Cím: Make me love you
Műfaj: yaoi, fluff, oneshot
Szereplők: JiHoon, JeongHan, SoonYoung (Seventeen)
Páros: JeongJi
Korhatár: -
Már megint engem bámult. Tudja, hogy nem szeretem, ha ezt csinálja, de mégis. Tudom, hogy hogy érez, már eljutott hozzám a híre, és ezt ő is nagyon jól tudja. Biztosra megy, én viszont bizonytalan vagyok; nem tudom, mi lenne a helyes. A tanulmányi átlagom fenntartása mellé nem engedhetem meg magamnak a szerelmet, főleg, hogy JeongHan akármennyire is lánynak néz ki az angyali arcával, ő fiú, és a szüleim utcára tennének, ha hazaállítanék vele. Viszont, hiába titkolom, nem teszem elég jól; már több ember is figyelmeztetett, hogy nagyon élvezem JeongHan közelségét, amitől ő nyeregben érezheti magát, és ha esetleg eljutnánk odáig, hogy ő is elmondja nekem az érzelmeit, nem szeretném őt megbántani azzal, hogy visszautasítom azzal a sablon kifogással, hogy még nem állok rá készen.
Az ebédlőben álltam, valamiért nagyon nagy tömeg volt sorba rendeződve. Én a 164 centimmel álltam a sor végén, valami focista csoport előtt. Tudtam, éreztem, hogy belém fognak kötni; lehet pont ezért kerestem JeongHant szemeimmel. Meg is találtam, és pont összenéztünk egy pillanatra, aztán én hirtelen elrántottam a fejem. A mögöttem állók valamin felkapták a vizet, és elkezdtek előretolakodni.
Ezek ilyen egy méter kilencven, kigyúrt, vagy háromszor bukott fafejek, akiknek a tisztelet csak egy új alsógatya, amit ha kell felvesznek, ha kell akkor pedig le.
Könyökkel törtét maguknak az utat, aminek persze én is az áldozata lettem, és a piciny termetem úgy arrébb passzírozták a sűrű embertömegben, mintha valami kis súly lennék egy súlyzó végén. Belezuhantam az ablakba; szerencsémre dupla üvegesek a suli ablakai, így még csak meg sem repedt. Éreztem, hogy a derekamban valami nem stimmel, és az esés után elzsibbadtak a lábaim, és nem bírtam felkelni. Az az öt barom nagy patáliát csapott, a tömeg nagy része észre sem vette, hogy a földön fekszem. Megpróbáltam magamtól lábra állni, ekkor láttam meg egy segítő kezet, amit egyből igénybe is vettem. Amikor már a talpamon álltam, akkor vezettem tekintetem végig a karon, és láttam meg, hogy JeongHan volt az. Leporolta az egyenruhám, és végigsimított arcélemen. Valamiért nagyon szégyelltem magam, a földet bámultam, lehet pont azért tette, amit.
- Minden rendben? - kérdezte, miközben államnál fogva emelte tekintetem az övével egy vonalba.
- Persze... Csak a hátam...
- Felkísérjelek az orvosiba? Vagy inkább hazamész?
- Nincsenek otthon a szüleim, mindketten elutaztak a munka miatt.
- Akkor mi legyen? Így nem hagylak egyedül! - jelentette ki határozottan.
- Márpedig muszáj lesz... - motyogtam, majd elindultam ki az ebédlőből, ami ekkora már csatatere lett a focisták és tanárok összecsapásának.
- Várj! - rántott vissza csuklómnál fogva, és kissé közel landoltam hozzá. - Hány órád van?
- A szünet után még három.
- Akkor megvársz, és ma nálunk alszol! Anyummal beszélek, és amúgy is péntek van.
- JeongHan, jó ötlet ez?
- A legjobb, amit idáig csak mondtam! - rám kacsintott, majd elengedte csuklóm, és távozott az ebédlőből. Álltam ott egy helyben, nem értettem a szituációt, de eldöntöttem; úgy lesz, ahogy kérte!
A történelem órám után megálltam az iskola kapujában, és vártam JeongHant. Többen is kérdezték, hogy minek szobrozom ott a kerítésnél, mindenkinek azt mondtam, hogy egy tanárt várok. Nem merem senkinek sem elmondani, hogy hova megyek, kivéve egy embert:
- JiHoon, mindjárt megy a busz! Nem jössz? - kérdezte SoonYoung igyekezve.
- Nem... Ma egyedül buszozol.
- Történt valami? Furcsán viselkedsz.
- Nem.
- Aha, persze... A homlokomra van ragasztva egy cetli hülye felirattal? Na, mesélj csak! - dőlt neki a kerítésnek.
- Elmegy a buszod!
- Majd jön a következő... - vette fel flegma maszkját. - Szóval, minek is állsz itt?
- Várok.
- Mire? Vagy inkább kire?
- Egy emberre...
- Na ne mar! Azt hittem valami szellem miatt támasztod itt a falat!
- Nem vicces...
- Te humorizálod el, nem én.
- Aish... Ha ennyire tudni szeretnéd, JeongHanra várok.
- JeongHanra? Yoon JeongHanra? A fiúra, aki szerelmes beléd?
- Igen, rá.
- És mit akartok csinálni ketten? Ha azt mondod, hogy így rögtön felajánlkoztál neki és szobára visz, hatalmas gratulációm! Nem gondoltam volna, hogy bármikor is átmész egy hímkurvába...
- Nem erről van szó!
- Akkor miről? JiHoon, csak jót akarok neked, mert a barátom vagy, és ha te nem karolsz fel, mikor idekerülök, lehet most én lennek az, akit minden szünetben papírgalacsinokkal dobálnak!
- Ha jót akarsz nekem, akkor bízz bennem! Hidd el, van eszem, és amúgy sem tennék meg olyat, amihez nekem semmi gusztusom!
- Jó, igazad van, békén hagylak! De ígérd meg, hogy majd felhívsz a hétvégén, és a szokásos ,,Mi történt a suliban a héten?" telefonbeszélgetésünk nem marad el! - nézett rám kiskutya ábrázattal.
- Megígérem! - nevettem ki, majd ő is ugyanezt tette, és elszaladt a buszmegálló irányába. Ezzel egy időben JeongHan is megérkezett.
- Indulhatunk? - kérdezte nagy mosollyal az arcán.
- Biztos vagy benne, hogy tényleg jó ötlet?
- Biztos. Anyummal már beszéltem, a húgom meg egész nap a szobájában ül, és zenét hallgat, vagy rajzolgat. Nem lesz baj!
- És ha valaki meglát minket a suliból?
- Akkor lesz egy jó pletyka, ami keringhet úgy két hétig, aztán úgy is elfelejtik! - újra nagy mosolyt rajzolt az arcára biztatásképp. - Gyere! Megígérem, hogy nem lesz semmi probléma! - nyújtotta felém a kezét. Hezitálva ugyan, de belehelyeztem tenyerem az övébe. Nem tudom, miért, de engedtem neki, hogy egy ideig kéz a kézben sétáljunk, aztán kifordultunk a suli utcájából, ami tele volt emberrel, és én gyorsan elengedtem a kezét.
- Bocsánat... - sütöttem le szemeim.
- Semmi gond. Lesz ez majd másképp, ne izgulj! - jelentette ki határozottan.
Húsz perc séta után megérkeztünk hozzájuk. Szép kis otthonos házuk van, amiben csak a szülők élnek és a gyerekek, közvetlen szomszédságban pedig az apai nagyszülők.
- Anya, megjöttünk! - ordította el magát, miközben levette cipőjét és kabátját. Én megszeppenve követtem minden mozdulatát, nehogy még a végén leverjek valamit a drágának tűnő családi örökségekből, amivel az egész ház tele volt aggatva.
- Ilyen hamar? Nem számítottam... - ahogy az édesanyja megpillantott, bent rekedt a szava. Valamiért nagyon megbámult, és hol JeongHanra, hol rám pillantott. Szerencsémre, JeongHan gyorsan kapcsolt.
- Anya, ő itt JiHoon. JiHoon ő itt anyukám. - félénken nyújtottam kezet a nő felé, és meghajoltam. Még mindig nem szólt egy szót sem. - Akkor mi most inkább felmegyünk... - húzott a pulcsim ujjánál fogva maga után. Felballagtunk a lépcsőn és bevezetett a szobájába. - Maradj itt, nézz körül, vagy valami ilyesmi. Én lemegyek és elmagyarázom anyámnak a helyzetet. - vakarta meg kínosan tarkóját, és letrappolt a konyháig. Nyitva hagyta az ajtót, így mindent hallottam.
- Anya, ne legyél ideges, kérlek szépen!
- JeongHan, ő egy fiú!
- Igen, tudom.
- Azt mondtad, hogy már rég kinőtted ezt a féle másságod!
- Ha belegondolsz, te is ugyanolyan hibás vagy, mert elhitted!
- Ne kend rám, ne kend rám! És mi lett azzal a lánnyal, akit három hete hoztál haza?
- Csak azért hoztam, hogy nektek ne tűnjön fel, hogy még mindig meleg vagyok. Anya, ezt nem lehet kinőni! De ha teher vagyok így, akkor fogom a cuccaim és elmegyek JiHoonhoz. A szülei most külföldön vannak, lesz elég helyünk.
- Én is tudnék fenyegetőzni!
- Mégis mivel tudnál megfenyegetni? Semmi sem fog használni, nem érted? - erre már nem érkezett válasz. Legszívesebben ezen a ponton hazaszaladtam volna a szégyentől. Ha JeongHan anyukája sem bírja elviselni, hogy a fia meleg, akkor mi lesz az én szüleimmel?
Aztán folytatódott lent a beszélgetés:
- JeongHan, én nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad a bőrödben. Azt szeretném, hogy boldog légy, és ha ehhez neked egy fiú szerelmére van szükséged, akkor legyen, nem bánom!
- Köszönöm, hogy végre beláttad.
- Menj fel, vissza hozzá, és add át neki a bocsánatkérésem. A húst meg csak most tettem be a sütőbe, két óra kell neki, majd szólok, hogy gyertek le.
- Rendben. - hallottam, hogy elindul. - Ja, és anya! Köszönöm! - intézett még egy köszönetnyilvánítást édesanyja felé, majd újra hallottam lépteit a lépcsőn. - Anyukám...
- Mindent felhallatszott. - szakítottam félbe.
- Akkor nincs mit mondanom...
- JeongHan, minek hoztál ide?
- Hogy megbizonyosodj arról, amit odalent anyámnak is mondtam.
- Hogy meleg vagy?
- Nem. Hogy szeretlek... - a válasza lesokkolt, és csak bámulni tudtam őt. Mélyen szemébe meredtem, miközben ő egyre közeledett felém. A következő pillanatban már ajkait akarta az enyémekre helyezni.
- JeongHan... - mutatóujjam puha párnáira helyeztem. - Én ezt nem tudom...
- De meg tudod tenni!
- Csinálj valamit, érd el, hogy megcsókoljalak!
- Akkor engedd, hogy elérjem..! - ujjainkat összekulcsolta, és kezeinket leengedte a testünk mellé. Párnáit könnyedén helyezte enyémekre, amit csukott pillákkal viseltem, és hagytam, hogy ajkai lassan marcangolni kezdjék enyémeket. Lassan elkezdett hátrálni velem az ágy felé. Amikor én megéreztem, hogy testhelyzetem kezd instabillá válni, kezeim átfontam tarkóján, így hagytam, hogy nyelve befurakodjon számba, és lágyan kényeztessen. Tarkójának finom bőrének érzete tenyeremben, nyála ízé számban, maga a jelensége, arra késztetett, hogy ellazuljak karjaiban, és hagyjam, had tegyen velem, amit szeretne. Már szinte akartam, hogy hozzámérjen, mikor végigfektetett az ágyán. Felém helyezkedve csókolt tovább, miközben hideg kezei becsúsztak az egyenruhám alá.
- JeongHan~... - felnyögtem, ahogy megéreztem meleg bőrömön hideg ujjbegyeit.
- Most már kezdesz érteni? - vált el tőlem egy pillanatra, és szőke fürtjei mögül mélyen szemembe nézett.
- JeongHan, nekem még sosem volt barátnőm... Se barátom...
- Ha megengeded, hogy szeresselek, akkor mostantól lesz barátod!
- Érd el, hogy szeresselek! - mosolyogtam pimaszul arcába, majd szorosan karomba zártam őt, így pihentük át a napot.
Miért nincs imádom pipa? *-*
VálaszTörlésXD
TörlésMindjárt csinálok! :* ^^