Az ötlet innen jött, az ihletet pedig a srácok egy dala adta, ami engem a koncert alatt a legjobban megérintett. Az A Few Years Latert megtaláljátok itt magyar felirattal.
(Nézzetek rá a szavazásra, mert minden ide tévedt kóbor olvasó véleménye számít! :3 --->)
Cím: A Few Years Later
Szereplők: Lee TaeIl, Pyo JiHoon (Block B)
Páros: TaePyo
Műfaj: yaoi, oneshot, songfiction, hurt/comfort, fantasy, dráma
Figyelmeztetés: véres jelenetek, halál
Korhatár: egy gyenge +14
Vártam... Vártam rá, de már megint késett.
Állandóan ezt csinálta! Megbeszéltünk egy időpontot, ő persze, hogy rá húsz perce tolta el a fenekét a megbeszélt helyre. És az még a jobbik eset, hogy a megbeszélt helyre jött, volt már olyan is, hogy a város másik felébe ment, csak mert rosszul emlékezett egy betűre. Kiidegelt ez az ember, kiidegelt!
Már ötven perce vártam rá, mikor az eddig kék eget sűrű, szürke felhők borították el. Nem volt nagy kedvem megázni, ezért elindultam haza. Menet közben ugyan utolért a vihar, de szerencsére be tudtam húzódni egy kirakat eresze alá. A belváros közepén voltam, ahol két négysávos út keresztezte egymást. Még így, esőben is megismertem, pedig elég ritkán járok erre felé, mert a város szélén lakom.
Ez van, sajnos egy beljebb fekvő lakást nem tudok kifizetni...
JiHoon viszont itt lakik valahol. Említette is, hogy nemrég vett egy új kocsit.
Ennyit tesz, hogy milyen család áll a hátad mögött...
Vártam, hogy elálljon az eső, közben a hatalmas kereszteződést bámultam, a lámpák fényeinek folyamatos váltakozását. Ekkor megrezzent a zsebemben a mobilom, de ahogy utána kaptam, egy sötétkék sportkocsi a hatalmas kereszteződésbe hajtott. Hatalmas zajjal csapódott neki három másik kocsinak, közülük az egyik a tetejére is fordult. Egy férfi segítségért kiabált, két másik rögtön telefonálni kezdett.
- Kisgyerek van a kocsiban, egy kisgyerek! - üvöltötte egy nő, aki odaszaladt az autókhoz, amik a felismerhetetlenségig összetörtek. Pár másodperccel később már a sziréna ütötte meg a fülem, érkezett a mentő, a tűzoltóság és a rendőrség. Ott álltam lefagyva, és néztem, ahogy egy olyan öt éves kislányt kivágnak a kocsiból. Feje és nyaka véres volt, bőre sápadt, mint aki már halott. Nem sokkal később az édesapját is sikerült kiszabadítani a roncsból, ő eszméleténél volt. Mikor megpillantotta halovány ábrázatú lányát, szemmel láthatóan egy világ tört össze benne. Térdei elkezdtek remegni, majd össze is rogyott, egy mentős tartotta meg. Hangosan sírt, és eszméletlen lánya kezét szorongatta. A kis kézfej szinte elveszett az édesapáéban, aki a könnyeitől nem látott rendesen. Időközben a tetejére fordult kocsit újra a kerekeire állították. Nem láttam sokat a kimentett utasból; valószínűleg egy idősebb nő, vagy férfi lehetett, ősz haja fehérlett a vihar mosta vérben. Azután egy fekete zsákkal letakarták, már halott volt. A harmadik áldozatul esett kocsit nem láttam, elállta a tömeg. Egy rendőr ment oda, és oszlatta szét az odagyűlteket, akik közt a teljesen átlagos járókelőtől elkezdve, a tévéseken keresztül, a lefogyott kóbor kutyáig mindenki megfordult. Mikor újra rálátást nyertem a karambol helyszínére, már három test feküdt a vizes aszfalton, fekete zsákkal letakarva. Három ember meghalt. A sötétkék sportkocsi szétdarabolásának is hozzáláttak a tűzoltók. Ahogy leszedték az ajtaját egy fehér, drága karórás, világos inges kéz borult a földre, ami még mozgott. A vizes aszfalt felé fordította tenyerét, majd az őt kisegítő tűzoltó lábára tette a kezét. Fél percig beszélt hozzá a tűzoltó, majd a karórás kézfej lecsúszott a férfi lábáról; a kéz tulaja meghalt. Négy halott...
Nem vártam meg, még kiszedik a holttestet a kocsiból, elindultam az esőben hazafelé. Arra gondoltam, hogy vajon JiHoon hol lehet. Ha azon az úton jön, amin szokott, akkor azt a kereszteződést érinti. A baleset miatt viszont mindkét irányba beállt a sor, így biztos, hogy egy órát még késni fog.
Buszra szálltam, gondoltam, ha inkább nálam találkozunk, akkor az neki is valamivel közelebb lesz, és kikerülheti a dugót. Ahogy felültem a járműre a telefonom után nyúltam, hogy JiHoont tájékoztassam a terveimről. Viszont a feloldott képernyőn ott fénylett egy üzenet tőle:
,,Sajnálom... Megint megvárakoztattalak. Nem szeretném, hogy többet az esőben várj rám..! Nem akarok teher lenni... Inkább fejezzük be! Legyen vége... Sok sikert a további életedben Lee TaeIl, ami nélkülem fog telni... "
Sokáig csak bámultam a képernyőt. Könnyeim lassan kezdtek áztatni telefonom, és ahogy leszálltam a buszról, nekidőltem egy villanyoszlopnak. Az eső még mindig ömlött, akárcsak könnyeim. Egész testemmel remegtem, telefonom kiesett kezemből, és ahogy utána hajoltam, nem bírtam felkelni a földről. A fájdalom, az hogy egyedül hagyott, pedig ő volt az utolsó reményem... Ő volt a szerelmem...
Felnéztem egy pillanatra, nem láttam mást, csak a felhőket, a sötét eget, ahogy esett rám az eső, és az arcomra érve a könnyeimmel együtt csapódott az aszfalthoz. Fejem lecsuklott, nehéznek éreztem, nem bírtam tekintetem felemelni a földről. Miért csinálta? Egyáltalán mi volt ez az egész? Azelőtt sose beszélt arról, hogy tehernek érezné ezt. Hogy mi az az ,,ez"? Az anyagi különbség köztünk; hogy ő egy gazdag családból származik, akik mindent megvehettek, vagy a kapcsolataik révén az ölükbe hullott, amit épp úgy akartak, de én ennek az ellenkezője voltam mindig is. Nekem mindenért meg kellett dolgoznom, a fizetésem felét minden hónapban hazaküldtem a szüleimnek, mert megígértem nekik, hogy támogatni fogom őket. Mikor erről beszéltem neki, sose láttam rajta, hogy kínosan érezné magát, sőt, még többször is felajánlotta, hogy segít nekem pénzügyileg, de én mindig visszautasítottam.
Mire összeszedtem magam annyira, hogy a telefon után tudjak nyúlni ismét, megpróbáltam felhívni.
- A hívott szám jelenleg nem elérhető! - sípolta a hang a vonal másik végén. Remek, kikapcsolta a telefonját...
Akkor még nem tudtam, mi lehetett az oka, de ahogy lassan összeszedtem magam és hazaindultam, elgondolkoztam. Lehet, hogy én említettem valami olyat, amit félreérthetett? Vagy talán..? Nem. Semmi ötletem nem volt, hogy miért tehette, amit tett. Aztán eszembe jutott, hogy az elmúlt időben nagyon sokat beszélt nekem az elmúlásról, hogy egyszer minden véget ér. Talán én voltam túl vak, és nem láttam meg, hogy már rég nem érzi jól magát a közelemben? Nem tudtam.
Akkor még nem.
~Pár év múlva~
Lassan töltöttem ki a frissen lefőtt kávét a bögrémbe. Már négy hete laktam az új lakásomban, de még mindig elbambultam a reggeli tájon a konyhaablakból.
Megcsörrent a telefon; még tisztán hallom a főnököm hangját, hogy ma ne menjek be dolgozni, mert nem érkezett szállítmány, amit el kellene rendeznem. Pont ez volt az oka annak, hogy tervbe vettem, kimegyek a folyó partjához. A gardróbomhoz léptem, és valami lenge, nem feszes, nem alkalmi öltözéket kutattam. Kezem közé került JiHoon pulcsija, amit még véletlen hagyott nálam. Arcomhoz emeltem és mélyen magamba szívtam illatát.
Az SMS óta nem beszéltem vele. Próbáltam hívni, de mikor már az ötödik nap sem vette fel a telefont, be kellett látnom, hogy értelmetlen, amit csinálok. Fájt, hogy nem kellek neki. Fájt, hogy úgy tűnt el a számomra legfontosabb ember, hogy nekem egy csepp vérem sem hagyta el az ereim. Sokszor elgondolkoztam, hogy inkább lettem volna valamelyik kocsiban, ami aznap balesetet szenvedett előttem...
Visszatettem a pulóvert a szekrényem legmélyére, és felvettem azt a melegítőmet, ami aznap volt rajtam, mikor szakított velem. Gyorsan megittam a már időközben kihűlt kávém, bezártam magam mögött a lakásom ajtaját, és elindultam a folyóhoz.
Nemsokkal később, hogy JiHoon szakított velem, kaptam egy állást. Még ő győzködött, hogy adjam be ahhoz a céghez az önéletrajzom. Az állást megkaptam, valamint megígért összeget kézhez is, így pár év múlva el tudtam költözni a vidéki kis albérletemből, és egy egész takaros kis lakást vettem Szöul szívében. A szüleimnek sikerült minden tartozásom visszafizetnem; mondhatni, ekkor anyagilag pont jól, sőt elég jól álltam. Volt, hogy kissé el is eresztettem magam néha-néha; egy kis pezsgő, eper, csokoládé, és még több alkohol. Azoknak az estéknek a vége mindig az volt, hogy a kádban ébredtem, miközben JiHoon képét szorongattam.
Rég volt ugyan, de meg mindig hiányzott...
Még visszanéztem a házra; ha JiHoon nincs, akkor az sem lett volna az enyém. Ezt is neki köszönhettem.
Zsebre dugott kézzel, sapkában, a szemüvegem nélkül mentem aznap a folyóhoz. Tél volt még, már február második hete ugyan, de a frissen esett hó ropogott a lábam alatt. Mikor leértem a folyóhoz, láttam egy padot, amit nem borított hó, és még csak vizes sem volt. Akkor azt hittem, hogy valaki ült ott előttem, és ezért ennyire hívogató.
Leültem, és bámultam a jégtáblák alatt lassan csordogáló vizet. Ülhettem húsz percet, mikor már alig bírtam mozgatni az ujjaimat.
- Aish, miért nem hoztam kesztyűt? - gondoltam, vagy ki is mondtam, már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy a következő pillanatban egy pár kesztyű lebegett mellettem, mintha valaki tartaná azt. Már nem nagyon tudom, mi volt az első reakcióm, talán hirtelen felpattantam helyemről, és értelmetlenül néztem ki a fejemből, mintha valami szellemet láttam volna.
- Ilyen hamar elfelejtetted, amit mindig is mondtam? Ne gyere ki télen kesztyű nélkül! - a hangot rögtön felismertem. JiHoon volt az. A kesztyű közelebb került hozzám, de még mindig nem láttam semmit. - Valami baj van? - csak bámultam tovább értelmetlenül. - Nem látsz? TaeIl? Rázd meg a fejed, ha csak a kesztyűt látod! - az utasítás szerint cselekedtem. Innen kiesett pár emlékkép, a következő amire emlékszem, hogy megfogtam JiHoon kezét.
Éreztem. Újra éreztem őt. Ujjai tapintását, bőrét, illatát.
Nem sokkal később láthatóvá is vált számomra. Ha jól emlékszem, sírtam. Sírtam, és nem tudtam abbahagyni; talán úgy, mint amikor az SMS-ét megkaptam. Próbáltam megölelni, de ahogy nyakába borultam, akár a köd, kicsúszott karjaim közül.
- Ji-JiHoon? Ez mi? Miért nem tudlak megölelni?
- Azt hittem már elfelejtettél... - lesütötte a szemét, és láthatóan kerülte a választ a kérdésre.
- Nem felejtenélek el... Túl jó voltál ahhoz.
- Abban a balesetben. Az a kék sportkocsi. Abban én ültem. - újra lesokkolt, amit mondott.
- M-Miért? És hogy jöttel vissza? JiHoon,te már meghaltál. Hogy láthatlak mégis? Az előbb meg tudtalak érinteni, aztán megint nem. Mi ez az egész?
- Akkoriban... Nagyon beindult a szekér. A céget a felhők felé repítettem, amiért meg is kaptam a jutalmam, egy céges rendezvényt. Sok volt az alkohol. Nagyon sok. Túl sok. Akkor éjjel megcsaltalak... Te nem vetted észre, de minden nap elmondtad nekem, hogy számodra én vagyok az egyetlen. Én is többször a szemedbe mondtam ugyanezt, de utána mindig egy rossz érzés kerített hatalmába. Akkor minden egyes alkalommal hazudtam neked. Próbáltam magam vigasztalni, költöttem a pénzem; új óra, új kocsi. Semmi sem használt... Beleőrültem. Aznap, mikor az a találkánk lett volna, újból elkéstem. Egy sarokkal feljebb álltam, és vártam. Nem volt képem már megjelenni tíz perc után. Ekkor írtam meg az SMS-t. Ezután ész nélkül belehajtottam a kereszteződésbe. Nem bírtam a terhet. Túl sok volt... Mikor a tűzoltó kivágta a kocsi ajtaját, és megkérdezte, hogy élek-e, azt mondtam neki, hogy én már meghaltam, mikor egy másik test feküdt mellettem. Mikor összefeküdtem valaki mással, éreztem, hogy te eltűntél belőlem, még ha mellettem is voltál, és nem tudtál az esetről. Mikor én belehajtottam a kereszteződésbe, akkor belőled halt ki az én felem. Így lettünk mindketten félemberek. Gondoltam, hogy pár év után majd el foglak felejteni, nem fogok visszatérni hozzád, de mikor utánam sírtál, bárhol is voltam, meghallottam. Többször is volt dühkitörésem, amiatt, hogy elvettem tőled a másik felem, magamat...
- De most itt vagy, nem? Miért nem lehetek a tiéd, és te az enyém?
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Biztos.
- Komoly ára van.
- Már nem érdekel JiHoon! Megfizetem, csak újra meg tudjalak ölelni.
- Akkor menj a parthoz! - újra az utasításnak megfelelően cselekedtem, és amilyen közel csak tudtam, a folyóhoz merészkedtem. Egy mély levegőt vettem, majd a következő pillanatban a hideg vízbe zuhantam. Nem próbáltam a felszínre úszni, csak hagytam, hogy tüdőm megteljen vízzel. Hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába, aztán egy másik csobbanást hallottam. Láttam, hogy JiHoon felém úszik, aztán a jeges vízben szorosan magához ölelt; úgy, ahogy még azelőtt sose.
Éreztem. Már éreztem egész testét, minden porcikáját, lélegzetét. Még egyszer sikerült mélyen szemébe néznem, aztán elsötétült minden, és soha többe nem láttam meg újra a fényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése