1. Rész Az álommunka

1.rész
6 nappal később




-Szó sem lehet róla, kislányom!-ordított anyám. Nos igen, nem kezelték túl jól a hírt, hogy holnap koreába utazom.
Petrával végül úgy döntöttünk, hogy csak az indulás előtt egy nappal szólók róla, így nem tudják megakadályozni azt, hogy elutazzak. Anyám képes lenne betörni a reptér adatbázisába és kitörölni a koreai járatot, csak azért, hogy a kislányát maga mellett tartsa. Hiába múltam el 19 éves, még mindig gyerekként kezel.
-Szívem, a lányunk már felnőtt, ő dönti el, hogy mit kezd az életével. Ahelyett, hogy visszatartjuk inkább támogatni kéne azért, hogy végre felelősséget vállal-állt ki mellettem apám. Ő sokkal lazábban kezeli azt, hogy felnőttem. Szerinte mindig is fontos volt az, hogy önnáló legyek.
-De itthon is vállalhat felelősséget!-már cseresznye piros volt makacs anyám feje.
-Nekem mennem kell csomagolni. Hajnalban indul a gépem. Ha megérkeztem hívalk titeket!-köszöntem el és elhagytam a házat. Taxival a lakásomba mentem. Külön élek, mert így könnyebb volt bejárni az iskolába. Szép kis lakásom van, takaros, kicsi és olcsó, számomra tökéletesen megfelelő. Egy három lakásos ,,társasház"-ban élek. Bár, inkább hasonlít egy hármas ikerházra, mintsem egy panelre. A szomszédban lakik egy nagymama, aki mindig hoz át sütit és hasonlókat. Mellettem egy anyuka él, két tünemény kisgyerekkel. A harmadik lakást egy fiatal ügyvéd férfi vette meg, de szinte alig van otthon. Van egy nagy közös kert, és három pici előkert(mindenkinek sajátja van), hozzá tartozó kapuval. A saját bejáratnak köszönhetően, nem keltjük fel a másikat, ha valaki jön vagy megy nálunk.


Ahogy beleptem a házba, már rohantam is bevsomagolni. A pakoláshoz Petra asszisztált telefonon, mert szerinte nem mindegy, hogy a piros vagy a kék toppom viszem-e el.

Épp a bőröndöm cipzároztam be, mikor a telefonom kijelzője felvillant, apától jött egy sms:
,,Drága Zoém!
Ne aggódj anyád miatt, majd megpuhul. Érezd jól magad és vigyázz magadra!
Szeretünk"
Elmosolyodtam ezen a kis üzenten. Ilyenkor eszembe jut, hogy mennyire szeretem a szüleimet. Jól esik, hogy aggódnak értem, csak anya néha túlzásba viszi, de én így is szeretem.
Ránéztem az órára, ami már fél 11-et mutatott. Ideje lesz aludnom.
Elvégeztem az alvás előtti teendőim és bebújtam puha ágyamba.




Éjfélkor arra ébredtem, hogy valaki ráfeküdt a csengőre. Remek.
-Mi van már?-téptem fel ingerülten az ajtót. Oké, lehet, hogy kicsit ideges voltam, de milyen legyen az ember éjfélkor?
-Öltözz, viszlek a reptérre-vigyorgott legjobb barátnőm a kapuba.
-Te hülye, tudod hány óra van? A repülő csak hajnal 4 kor indul.
-És már fél 3 van, szóval öltözz, gyerünk!-tapsolt hármat megbuggyant barátnőm.
-Ugye a bátyád megint átállította a telefonod? Drágam, ponotas 12:15 van-világosítottam fel szőke barátnőmet.
-O, hogy az a...hé, ne nevess!-szólt rám. Megpróbáltam vissza folytani a nevetést, de tényleg vicces látvány a negyed egykor a kapumban ácsorgó szőke szerencsétlenség!
-Na, gyere be ha már eljöttél a város másik felébe!-invitáltam beljebb.
Ezek után természetesen már nem tudtam vissza aludni, így hát forró csokiztunk és tv-t néztünk.




Amikor az óra tényleges félhármat ütött, elindultunk a reptérre.
Becsekkoltam, leadtam a bőröndöm. Jöhet a legnehezebb rész, a búcsozkodás.
-Minden nap hívj és mesélj el mindent!-kötötte a lelkemre könnyes szemekkel Petra.
-Hé, nehogy elsírd magad itt nekem!-bokszoltam egyet a vállába. Nem igazán vagyunk azok az ölelkezős típusok, ezért nem igzán tudjuk hogyan kezelni az ilyen helyzeteket. Ennek ellenére szorosan magához húzott. 5 percnyi ölelés és sírás után elimdultam, majd felszálltam a repülőre. Rengetegen voltak, legtöbbjük ázsiai.
Nem igazán szeretem a tömeget, de terveim szerint majd úgyis át alszom az utat.