A mostani ficiről csak annyit, hogy egy nagyon rég beígért fic, de ami késik, nem múlik^^'
Az ihlető K.Will volt, méghozzá az ő Please, don't című dala.
( Ne felejtsétek a szavazás! ;) ---->)
Cím: Please, don't...
Szereplők: JooHeon, MinHyuk (Monsta X), GyeolMin (OC)
Műfaj: yaoi, oneshot, songfiction, hurt/comfort, dráma
Páros: JooHyuk
Figyelmeztetés: halál, gyilkosság, és ami ezekkel jár
Korhatár: ezek miatt +14
Végig kellett néznem... Végig. Egy hang nélkül. Nem mondhattam el neki, mert tudtam, hogy semmi értelme sincs. Ő egy lányt szeretett és nem engem. Én csak egy barát voltam számára... Csak egy barát.
- MinHyuk? Hogy festem? Ez legyen, ami teljesen fekete, vagy az előző, aminek van egy kis kékes beütése? - állt előttem, immár a negyedik szett öltönyben.
- Szerintem még mindig a legelső... - motyogtam halkan, miközben egy gombnyomással lezártam a telefonom képernyőjét.
- Megkérhetlek, hogy vedd egy kicsit komolyabban? Ez az esküvőm! GyeolMin megmondta, ha gázul nézek ki, akkor nem jön hozzám! - igazította meg magán a fekete anyagot.
- Akkor nézz ki gázul..! - motyogtam újra, alig erthetően.
- Hogy mondod?
- Nem mondtam semmit... - támasztottam meg fejem karommal.
- Akkor lesz az előző!
- Ahogy szeretnéd...
- MinHyuk, miért vagy ennyire kedvetlen? Azért téged hívtalak, mert a legjobb barátom vagy, gondoltam, hogy majd a te ízlésed használható lesz, és megmondod, melyik legyen!
- Bocs, JooHeon, de fáradt vagyok...
- Pedig szerettem volna még tőled kérni valamit.
- Igen?
- Menj el GyeolMinnel az étlapokat megnézni. Ismersz, ismered az ízlésem. Nyugodtan rád bízom.
- Biztos?
- Teljes mértékben! - vágta rá hamar, miközben megigazgatta magán az öltönyt. - Holnap után mennetek. GyeolMinnek már szóltam, csak a te bólintásodra várunk.
- Jó. Legyen... Nem bánom... - legszívesebben ráborítottam volna a tükröt, amiben nézte magát. Nem elég, hogy elhív magával, hogy válasszam ki azt a ruhát, amiben hozzá fog menni ahhoz a lányhoz, még én is menjek el azzal a libával megnézni az éttermet. Nem hogy kedvem nem volt, egyenesen hányingerem lett a gondolattól.
- Akkor holnap után, olyan tizenegy óra felé. Min majd átkopog.
- Úgy legyen!
- MinHyuk!
- Hm?
- Köszönöm! - mosolygott rám aranyosan, amivel mindig megnyert magának, bármit is tett előtte vagy utána. - Szóval akkor ez?
- Tényleg bízol az ízlésemben?
- Ühm.~ - vágott ugyanolyan aranyos képet. Odaleptem mellé, a tükör elé.
- A legelső még mindig... - veregettem meg vállát, majd végigsimítottam a finom fekete anyagon.
~két nappal később, mikor MinHyuk fuvarozza GyeolMint~
Átkopogott, mintha teljesen természetes lenne, hogy én viszem őt A-ból B-be.
- Menj, már nyitva van a kocsi... - intéztem felé egy enyhén flegma választ, miközben még a cipőm vettem fel.
Szerintem neki egyáltalan nem esett le még, hogy nem bírom őt. Sőt, még azt is hiszi, hogy egészen megkedveltem, mióta JooHeonnal együtt vannak -, aminek lassan már öt éve.
- Gyere már MinHyuk! - sipító hangján érezhető volt az izgatottság. Lassan kiballagtam az autóhoz, és kitolattam a garázsból. - Ugye tudod, merre kell mennünk?
- Persze... Tegnap JooHeon már elmondta.
- És mást nem mondott?
- Mire célzol?
- Szóval nem... - hangja elkomolyodott, és szemeit lábaira szegezte.
- GyeolMin, valami baj van?
- Én mondtam JooHeonnak, hogy minél előbb tájékoztasson téged erről, de ezek szerint nem hallgatott rám.
- GyeolMin? - mindkét kezem a kormányra tettem, úgy próbáltam nem mutatni az idegességem. Ugyanakkor éreztem, hogy vesztek a kocsi feletti irányításomból.
- JooHeon és én arra az elhatározásra jutottunk, hogy nagyobb házra lesz szükségünk, ha összeházasodunk.
- El akartok költözni?
- Nem, MinHyuk. Nem mi fogunk elköltözni... - először el sem ért a tudatomig, mit is szeretne mondani.
- E-Ezt hogy érted?
- Hogy el kell hagynod a szomszéd lakást, ahhoz, hogy össze tudjuk nyitni JooHeonéval, és elférjünk.
- D-De ezt...
- MinHyuk, meg kell értened! Az a kis lakás egy szingli férfi lak, ketten alig férünk el benne, mi lenne ha még jönne egy gyerek, vagy kettő?
- Nem... - motyogtam halkan.
- Hogy mondod?
- Nem.
- MinHyuk, jól érzed magad? - éreztem, hogy arcomba szökik a vér, szívem hevesebben vert, és meggondolatlanul kaptam a sebváltó után.
Csak a hangos sikításra emlékszem, arra, hogy GyeolMin hirtelen a szélvédőnek csapódik, és vére az egész autót beteríti.
Meghalt. Tényleg megöltem.
Én kikecmeregtem a kocsiból, és még egy utolsó pillantást vetettem a roncsra. Egy fának csapódtam neki, ami az autó jobb felét teljesen feltolta, és szinte a jármű hátuljával tette egyenlővé. Egy bézs színű, nagy családi furgon állt meg.
- Minden rendben? Ön jól van? Nem sérült meg? - rohant oda hozzám egy férfi a kocsiból. - Van még valaki az autóban? Hall engem? - nem válaszoltam, csak instabilan álltam előtte. Erre még tisztán emlékszem.
Még én magam hívtam ki a mentőket, hátha tudnak valamit kezdeni GyeolMinnel. Hogy innen hogyan, nem tudom, de a következő emlékképem, hogy már otthon, a hátsó ajtón közelítettem meg a lakást. Egy pillanatra megálltam, és elbambultam a hátsó kert hatalmas, mély medencéjén.
- MinHyuk? GyeolMin hol van? - szolított meg JooHeon. Arckifejezése riadt volt.
- K-Kicsoda?
- GyeolMin. MinHyuk, minden oké?
- JooHeon... Nem küldhetsz el! Nem bírnám ki! Nem mehetsz hozzá GyeolMinhez! Te az enyém vagy! Az ég is ezt akarja! JooHeon, én szeretlek, nem hagyhatsz el!
- MinHyuk, mi ez az egész? Honnan tudsz a költözésedről? - pár lépést tett felém, én pedig vele párhuzamosan haladtam hátrafelé, az erkélyajtón ki.
- GyeolMin elmondta. JooHeon, nem teheted ezt velem! Nem kérheted, hogy elmenjek! - kétségbe esett mondataim közben tovább közeledett felém, én ugyanúgy hátráltam. Könnyeim már hullottak, mikor a levegőre értem.
- MinHyuk, először is nyugodj meg! Másodszor, hol van GyeolMin?
- Mindig őt keresed! Miért vette át a helyem a szívedben?! Miért engedted, hogy belepofátlankodjon a közös életünkbe?! JooHeon! Miért hagytad, hogy elvegyen tőlem?! Azt mondtad, velem maradsz örökre! Ez az örökké valóság vége?!
- Mit hadoválsz itt össze? MinHyuk, te megőrültél! - csak tovább közeledett felém. Minden lépését az ereimben éreztem. A közeledésével én távolodtam, és megéreztem az erkély szélét. Hátra pillantottam; a medence helyezkedett el alattam.
- Én őrültem meg?! Én?! Nem én voltam, aki megszegte az ígéretét, és csúnyán hátba támadta a másikat!
- Mégis mivel támadtalak hátba?
- Figyelsz te rám?!
- Először mondd meg, hol van GyeolMin!
- Jó helyen.
- MinHyuk!
- Eltávolítottam őt az utamból! - büszkén kihúztam magam, majd JooHeon arcán láttam, hogy a legrosszabbra gondol.
- Mégis mit tettel?!
- Egyszerű a válasz... Csupán csak szerettelek. - engedtem, hogy testem súlya húzzon lefelé.
Nagy csobbanással landoltam a medencében. A vízből még láttam, ahogy az erkélyen álló fiú utánam néz, majd elsötétült minden, és egy fehér, álomszerű helyre kerültem. Egy székben ültem, ruhám fehér volt. Elfordítottam a fejem jobbra; GyeolMin ült mellettem.
- Ennyi volt? - elcsukló hangon kérdeztem a hozzám hasonlóan sápadt ábrázatú lánytól.
- Ennyi... - fejét lehajtva válaszolt, majd láttam, hogy hullanak könnyei. Ezzel egy időben egy világos kapu fényei ütötték meg szemem. Elkezdtem efelé rohanni, de mintha csak hátrafelé haladtam volna.
- Kérlek, ne! - hangzott el utolsó üvöltésem, aztán ez a kapu bezárult, és végül minden elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése