, hogy elsétál előttem, majd WonPil nyöszörgésére lettem figyelmes.
Tudtam, hogy nem lesz jó vége! Mégis hogy bízhattam meg újra Jayben, hogyan? És most már HyoJong is vele van...
- Nem foglak bántani... - a Jae nevű fiú szólt hozzám újra. - Most segítek felállni, és a főnök elé kell vigyelek. Nem lesz semmi baj... Remélhetőleg.
- D-De te mégis ki vagy..? - remegett meg hangom, ahogy szóra bírtam hangszálaimat.
- Hamarosan megtudod... - állított fel a hideg kőről, és elindultunk egy irányba. A lábaimat alig tudtam egymás után rakni, nagyon fájtak. Több pocsolyán is végiggázoltam menet közben.
Több fegyver lövést is hallottam, mikre riadtan meghőköltem.
- Senkinek semmi baja. Ezt garantálhatom. - Jaenek is ugyanúgy remegett a hangja, ahogy nekem. Éreztem, hogy ő is ugyanannyira retteg a helyzettől, akárcsak én.
Sétálhattunk vagy tizenöt percet, mire valami kellemesebb hőmérsékletű helyiségbe értünk. Itt újra hallottam WonPil nyöszörgését.
- Hagyd itt őket! Hozzuk be a másik kettőt! - megint az a kemény hang szólalt meg. Idegesített, hogy nem láthattam semmit. WonPil nyöszörgését azonban még mindig hallottam. Mintha engem hívott volna. Sokáig nem mertem megszólalni, aztán eszembe jutott; lehet, hogy nincs itt senki.
- WonPil? Te vagy az? - semmiféle idegen hang nem próbált csendre kényszeríteni, azonban WonPil sírása erősebb lett. Mégis minek hoztak ide minket egyszerre? És miért hagytak őrizetlenül? Ahhoz képest, hogy az alvilág egyik, ha nem a legbefolyásosabb bandája, eléggé amatőren csinálják... - WonPil, ha ide tudsz jönni, valahogy tedd meg, és próbáld meg levenni ezt az izét a szemem elől! - két másodperc múlva már ott is teremt mellettem, és a fejével sikerült levakarnia szemem elől az idegen anyagot.
Egy borzasztó hely tárult elém. Egy hatalmas, fedetlen tér, csak kőfalak vették körül. A kő, amin mindketten térdeltünk véres volt, és nem, nem odaszáradt vér volt, hanem még friss.
Tekintetem a segítő fiúra vezettem, aki rosszabbul nézett ki, mint valaha. Egy hatalmas monokli színezte bőrét szeme körül, száját befogták valamivel, de azon a sárgás anyagon is átütött vére. Ruhái szakadtak és vörösek voltak a vértől. Haja kócos, szeme könnyes, tekintetében pedig a rémültséget, és a segélykiáltást láttam.
- Jay? HyoJong? - csak idegesen csóválta fejét, ő sem tudott róluk semmit.
- Hé', ti ott! - nyílt egy hatalmas vasajtó, amin az a kemény hangú fiú jött be, valószínűleg Jae kíséretében. - Ha mindkettő veszteg marad, talán nem hal meg... - lépett elénk, majd mindkettőnkre egy-egy fegyvert szegezett.
- Brian. Tudod, hogy nem csinálhatsz velük semmit, még nincs rá parancs kiadva.
- Én a te helyedben mélységes csendben lennék! Nem én folytattam bájcsevejt a foglyokkal! - mászott bele egyik fiú a másik képébe.
Ezek még egymást sem tisztelik... Mi lesz itt? 
- Brian, Jae! Hagyjátok abba! - egy újabb fiú lépett elő, mögötte még két fiú, akik Jayt és HyoJongot vezették be. Ahogy elhaladt mellettem az elől menő fiú, alaposan végigmért. Mintha ismerős lett volna nekem, de lehet, hogy már csak a vízhiány játszott az elmémmel. - Hozzátok őket is ide! - szólt a Jayt és HyoJongot fogó fiúnak.
Mind a négyen ott térdeltünk a vérben, még az is lehet, hogy egymás vérében. A három mellettem térdelő fiú mind összeverve, szakadt ruhákban. Mindenki mögött állt egy felügyelő, mögöttem Jae, WonPil mögött Brian, a másik két fiú teljesen ismeretlen volt számomra.
- Lám, lám, lám, milyen szépen össze tudtuk hozni a kis brigádot! - kezdett bele az előttünk alló a mondandójába.
- HyunSeung, engedd el őket! Itt van, amit akartál, én kellek neked, nem ők! - HyunSeung..? Ismerősen csengett a név. 
- Nem, nem, Jay. Nekem az kell, ami számodra a legfontosabb, ami nem a pénz, nem az anyag, hanem a családod. DoWoon, SungJin! Jó munkát végeztetek! Brian és Jae pedig legközelebb kevesebbet vitatkozzon, akkor talán eredményesebb lesz a munkájuk! - szólt a mögöttünk állókhoz. - Nos, Jay, és a többiek, térjünk a tárgyra! Nekem kellett volna a pénz, de mivel nem kaptam, más eszközökhöz kellett folyamodnom. Minden lépesd figyeltük Jay Park, és mindenkiét, aki most itt térdel előttem. HyunA is nagyon aranyosan próbálta a kis unokaöccsét megvédeni a bajtól, de mi gyorsabbak voltunk. Sokkal. És be is hajtanám a tartozásom, ha nem bánjátok! - vette ki farzsebéből fegyverét, és elgondolkozva nézett ránk, mégis ki legyen a célpont.
- HyunSeung, meg ne próbád!
- Mert? Mi lesz? - nevetett Jay arcába. - Nézzük csak, ha HyJonggal végzek, akkor WonPil összeomlik, amivel neked elég nagy fájdalmat tudok okozni, nem is beszélve HyunAról. Mindenki szenved. Tökéletes! - egy sátáni vigyorral HyoJongra szegezte a fegyvert.
- Itt vagyok én, lőj le engem! - szólalt meg újra Jay.
- Megadjam neked azt a megkönnyebbülést, hogy meghalj? Dehogy is, az rád nézve túl nagy kegyelem lenne! - újra HyoJong felé fordult, és ujját a ravaszra tette. - Utolsó szó, HyoJong? - a szőke fiú WonPil felé fordult.
- Szeretlek... - hagyta el a szó remegő ajkait, majd elsült a fegyver.
Minden egy másodperc alatt történt.
WonPil gyorsabb volt, mint a golyó, szinte megállította az időt, és HyoJong elé vetette magát. Ő kapta a lövést.
Még felnézett HyoJongra a földről, aztán feje toppán koppant a kövön.
- WonPil... - HyoJong sírva rogyott a szerelmére.

Firearm in your hip-pocket - 4. rész ~ Támadás

Sziasztok!~
Kíváncsiak vagytok, hogy mit kezdtek az új helyzettel szereplőink? Ebben a kissé rövidkére sikerült részben egy lépéssel közelebb juthatunk a megoldáshoz! ;)





Cím: Firearm in your hip-pocket
Rész: 4. ~ Támadás
Szereplők: Jay Park, WonPil (DAY6), HyoJong (Pentagon), HyunA
Műfaj: akció, yaoi, hetero, romantikus, dráma
Páros: PilJong, HyunJay

*WonPil szemszög*

Bevittem egy tálcán a négy poharat, amik hideg gyümölcslével, és az idősebbeknek alkohollal voltak megtöltve. Mindenki ült, és szinte az arcukról le lehetett olvasni, mire gondolnak. Jay idegesen nyúlt a pohár után, amint a tálca hozzáért az asztal lapjához.
- És most mihez szeretnél kezdeni? Magadra haragítottad azokat az alvilági fazonjaidat, fizethetünk... - kezdett bele HyunA.
- Aigoo, Noona! Nem látod, hogy így is elég ideges? Miért kötsz bele még te is? - kelt HyoJong Jay védelmére, miközben elvett a tálcáról egy alkohollal teli poharat.
- HyoJong, te mégis kinek a pártját fogod? - fordult felé nagynénje.
- Jelenleg azét, aki segíthet nekünk kimászni ebből a helyzetből, az pedig Jay, ha nem tévedek. - kortyolt bele a hideg italba.
- Aish, miért lettél hirtelen ilyen arrogáns?
- Fejezzétek be! - vetett véget a gyerekes vitának Jay. - HyoJong jól beszél, itt csak én tudok segíteni. Én rontottam el, nekem is kell helyre hoznom.
- Hyung, mégis mit szeretnél tenni? - vetettem fel a kérdést.
- Ez a ház biztonságos, és elég nagy négyünknek. Ha nem zavar, már pedig nem fog, akkor én is ideköltözöm.
- Mi lesz a pénzzel?
- Csak azt fogjuk kifizetni, amiről az alku elején is szó volt.
- És a többi?
- HyoJong? - fordult hirtelen a szőke fiú felé. - Öltél már ember?
- Öhm... Még nem kellett... - vakarta meg kínosan a tarkóját, majd zavartan rám nézett, mintha félne Jaytől.
- Fegyver volt már a kezedben?
- Még az se.
- Nagyszerű! - tette fel az asztalra a fekete táskáját. - Mindent el kell valahol kezdeni. - kicipzározta, majd HyoJong felé nyújtott egy pisztolyt.
- Na nem! Ezt nem! - állt HyunA a fegyver és HyoJong nyújtózó keze közé. - Nem fogsz gyilkost csinálni belőle!
- Vagy ő öl, vagy őt ölik. HyunA, a te választásod, hogy szeretnéd még élve látni a családod, vagy hagyod őket meghalni, csak mert félted a nagy feladatoktól. - HyunA HyoJongra, majd rám pillantott, és visszaült a helyére.
- De ha bármi baja lesz, én foglak megölni Jay Park!
- Semmi baja nem lesz, Noona. Bízz benne! - tettem kézfejem HyoJong térdére, aki először megszorította a kezem, majd elvette Jay kezéből a fegyvert.
- WonPil, ez itt a tiéd. - nyújtott felém is Jay egy kisebb pisztolyt.
- Köszönöm, van. - válaszoltam nyugodtan, mire mindenki csodálkozva rám szegezte tekintetét. - Mi van? Azt hiszitek, hogy Jay unokaöccseként csak úgy nyugodtan sétálgatok az utcákon?
- Eszméletlen vagy! - nézett rám HyoJong tátva maradt szájjal, majd szorosan magához ölelt.
- Akkor, HyunA! - nyújtotta volt barátnője felé a fegyvert, aki utána is nyúlt, de aztán felpillantott, és tekintete megakadt valamin. - HyunA?
- V-Van valaki odakint... - motyogta halkan.
- Hogy mondod?
- Valaki mászkál odakint... - hangja remegett, kezei szintén. Én közelebb húzódtam HyoJonghoz, aki a két perce kapott fegyvert szorongatta idegesen.
- HyoJong, te maradj itt lent velem. HyunA és WonPil felmennek az emeletre, és bezárkóznak egy szobába!
- Hyung, nem hagylak itt!
- WonPil. Ez nem neked való. Gyenge vagy ehhez! Menj fel HyunAval, mindjárt megyünk mi is! - HyunAra nézett, aki vette a célzást, és karon fogva maga után ráncigált egy emeleti hálószobába.
A redőnyöket lehúztuk, az ablakokat bezártuk, az ajtót eltorlaszoltuk.
Lövések hallatszódtak lentről.
- Noona, nem akarom, hogy bajuk essen... - rogytam össze a szoba kellős közepén. - Nekem már csak ők maradtak...
- Sss... Semmi bajuk nem lesz. Jay ügyes, jól bánik a fegyverrel, HyoJong pedig talpra esett, megoldják ketten. - guggolt le mellém, és megölelt, akárcsak az unokaöccse tette azt, öt perccel ezelőtt.
Hangos kiáltások hallatszódtak lentről, csörömpölés, ablaktörés. Ezek bejutottak a házba. Dörömbölés jött az ajtó felől, mintha valaki jönne fel a lépcsőn. HyunA elindult az ajtó felé.
- Noona, ne menj oda!
- És ha HyoJong az? Vagy Jay?
- Szólnának, ha ők lennének! - minden szavam kivándorolt a füléből, és elszedte az ajtó elől a torlaszt.
Ahogy kinyitotta az ajtót, hirtelen elment az egész házban az áram. Az orromig sem láttam el.
- Noona? - szólítottam meg HyunAt, de nem válaszolt.
- WonPil, segíts! - még hallottam, ahogy kiabál, aztán egy ütést éreztem tarkómon. Próbáltam megmozdulni, de nem sikerült. Végtagjaimat összekötözték, így vittek valahova.