Vendég egy éjszakára (egyperces~HuiSu)

Tudom, tudom, megnyitom a csapot, és még onnan is a 24K szól, de muszáj voltam ezzel a párossal is alkotnom, megjegyzem, hogy nem ez az utolsó...

Cím: Vendég egy éjszakára
Műfaj: egyperces, yaoi, smut
Páros: HuiSu (24K)
Korhatár: 18+





Lágyan szuszogott nyakamba, és lehelete lecsapódott vállamon. Tudtam, hogy mindjárt itt az időm, el fogok menni.
Állam a vállára támasztottam, így bámultam őt. Szemeit összeszorítva próbált magán uralkodni. Az övé már egy jó ideje húzódik. Megpróbál bevárni, de nagyon nehezen megy neki.
Végigsimítottam karján, amitől csípője megugrott; tudtam, hogy nem fog tudni megvárni.
Magam felé fordítottam fejét, majd amikor ő rám nézve kinyitotta a szemét, ajkait mosolyra húzta. Finoman megszívtam nyakát, amitől ő, már vérvörös ajkait, egy jóleső nyögésre nyitotta. Kezei lapockáimra csúsztak, úgy hasítottak végig a hátamon.
Csípőm újra serény munkába kezdett. Hui a hajamba túrt, és fürtjeimnél fogva húzott vissza egy újabb csókra. A szokásos módján elkezdett alattam mocorogni és akaratos lenni; itt az ideje.
Nyakamba mart, harapott, szívott, ahol csak ért, majd egyszer, magas hangon felnyögött.
Hangja örömódaként csengett a fülemben. Izzadt testeink egymáséi lettek; én az övé, és ő az enyém.
Egyik karjával a lapockáimnál, másikkal a derekamnál támasztotta meg magát, fejét hátraszegte, ajkait enyhén nyitva hagyta, így élvezett közénk. A látvány panorámaként terült elém, és a gyönyörrel már én sem tudtam betelni; pár pillanattal utána, beteljesedtem én is.
Mélyen nyakába haraptam, amit annyira érzett, hogy durván hajamba túrt.
- Kisu... Nyugi... Vége van... - kacagott rajtam.
- Hui... Csendben maradsz... Vagy itt töltöd az éjjel következő felét is... - utánoztam.
- Mit takar az az ,,itt"?
- Itt, alattam.
- Akkor társalogjunk még, nincs kedvem visszamenni a szobámba. - nyújtózott egyet, majd egy hatalmas vigyorral tudatta velem, hogy mennyire is élvezi a társaságom.

Please, don't... (oneshot~JooHyuk)

Mivel a yaoi-csokrunk végére értünk, meg kell köszönjem a támogatást. A megtekintések számából sok mindent le tudtam szűrni, a kommentekből úgyszintén.
A mostani ficiről csak annyit, hogy egy nagyon rég beígért fic, de ami késik, nem múlik^^'
Az ihlető K.Will volt, méghozzá az ő Please, don't című dala.
( Ne felejtsétek a szavazás! ;) ---->)

Cím: Please, don't...
Szereplők: JooHeon, MinHyuk (Monsta X), GyeolMin (OC)
Műfaj: yaoi, oneshot, songfiction, hurt/comfort, dráma
Páros: JooHyuk
Figyelmeztetés: halál, gyilkosság, és ami ezekkel jár
Korhatár: ezek miatt +14




Végig kellett néznem... Végig. Egy hang nélkül. Nem mondhattam el neki, mert tudtam, hogy semmi értelme sincs. Ő egy lányt szeretett és nem engem. Én csak egy barát voltam számára... Csak egy barát.

- MinHyuk? Hogy festem? Ez legyen, ami teljesen fekete, vagy az előző, aminek van egy kis kékes beütése? - állt előttem, immár a negyedik szett öltönyben.
- Szerintem még mindig a legelső... - motyogtam halkan, miközben egy gombnyomással lezártam a telefonom képernyőjét.
- Megkérhetlek, hogy vedd egy kicsit komolyabban? Ez az esküvőm! GyeolMin megmondta, ha gázul nézek ki, akkor nem jön hozzám! - igazította meg magán a fekete anyagot.
- Akkor nézz ki gázul..! - motyogtam újra, alig erthetően.
- Hogy mondod?
- Nem mondtam semmit... - támasztottam meg fejem karommal.
- Akkor lesz az előző!
- Ahogy szeretnéd...
- MinHyuk, miért vagy ennyire kedvetlen? Azért téged hívtalak, mert a legjobb barátom vagy, gondoltam, hogy majd a te ízlésed használható lesz, és megmondod, melyik legyen!
- Bocs, JooHeon, de fáradt vagyok...
- Pedig szerettem volna még tőled kérni valamit.
- Igen?
- Menj el GyeolMinnel az étlapokat megnézni. Ismersz, ismered az ízlésem. Nyugodtan rád bízom.
- Biztos?
- Teljes mértékben! - vágta rá hamar, miközben megigazgatta magán az öltönyt. - Holnap után mennetek. GyeolMinnek már szóltam, csak a te bólintásodra várunk.
- Jó. Legyen... Nem bánom... - legszívesebben ráborítottam volna a tükröt, amiben nézte magát. Nem elég, hogy elhív magával, hogy válasszam ki azt a ruhát, amiben hozzá fog menni ahhoz a lányhoz, még én is menjek el azzal a libával megnézni az éttermet. Nem hogy kedvem nem volt, egyenesen hányingerem lett a gondolattól.
- Akkor holnap után, olyan tizenegy óra felé. Min majd átkopog.
- Úgy legyen!
- MinHyuk!
- Hm?
- Köszönöm! - mosolygott rám aranyosan, amivel mindig megnyert magának, bármit is tett előtte vagy utána. - Szóval akkor ez?
- Tényleg bízol az ízlésemben?
- Ühm.~ - vágott ugyanolyan aranyos képet. Odaleptem mellé, a tükör elé.
- A legelső még mindig... - veregettem meg vállát, majd végigsimítottam a finom fekete anyagon.

~két nappal később, mikor MinHyuk fuvarozza GyeolMint~

Átkopogott, mintha teljesen természetes lenne, hogy én viszem őt A-ból B-be.
- Menj, már nyitva van a kocsi... - intéztem felé egy enyhén flegma választ, miközben még a cipőm vettem fel.
Szerintem neki egyáltalan nem esett le még, hogy nem bírom őt. Sőt, még azt is hiszi, hogy egészen megkedveltem, mióta JooHeonnal együtt vannak -, aminek lassan már öt éve.
- Gyere már MinHyuk! - sipító hangján érezhető volt az izgatottság. Lassan kiballagtam az autóhoz, és kitolattam a garázsból. - Ugye tudod, merre kell mennünk?
- Persze... Tegnap JooHeon már elmondta.
- És mást nem mondott?
- Mire célzol?
- Szóval nem... - hangja elkomolyodott, és szemeit lábaira szegezte.
- GyeolMin, valami baj van?
- Én mondtam JooHeonnak, hogy minél előbb tájékoztasson téged erről, de ezek szerint nem hallgatott rám.
- GyeolMin? - mindkét kezem a kormányra tettem, úgy próbáltam nem mutatni az idegességem. Ugyanakkor éreztem, hogy vesztek a kocsi feletti irányításomból.
- JooHeon és én arra az elhatározásra jutottunk, hogy nagyobb házra lesz szükségünk, ha összeházasodunk.
- El akartok költözni?
- Nem, MinHyuk. Nem mi fogunk elköltözni... - először el sem ért a tudatomig, mit is szeretne mondani.
- E-Ezt hogy érted?
- Hogy el kell hagynod a szomszéd lakást, ahhoz, hogy össze tudjuk nyitni JooHeonéval, és elférjünk.
- D-De ezt...
- MinHyuk, meg kell értened! Az a kis lakás egy szingli férfi lak, ketten alig férünk el benne, mi lenne ha még jönne egy gyerek, vagy kettő?
- Nem... - motyogtam halkan.
- Hogy mondod?
- Nem.
- MinHyuk, jól érzed magad? - éreztem, hogy arcomba szökik a vér, szívem hevesebben vert, és meggondolatlanul kaptam a sebváltó után.
Csak a hangos sikításra emlékszem, arra, hogy GyeolMin hirtelen a szélvédőnek csapódik, és vére az egész autót beteríti.
Meghalt. Tényleg megöltem.
Én kikecmeregtem a kocsiból, és még egy utolsó pillantást vetettem a roncsra. Egy fának csapódtam neki, ami az autó jobb felét teljesen feltolta, és szinte a jármű hátuljával tette egyenlővé. Egy bézs színű, nagy családi furgon állt meg.
- Minden rendben? Ön jól van? Nem sérült meg? - rohant oda hozzám egy férfi a kocsiból. - Van még valaki az autóban? Hall engem? - nem válaszoltam, csak instabilan álltam előtte. Erre még tisztán emlékszem.
Még én magam hívtam ki a mentőket, hátha tudnak valamit kezdeni GyeolMinnel. Hogy innen hogyan, nem tudom, de a következő emlékképem, hogy már otthon, a hátsó ajtón közelítettem meg a lakást. Egy pillanatra megálltam, és elbambultam a hátsó kert hatalmas, mély medencéjén.
- MinHyuk? GyeolMin hol van? - szolított meg JooHeon. Arckifejezése riadt volt.
- K-Kicsoda?
- GyeolMin. MinHyuk, minden oké?
- JooHeon... Nem küldhetsz el! Nem bírnám ki! Nem mehetsz hozzá GyeolMinhez! Te az enyém vagy! Az ég is ezt akarja! JooHeon, én szeretlek, nem hagyhatsz el!
- MinHyuk, mi ez az egész? Honnan tudsz a költözésedről? - pár lépést tett felém, én pedig vele párhuzamosan haladtam hátrafelé, az erkélyajtón ki.
- GyeolMin elmondta. JooHeon, nem teheted ezt velem! Nem kérheted, hogy elmenjek! - kétségbe esett mondataim közben tovább közeledett felém, én ugyanúgy hátráltam. Könnyeim már hullottak, mikor a levegőre értem.
- MinHyuk, először is nyugodj meg! Másodszor, hol van GyeolMin?
- Mindig őt keresed! Miért vette át a helyem a szívedben?! Miért engedted, hogy belepofátlankodjon a közös életünkbe?! JooHeon! Miért hagytad, hogy elvegyen tőlem?! Azt mondtad, velem maradsz örökre! Ez az örökké valóság vége?!
- Mit hadoválsz itt össze? MinHyuk, te megőrültél! - csak tovább közeledett felém. Minden lépését az ereimben éreztem. A közeledésével én távolodtam, és megéreztem az erkély szélét. Hátra pillantottam; a medence helyezkedett el alattam.
- Én őrültem meg?! Én?! Nem én voltam, aki megszegte az ígéretét, és csúnyán hátba támadta a másikat!
- Mégis mivel támadtalak hátba?
- Figyelsz te rám?!
- Először mondd meg, hol van GyeolMin!
- Jó helyen.
- MinHyuk!
- Eltávolítottam őt az utamból! - büszkén kihúztam magam, majd JooHeon arcán láttam, hogy a legrosszabbra gondol.
- Mégis mit tettel?!
- Egyszerű a válasz... Csupán csak szerettelek. - engedtem, hogy testem súlya húzzon lefelé.
Nagy csobbanással landoltam a medencében. A vízből még láttam, ahogy az erkélyen álló fiú utánam néz, majd elsötétült minden, és egy fehér, álomszerű helyre kerültem. Egy székben ültem, ruhám fehér volt. Elfordítottam a fejem jobbra; GyeolMin ült mellettem.
- Ennyi volt? - elcsukló hangon kérdeztem a hozzám hasonlóan sápadt ábrázatú lánytól.
- Ennyi... - fejét lehajtva válaszolt, majd láttam, hogy hullanak könnyei. Ezzel egy időben egy világos kapu fényei ütötték meg szemem. Elkezdtem efelé rohanni, de mintha csak hátrafelé haladtam volna.
- Kérlek, ne! - hangzott el utolsó üvöltésem, aztán ez a kapu bezárult, és végül minden elsötétült.

A Few Years Later (oneshot~TaePyo)

Hát, egy hirtelen fordulattal most más vizekre evezünk, ami a műfajt illeti. A Block B itthoni koncertje mély nyomokat hagyott bennem, és szerintem mindenkinek, aki ott lehetett.
Az ötlet innen jött, az ihletet pedig a srácok egy dala adta, ami engem a koncert alatt a legjobban megérintett. Az A Few Years Latert megtaláljátok itt magyar felirattal.
(Nézzetek rá a szavazásra, mert minden ide tévedt kóbor olvasó véleménye számít! :3 --->)

Cím: A Few Years Later
Szereplők: Lee TaeIl, Pyo JiHoon (Block B)
Páros: TaePyo
Műfaj: yaoi, oneshot, songfiction, hurt/comfort, fantasy, dráma
Figyelmeztetés: véres jelenetek, halál
Korhatár: egy gyenge +14






Vártam... Vártam rá, de már megint késett.
Állandóan ezt csinálta! Megbeszéltünk egy időpontot, ő persze, hogy rá húsz perce tolta el a fenekét a megbeszélt helyre. És az még a jobbik eset, hogy a megbeszélt helyre jött, volt már olyan is, hogy a város másik felébe ment, csak mert rosszul emlékezett egy betűre. Kiidegelt ez az ember, kiidegelt!
Már ötven perce vártam rá, mikor az eddig kék eget sűrű, szürke felhők borították el. Nem volt nagy kedvem megázni, ezért elindultam haza. Menet közben ugyan utolért a vihar, de szerencsére be tudtam húzódni egy kirakat eresze alá. A belváros közepén voltam, ahol két négysávos út keresztezte egymást. Még így, esőben is megismertem, pedig elég ritkán járok erre felé, mert a város szélén lakom.
Ez van, sajnos egy beljebb fekvő lakást nem tudok kifizetni...
JiHoon viszont itt lakik valahol. Említette is, hogy nemrég vett egy új kocsit.
Ennyit tesz, hogy milyen család áll a hátad mögött...
Vártam, hogy elálljon az eső, közben a hatalmas kereszteződést bámultam, a lámpák fényeinek folyamatos váltakozását. Ekkor megrezzent a zsebemben a mobilom, de ahogy utána kaptam, egy sötétkék sportkocsi a hatalmas kereszteződésbe hajtott. Hatalmas zajjal csapódott neki három másik kocsinak, közülük az egyik a tetejére is fordult. Egy férfi segítségért kiabált, két másik rögtön telefonálni kezdett.
- Kisgyerek van a kocsiban, egy kisgyerek! - üvöltötte egy nő, aki odaszaladt az autókhoz, amik a felismerhetetlenségig összetörtek. Pár másodperccel később már a sziréna ütötte meg a fülem, érkezett a mentő, a tűzoltóság és a rendőrség. Ott álltam lefagyva, és néztem, ahogy egy olyan öt éves kislányt kivágnak a kocsiból. Feje és nyaka véres volt, bőre sápadt, mint aki már halott. Nem sokkal később az édesapját is sikerült kiszabadítani a roncsból, ő eszméleténél volt. Mikor megpillantotta halovány ábrázatú lányát, szemmel láthatóan egy világ tört össze benne. Térdei elkezdtek remegni, majd össze is rogyott, egy mentős tartotta meg. Hangosan sírt, és eszméletlen lánya kezét szorongatta. A kis kézfej szinte elveszett az édesapáéban, aki a könnyeitől nem látott rendesen. Időközben a tetejére fordult kocsit újra a kerekeire állították. Nem láttam sokat a kimentett utasból; valószínűleg egy idősebb nő, vagy férfi lehetett, ősz haja fehérlett a vihar mosta vérben. Azután egy fekete zsákkal letakarták, már halott volt. A harmadik áldozatul esett kocsit nem láttam, elállta a tömeg. Egy rendőr ment oda, és oszlatta szét az odagyűlteket, akik közt a teljesen átlagos járókelőtől elkezdve, a tévéseken keresztül, a lefogyott kóbor kutyáig mindenki megfordult. Mikor újra rálátást nyertem a karambol helyszínére, már három test feküdt a vizes aszfalton, fekete zsákkal letakarva. Három ember meghalt. A sötétkék sportkocsi szétdarabolásának is hozzáláttak a tűzoltók. Ahogy leszedték az ajtaját egy fehér, drága karórás, világos inges kéz borult a földre, ami még mozgott. A vizes aszfalt felé fordította tenyerét, majd az őt kisegítő tűzoltó lábára tette a kezét. Fél percig beszélt hozzá a tűzoltó, majd a karórás kézfej lecsúszott a férfi lábáról; a kéz tulaja meghalt. Négy halott...
Nem vártam meg, még kiszedik a holttestet a kocsiból, elindultam az esőben hazafelé. Arra gondoltam, hogy vajon JiHoon hol lehet. Ha azon az úton jön, amin szokott, akkor azt a kereszteződést érinti. A baleset miatt viszont mindkét irányba beállt a sor, így biztos, hogy egy órát még késni fog.
Buszra szálltam, gondoltam, ha inkább nálam találkozunk, akkor az neki is valamivel közelebb lesz, és kikerülheti a dugót. Ahogy felültem a járműre a telefonom után nyúltam, hogy JiHoont tájékoztassam a terveimről. Viszont a feloldott képernyőn ott fénylett egy üzenet tőle:
,,Sajnálom... Megint megvárakoztattalak. Nem szeretném, hogy többet az esőben várj rám..! Nem akarok teher lenni... Inkább fejezzük be! Legyen vége... Sok sikert a további életedben Lee TaeIl, ami nélkülem fog telni... "
Sokáig csak bámultam a képernyőt. Könnyeim lassan kezdtek áztatni telefonom, és ahogy leszálltam a buszról, nekidőltem egy villanyoszlopnak. Az eső még mindig ömlött, akárcsak könnyeim. Egész testemmel remegtem, telefonom kiesett kezemből, és ahogy utána hajoltam, nem bírtam felkelni a földről. A fájdalom, az hogy egyedül hagyott, pedig ő volt az utolsó reményem... Ő volt a szerelmem...
Felnéztem egy pillanatra, nem láttam mást, csak a felhőket, a sötét eget, ahogy esett rám az eső, és az arcomra érve a könnyeimmel együtt csapódott az aszfalthoz. Fejem lecsuklott, nehéznek éreztem, nem bírtam tekintetem felemelni a földről. Miért csinálta? Egyáltalán mi volt ez az egész? Azelőtt sose beszélt arról, hogy tehernek érezné ezt. Hogy mi az az ,,ez"? Az anyagi különbség köztünk; hogy ő egy gazdag családból származik, akik mindent megvehettek, vagy a kapcsolataik révén az ölükbe hullott, amit épp úgy akartak, de én ennek az ellenkezője voltam mindig is. Nekem mindenért meg kellett dolgoznom, a fizetésem felét minden hónapban hazaküldtem a szüleimnek, mert megígértem nekik, hogy támogatni fogom őket. Mikor erről beszéltem neki, sose láttam rajta, hogy kínosan érezné magát, sőt, még többször is felajánlotta, hogy segít nekem pénzügyileg, de én mindig visszautasítottam.
Mire összeszedtem magam annyira, hogy a telefon után tudjak nyúlni ismét, megpróbáltam felhívni.
- A hívott szám jelenleg nem elérhető! - sípolta a hang a vonal másik végén. Remek, kikapcsolta a telefonját... 
Akkor még nem tudtam, mi lehetett az oka, de ahogy lassan összeszedtem magam és hazaindultam, elgondolkoztam. Lehet, hogy én említettem valami olyat, amit félreérthetett? Vagy talán..? Nem. Semmi ötletem nem volt, hogy miért tehette, amit tett. Aztán eszembe jutott, hogy az elmúlt időben nagyon sokat beszélt nekem az elmúlásról, hogy egyszer minden véget ér. Talán én voltam túl vak, és nem láttam meg, hogy már rég nem érzi jól magát a közelemben? Nem tudtam.
Akkor még nem.

~Pár év múlva~

Lassan töltöttem ki a frissen lefőtt kávét a bögrémbe. Már négy hete laktam az új lakásomban, de még mindig elbambultam a reggeli tájon a konyhaablakból. 
Megcsörrent a telefon; még tisztán hallom a főnököm hangját, hogy ma ne menjek be dolgozni, mert nem érkezett szállítmány, amit el kellene rendeznem. Pont ez volt az oka annak, hogy tervbe vettem, kimegyek a folyó partjához. A gardróbomhoz léptem, és valami lenge, nem feszes, nem alkalmi öltözéket kutattam. Kezem közé került JiHoon pulcsija, amit még véletlen hagyott nálam. Arcomhoz emeltem és mélyen magamba szívtam illatát.
Az SMS óta nem beszéltem vele. Próbáltam hívni, de mikor már az ötödik nap sem vette fel a telefont, be kellett látnom, hogy értelmetlen, amit csinálok. Fájt, hogy nem kellek neki. Fájt, hogy úgy tűnt el a számomra legfontosabb ember, hogy nekem egy csepp vérem sem hagyta el az ereim. Sokszor elgondolkoztam, hogy inkább lettem volna valamelyik kocsiban, ami aznap balesetet szenvedett előttem...
Visszatettem a pulóvert a szekrényem legmélyére, és felvettem azt a melegítőmet, ami aznap volt rajtam, mikor szakított velem. Gyorsan megittam a már időközben kihűlt kávém, bezártam magam mögött a lakásom ajtaját, és elindultam a folyóhoz.
Nemsokkal később, hogy JiHoon szakított velem, kaptam egy állást. Még ő győzködött, hogy adjam be ahhoz a céghez az önéletrajzom. Az állást megkaptam, valamint megígért összeget kézhez is, így pár év múlva el tudtam költözni a vidéki kis albérletemből, és egy egész takaros kis lakást vettem Szöul szívében. A szüleimnek sikerült minden tartozásom visszafizetnem; mondhatni, ekkor anyagilag pont jól, sőt elég jól álltam. Volt, hogy kissé el is eresztettem magam néha-néha; egy kis pezsgő, eper, csokoládé, és még több alkohol. Azoknak az estéknek a vége mindig az volt, hogy a kádban ébredtem, miközben JiHoon képét szorongattam.
Rég volt ugyan, de meg mindig hiányzott...
Még visszanéztem a házra; ha JiHoon nincs, akkor az sem lett volna az enyém. Ezt is neki köszönhettem.
Zsebre dugott kézzel, sapkában, a szemüvegem nélkül mentem aznap a folyóhoz. Tél volt még, már február második hete ugyan, de a frissen esett hó ropogott a lábam alatt. Mikor leértem a folyóhoz, láttam egy padot, amit nem borított hó, és még csak vizes sem volt. Akkor azt hittem, hogy valaki ült ott előttem, és ezért ennyire hívogató.
Leültem, és bámultam a jégtáblák alatt lassan csordogáló vizet. Ülhettem húsz percet, mikor már alig bírtam mozgatni az ujjaimat.
- Aish, miért nem hoztam kesztyűt? - gondoltam, vagy ki is mondtam, már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy a következő pillanatban egy pár kesztyű lebegett mellettem, mintha valaki tartaná azt. Már nem nagyon tudom, mi volt az első reakcióm, talán hirtelen felpattantam helyemről, és értelmetlenül néztem ki a fejemből, mintha valami szellemet láttam volna.
- Ilyen hamar elfelejtetted, amit mindig is mondtam? Ne gyere ki télen kesztyű nélkül! - a hangot rögtön felismertem. JiHoon volt az. A kesztyű közelebb került hozzám, de még mindig nem láttam semmit. - Valami baj van? - csak bámultam tovább értelmetlenül. - Nem látsz? TaeIl? Rázd meg a fejed, ha csak a kesztyűt látod! - az utasítás szerint cselekedtem. Innen kiesett pár emlékkép, a következő amire emlékszem, hogy megfogtam JiHoon kezét.
Éreztem. Újra éreztem őt. Ujjai tapintását, bőrét, illatát.
Nem sokkal később láthatóvá is vált számomra. Ha jól emlékszem, sírtam. Sírtam, és nem tudtam abbahagyni; talán úgy, mint amikor az SMS-ét megkaptam. Próbáltam megölelni, de ahogy nyakába borultam, akár a köd, kicsúszott karjaim közül.
- Ji-JiHoon? Ez mi? Miért nem tudlak megölelni?
- Azt hittem már elfelejtettél... - lesütötte a szemét, és láthatóan kerülte a választ a kérdésre.
- Nem felejtenélek el... Túl jó voltál ahhoz.
- Abban a balesetben. Az a kék sportkocsi. Abban én ültem. - újra lesokkolt, amit mondott.
- M-Miért? És hogy jöttel vissza? JiHoon,te már meghaltál. Hogy láthatlak mégis? Az előbb meg tudtalak érinteni, aztán megint nem. Mi ez az egész?
- Akkoriban... Nagyon beindult a szekér. A céget a felhők felé repítettem, amiért meg is kaptam a jutalmam, egy céges rendezvényt. Sok volt az alkohol. Nagyon sok. Túl sok. Akkor éjjel megcsaltalak... Te nem vetted észre, de minden nap elmondtad nekem, hogy számodra én vagyok az egyetlen. Én is többször a szemedbe mondtam ugyanezt, de utána mindig egy rossz érzés kerített hatalmába. Akkor minden egyes alkalommal hazudtam neked. Próbáltam magam vigasztalni, költöttem a pénzem; új óra, új kocsi. Semmi sem használt... Beleőrültem. Aznap, mikor az a találkánk lett volna, újból elkéstem. Egy sarokkal feljebb álltam, és vártam. Nem volt képem már megjelenni tíz perc után. Ekkor írtam meg az SMS-t. Ezután ész nélkül belehajtottam a kereszteződésbe. Nem bírtam a terhet. Túl sok volt... Mikor a tűzoltó kivágta a kocsi ajtaját, és megkérdezte, hogy élek-e, azt mondtam neki, hogy én már meghaltam, mikor egy másik test feküdt mellettem. Mikor összefeküdtem valaki mással, éreztem, hogy te eltűntél belőlem, még ha mellettem is voltál, és nem tudtál az esetről. Mikor én belehajtottam a kereszteződésbe, akkor belőled halt ki az én felem. Így lettünk mindketten félemberek. Gondoltam, hogy pár év után majd el foglak felejteni, nem fogok visszatérni hozzád, de mikor utánam sírtál, bárhol is voltam, meghallottam. Többször is volt dühkitörésem, amiatt, hogy elvettem tőled a másik felem, magamat...
- De most itt vagy, nem? Miért nem lehetek a tiéd, és te az enyém?
- Biztosan ezt szeretnéd?
- Biztos.
- Komoly ára van.
- Már nem érdekel JiHoon! Megfizetem, csak újra meg tudjalak ölelni.
- Akkor menj a parthoz! - újra az utasításnak megfelelően cselekedtem, és amilyen közel csak tudtam, a folyóhoz merészkedtem. Egy mély levegőt vettem, majd a következő pillanatban a hideg vízbe zuhantam. Nem próbáltam a felszínre úszni, csak hagytam, hogy tüdőm megteljen vízzel. Hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába, aztán egy másik csobbanást hallottam. Láttam, hogy JiHoon felém úszik, aztán a jeges vízben szorosan magához ölelt; úgy, ahogy még azelőtt sose.
Éreztem. Már éreztem egész testét, minden porcikáját, lélegzetét. Még egyszer sikerült mélyen szemébe néznem, aztán elsötétült minden, és soha többe nem láttam meg újra a fényt.

Biológia korrepetálás (oneshot~JayMuel)

Cím: Biológia korrepetálás
Szereplők: Jay Park, Kim Samuel
Műfaj: yaoi, smut, oneshot
Páros: JayMuel
Figyelmeztetés: felnőtt tartalom
Korhatár: +18





Lépteim lassan követték egymást az üres folyosón. Már délután háromnegyed hat, ilyenkor már rég otthon szoktam lenni.
- Samuel? Köszönöm, hogy eljöttél. Gyere, itt lesz a korrepetálás. - tessékelt beljebb a tanárom egy üres terembe. - Ma nem én leszek veled, egy újonc tanárt kértem melléd. Jól ki fogtok jönni.
- Rendben, köszönöm! - hajoltam meg, majd leültem a terem kellős közepére. Bukom bioszból, ezért kell ez az egész korrepetálás.
- Nekem el kell mennem Samuel, várd meg itt a tanárod, mindjárt megérkezik ő is!
- Viszont látásra! - biccentettem, és előszedtem a könyveim.
Csendben ültem a helyemen, a jegyzeteimet olvasgatva, mikor bejött az állítólagos tanárom. Fekete farmert viselt, ami tökéletesen passzolt minden porcikájára. A kockás pulóvere meglehetősen feszült rajta, mintha két számmal kisebb lenne a ruha, amit visel. Mikor közelebb ért megláttam, hogy izmain feszül meg ennyire a pulóver. Hófehér cipőt viselt, és füzeteit szorosan fogta hóna alatt. Nem köszönt előre, várta, hogy ezt én tegyem meg, de látványa kissé lefoglalt. Mintha nem is tanár lenne, hanem valami ulzzang, aki eltévedt pályaválasztáskor.
Barna szemeivel rám pillantott, ekkor kapcsoltam.
- J-Jó napot kívánok... - felálltam helyemről és mélyen meghajoltam.
- Ülj csak le! - dobta le dolgait az asztalra, majd ő is helyet foglalt, velem szemben. Magam sem tudom, miért, de nem tudtam róla levenni a szemem. Mintha direkt tartaná tekintetem magán. - Valami gond van? - nézett fel füzetéből, miközben a tananyagot lapozgatta.
- S-Semmi...
- Nem nézek ki tanárnak, ugye?
- Nem éppen...
- Ennek megvan az oka, amire később te is rá fogsz jönni. Most viszont mutasd, mi az, ami kicsit nehezebben megy! - felcsaptam előtte a füzetem az emberi test felépítésénél. Ahogy meglátta a címet, egy kaján kis mosoly ült ki arcara.
- Hogy szeretnéd? Átbeszéljük az elejétől?
- Inkább... - bólintottam, és kinyitottam a könyvem is. Rámutattam az ötödik leckére a fejezetben.
- A hormonok? Komoly? - mosolygott meg. - Elég könnyű, de ha nagyon muszáj, akkor elmagyarázhatom... Kissé ilyen felvilágosítás jellege lesz, bocsánat előre is... - vakarta meg tarkóját, átült a mellettem lévő székbe, és a tankönyvi ábrákon keresztül kezdte el magyarázni a hormonok ,,varázsait".
- Nem akarom a tipikus apukás dolgot hajtogatni, hogy ,,amikor egy fiú ránéz egy lányra..." és a többi.
- Ezek így mind a helyén vannak. Látom, hogy ön se nagyon szívesen beszél nekem erről. Mondja meg nyugodtan, ha kínos a téma. Nem is az ön dolga lenne ezekkel szembesíteni, csak a tanárom lusta bent maradni délután és korrepetálni... - buggyantak ki számon a szavak, amiknek nem igazán lett volna szabad. - Tudja, mit! Hagyjuk abba ezt az egészet... Felesleges. Ön nem szeretne róla beszélni, és így nekem sem marad meg semmi... - pakoltam össze a cuccaim, és elraktam őket a táskámba. Elindultam az ajtó felé, de alig léptem két lépést, a fiatal tanár tekintete késként fúródott a hátamba. - Most miért bámul? - fordultam vissza.
- Ülj vissza! - utasított nyugodtan.
- Időpocsékolás...
- Ülj vissza! Nem tudsz kimenni innen. Az ajtó be van zárva... - vette elő zsebéből a kulcsot és meglóbálta arca előtt. - Ha jó fiú leszel, megkapod ezt, és kimehetsz. De addig is, visszaülsz ide mellém, és szépen folytatjuk, amit elkezdtünk! - tekintete hirtelen megváltozott, és a szelíd tanárbácsiból valami kiéhezett vadállat lett.
Nem mertem ellenkezni, visszatettem a táskám és leültem mellé. - Ott tartottunk, hogy a... Hol is?
- Férfi testben végbemenő...
- Végbemenő micsoda?
- Végbemenő hormon izé... Változás, vagy mi is... - temettem tenyerembe az arcom, ahogy megéreztem őt magamhoz közelebb.
- Megmutatom, hátha a gyakorlati részével megmarad... - két másodpercem lett volna kapcsolni, de nem voltam elég gyors. Puha ajkait az enyémekre helyezte, és lassan falni kezdte azokat. Egyik kézfejét bevezette a pulóverem, majd az ingem alá. - Érzed azt odalent? Na, ez az, amiről az egész biológia beszél... - nyögte a szavakat a számra, majd az övem után nyúlt. Ugrottam egyet a székben és ellöktem magamtól.
- Ö-Ön b-beteg... - dadogtam. - Teljes őrült...- felálltam a székből és hátrálni kezdtem tőle.
- Kérlek~, tegeződjünk!
- M-Még a nevét sem tudom...
- Park JaeBum, de hidd el, mikor már ott tartasz, a Jay is elég szépen fog csengni ajkaidból! - lépett elém, és pulóveremnél fogva durván magához húzott egy újabb csókra. Összeszorítottam ajkaim, nem hagytam, hogy nyelve befurakodjon számba.
- Hagyjon békén! - ficánkolódtam ki karjai közül. - Maga teljesen őrült!
- Ugyan... Meg csak most kezdtem el! - vigyorgott arcomba, miközben levette vékony pulóverét. - Mivel mást nem hoztam, csak ezt tudom használni. De ha jó fiú leszel, erre sem lesz szükség... - ujjai felkúsztak nyakamon és egy újabb csókba próbált invitálni.
- Vegye le rólam a kezét! Undorító, amit csinál!
- Ahogy látom, mégis kelleni fog ez a pulcsi...
- Ez egy iskola! Itt ezt nem tudja megcsinálni!
- Ah~, dehogyis nem! - a padból, amihez hozzászorított, kivett egy vastag ragasztószalagot. - Ne mozogj és nem fog fájni! - közelített szám felé a szürke anyaggal.
Nem tudtam, mit kellene tennem, hogy megvédjem magam. Valahogy a kulcshoz kellett volna jutnom, de fogalmam sem volt, hova tehette.
Már éreztem, hogy ajkaimhoz hozzáragad a vastag, szürke szalag. Ekkor minden erőmet összeszedtem, és egy jókora pofont mértem bal arcára, amitől ő majdnem elesett, de legalább a ragasztószalag kiesett kezéből.
- Ez egy nagyon, nagyon, nagyon rossz húzás volt! - nézett rám vissza; láttam, hogy alsó ajka kissé megrepedt és szivárog belőle a vér.
Megijedtem. Túl ijesztő volt, hogy bármi mást tudjak csinálni, csak álltam és azért imádkoztam, hogy ne legyen semmi bajom, és megússzam azt, amit nem szeretnék átélni.
Lefagyva álltam előtte; ő durván magához rántott, megfordított és vékony pulóverével összekötötte csuklóim.
Nem volt erős a kötés, úgy éreztem, ez lehet a menekülésem kulcsa.
Fenekemre fogott és felültetett a padra. Lassan kigombolta ingét, így megvillant a tökéletesen kidolgozott felsőteste. Legszívesebben végigsimítottam volna rajta, de kezeim hátra voltak kötözve. Teljes felsőtestével hozzám simult és közben egy jóleső nyögés hagyta el ajkait. Nem tudtam, mit kellene csinálnom; ha elkezdem élvezni, akkor lehet, hogy előbb szabadulnék, de még mindig csak egy 15 éves fiú vagyok, aki nem hogy férfival, még lánnyal se volt, ha viszont nem mutatom semmi jelét annak, hogy átadom magam neki, akkor jó hosszúra fog nyúlni ez az egész, és emellett eléggé fájdalmas is lesz...
Egy óvatlan pillanatban, mikor újra nyelvét pakolta be a számba, véletlenül az én érzékszervem is megmozdult, és körbefonta az övet. Éreztem, hogy szája egy halvány mosolyra húzódik, közben kezei felfutottak vállaimon, és nyakam finom bőrét kezdték csiklandozni ujjai. Mikor elváltak ajkaink, egy épphogy érezhető sóhaj csúszott ki agyongyötört párnáim közt, mire ő újra felvette azt a kiéhezett állat imidzsét, és nyelve elkezdett játszani arcomon. Minden egyes porcikámat, amit csak tudott, végignyalt, közben orromra, szemeimre apró puszikat nyomott - gondolom azért, hogy elengedjem végre kicsit magam, és kezdjem élvezni a dolgokat.
Ingem gombjait egyenként dugdosta át a finom fehér anyagon, majd mikor o is meglátta, hogy nem vagyok az a tipikusan elhízott alkat, végigsimított hasamon, közben lenyalta alsó ajkáról a kiszivárgott vért. Ujjai lecsúsztak az övemhez, majd tovább, és rámarkolt férfiasságomra. Nem tudom elmagyarázni, de valami nagyon erős érzés kerített hatalmába; mintha fejbe vágott volna valami, amitől az egész testem elgyengült, és szépen lassan végigfeküdtem a padon, amin ültem.
- Na végre! Azt hittem, még három óráig csak úgy ülni fogsz a fenekeden... Az a fenék most nekem kell... - kacagott, majd hirtelen szétdobta lábaim, amitől én úgy éreztem magam, mint egy bolt kirakata. A padot megtoldotta még egyel - gondolom, hogy elférjen kényelmesen. Mikor már lett elég helye a dolgokhoz, lekapta magáról nadrágját, és felém helyezkedett. Újabb csókcsaták vették kezdetüket, közben markában masszírozott, és felsőtestem simogatta.
- J-Jay~... - nyögtem, miközben egy durva hőhullám futott végig testemen.
- Ez a beszéd! - nyomott még egy utolsó csókot ajkaimra, és átfordított hasamra. Ingem felhajtotta és hátamat, derekamat kezdte finom puszikkal telehinteni, közben letolta nadrágom, azzal együtt alsómat is, és elkezdett tágítani. Ahogy ollózott bennem, belőlem úgy törtek ki a hangosabbnál hangosabb nyögések, vagy miknek is nevezzem azokat. A fájdalom, az élvezet és a ,,legyen már vége" szavai jöttek a felszínre, amiket a sokadik hőhullám mellékhatásaként már nem bírtam rendesen kimondani. Éreztem, hogy rögtön megsokszorozta ujjainak mennyiségét, közben csípőmet is megemelte, így masszírozott tovább. Nem kellett sokáig várnom, ujjait egy másik tagjára cserélte, amitől a hangom először felszökött, majd torkomban rekedt. Hátam ívbe feszült,ezzel egy időben Jay egy édes csókot nyomott fülemre, amitől azonnal ellazultam - már amennyire a helyzet engedte. Megvárta, még megszokom az idegen tagot a testemben, közben keze szüntelen munkálkodott alattam. Egy mélyebb sóhaj után leengedtem a fejem a padra, és ő elkezdett bennem mozogni. Először még csak egy alig érezhető tempót diktált, miközben nyakamra hintett apró csókjaitól az egész testem libabőrös lett. Merevedésemre ráfogott, és csípőmet még jobban megemelve kezdett kielégíteni. Izmaim megfeszültek, közben rágyorsított tempójára, de éreztem, hogy ez még nem a végleges. Oldalamat simogatta ujjbegyeivel, és fülem csókolgatta, közben tovább gyorsított csípőjén. Ahogy mozgott bennem, minden mozdulatánál belenyögött fülembe. 
Egy pillanatra megállt bennem és fejét hátamra döntötte. Éreztem, hogy izzadtsága végigfolyik bőrömön, majd újra belekezdett, immár a végleges tempóban. Az elcsuklott hangom megjött, és Jayjel kánonban kezdtünk nyögni. Markát is felgyorsította, és tovább végezte dolgát. Mellkasán éreztem, hogy a levegőt egyre mélyebben veszi, és ezt sokkal nagyobb erővel nyögte ki. Az összekötözött karjaim megfeszültek, és Jay is a végén tartott. Nyögései egyre gyorsabban követtek egymást, közben erre a tempóra mozgott keze is. Belekezdett az utolsó hajrába; teljes erejével átadta magát nekem. Csípője hol rágyorsított, hol belassult, keze viszont mindvégig egy tempóban mozgott.
Dolgozott bennem még körülbelül két percig, majd egy nagy nyögéssel belém élvezett. Fejét újra hátamra hajtotta, és közben tovább munkálkodott rajtam, majd néhány másodperccel később a padra élveztem. Mély nyögéseim egymást követték, közben fejem a padra hajtottam. Jay szuszogása, és lassuló szívverése engem is megnyugtatott, és nemsokára én is lenyugodtam.
- J-Jay..? - szuszogtam, szinte alig érthetően.
- Samuel..?
- Ha ezt én beleírom az osztályozó vizsgámba, akkor kicsapnak a suliból, vagy kicsapnak a suliból? - nevettem ki magam.
- Nem csak téged, de engem is! - nevetett ő is. - Ne izgulj, nem fogsz megbukni. - simogatta meg arcom. - Holnap majd belekezdünk a kemény munkába!
- A kemény munkába?
- A kemény munkába.~ - mosolygott kajánul, és még egy csókot nyomott ajkaimra.

Make me love you (oneshot~JeongJi)

Egy újabb oneshot, amit egy dal ihletett. Ezúttal TaeYeon Make Me Love You című száma volt soron, amit itt megtaláltok magyar felirattal!:)

Cím: Make me love you
Műfaj: yaoi, fluff, oneshot
Szereplők: JiHoon, JeongHan, SoonYoung (Seventeen)
Páros: JeongJi
Korhatár: -





Már megint engem bámult. Tudja, hogy nem szeretem, ha ezt csinálja, de mégis. Tudom, hogy hogy érez, már eljutott hozzám a híre, és ezt ő is nagyon jól tudja. Biztosra megy, én viszont bizonytalan vagyok; nem tudom, mi lenne a helyes. A tanulmányi átlagom fenntartása mellé nem engedhetem meg magamnak a szerelmet, főleg, hogy JeongHan akármennyire is lánynak néz ki az angyali arcával, ő fiú, és a szüleim utcára tennének, ha hazaállítanék vele. Viszont, hiába titkolom, nem teszem elég jól; már több ember is figyelmeztetett, hogy nagyon élvezem JeongHan közelségét, amitől ő nyeregben érezheti magát, és ha esetleg eljutnánk odáig, hogy ő is elmondja nekem az érzelmeit, nem szeretném őt megbántani azzal, hogy visszautasítom azzal a sablon kifogással, hogy még nem állok rá készen.
Az ebédlőben álltam, valamiért nagyon nagy tömeg volt sorba rendeződve. Én a 164 centimmel álltam a sor végén, valami focista csoport előtt. Tudtam, éreztem, hogy belém fognak kötni; lehet pont ezért kerestem JeongHant szemeimmel. Meg is találtam, és pont összenéztünk egy pillanatra, aztán én hirtelen elrántottam a fejem. A mögöttem állók valamin felkapták a vizet, és elkezdtek előretolakodni.
Ezek ilyen egy méter kilencven, kigyúrt, vagy háromszor bukott fafejek, akiknek a tisztelet csak egy új alsógatya, amit ha kell felvesznek, ha kell akkor pedig le.
Könyökkel törtét maguknak az utat, aminek persze én is az áldozata lettem, és a piciny termetem úgy arrébb passzírozták a sűrű embertömegben, mintha valami kis súly lennék egy súlyzó végén. Belezuhantam az ablakba; szerencsémre dupla üvegesek a suli ablakai, így még csak meg sem repedt. Éreztem, hogy a derekamban valami nem stimmel, és az esés után elzsibbadtak a lábaim, és nem bírtam felkelni. Az az öt barom nagy patáliát csapott, a tömeg nagy része észre sem vette, hogy a földön fekszem. Megpróbáltam magamtól lábra állni, ekkor láttam meg egy segítő kezet, amit egyből igénybe is vettem. Amikor már a talpamon álltam, akkor vezettem tekintetem végig a karon, és láttam meg, hogy JeongHan volt az. Leporolta az egyenruhám, és végigsimított arcélemen. Valamiért nagyon szégyelltem magam, a földet bámultam, lehet pont azért tette, amit.
- Minden rendben? - kérdezte, miközben államnál fogva emelte tekintetem az övével egy vonalba.
- Persze... Csak a hátam...
- Felkísérjelek az orvosiba? Vagy inkább hazamész?
- Nincsenek otthon a szüleim, mindketten elutaztak a munka miatt.
- Akkor mi legyen? Így nem hagylak egyedül! - jelentette ki határozottan.
- Márpedig muszáj lesz... - motyogtam, majd elindultam ki az ebédlőből, ami ekkora már csatatere lett a focisták és tanárok összecsapásának.
- Várj! - rántott vissza csuklómnál fogva, és kissé közel landoltam hozzá. - Hány órád van?
- A szünet után még három.
- Akkor megvársz, és ma nálunk alszol! Anyummal beszélek, és amúgy is péntek van.
- JeongHan, jó ötlet ez?
- A legjobb, amit idáig csak mondtam! - rám kacsintott, majd elengedte csuklóm, és távozott az ebédlőből. Álltam ott egy helyben, nem értettem a szituációt, de eldöntöttem; úgy lesz, ahogy kérte!

A történelem órám után megálltam az iskola kapujában, és vártam JeongHant. Többen is kérdezték, hogy minek szobrozom ott a kerítésnél, mindenkinek azt mondtam, hogy egy tanárt várok. Nem merem senkinek sem elmondani, hogy hova megyek, kivéve egy embert:
- JiHoon, mindjárt megy a busz! Nem jössz? - kérdezte SoonYoung igyekezve.
- Nem... Ma egyedül buszozol.
- Történt valami? Furcsán viselkedsz.
- Nem.
- Aha, persze... A homlokomra van ragasztva egy cetli hülye felirattal? Na, mesélj csak! - dőlt neki a kerítésnek.
- Elmegy a buszod!
- Majd jön a következő... - vette fel flegma maszkját. - Szóval, minek is állsz itt?
- Várok.
- Mire? Vagy inkább kire?
- Egy emberre...
- Na ne mar! Azt hittem valami szellem miatt támasztod itt a falat!
- Nem vicces...
- Te humorizálod el, nem én.
- Aish... Ha ennyire tudni szeretnéd, JeongHanra várok.
- JeongHanra? Yoon JeongHanra? A fiúra, aki szerelmes beléd?
- Igen, rá.
- És mit akartok csinálni ketten? Ha azt mondod, hogy így rögtön felajánlkoztál neki és szobára visz, hatalmas gratulációm! Nem gondoltam volna, hogy bármikor is átmész egy hímkurvába...
- Nem erről van szó!
- Akkor miről? JiHoon, csak jót akarok neked, mert a barátom vagy, és ha te nem karolsz fel, mikor idekerülök, lehet most én lennek az, akit minden szünetben papírgalacsinokkal dobálnak!
- Ha jót akarsz nekem, akkor bízz bennem! Hidd el, van eszem, és amúgy sem tennék meg olyat, amihez nekem semmi gusztusom!
- Jó, igazad van, békén hagylak! De ígérd meg, hogy majd felhívsz a hétvégén, és a szokásos ,,Mi történt a suliban a héten?" telefonbeszélgetésünk nem marad el! - nézett rám kiskutya ábrázattal.
- Megígérem! - nevettem ki, majd ő is ugyanezt tette, és elszaladt a buszmegálló irányába. Ezzel egy időben JeongHan is megérkezett.
- Indulhatunk? - kérdezte nagy mosollyal az arcán.
- Biztos vagy benne, hogy tényleg jó ötlet?
- Biztos. Anyummal már beszéltem, a húgom meg egész nap a szobájában ül, és zenét hallgat, vagy rajzolgat. Nem lesz baj!
- És ha valaki meglát minket a suliból?
- Akkor lesz egy jó pletyka, ami keringhet úgy két hétig, aztán úgy is elfelejtik! - újra nagy mosolyt rajzolt az arcára biztatásképp. - Gyere! Megígérem, hogy nem lesz semmi probléma! - nyújtotta felém a kezét. Hezitálva ugyan, de belehelyeztem tenyerem az övébe. Nem tudom, miért, de engedtem neki, hogy egy ideig kéz a kézben sétáljunk, aztán kifordultunk a suli utcájából, ami tele volt emberrel, és én gyorsan elengedtem a kezét.
- Bocsánat... - sütöttem le szemeim.
- Semmi gond. Lesz ez majd másképp, ne izgulj! - jelentette ki határozottan.
Húsz perc séta után megérkeztünk hozzájuk. Szép kis otthonos házuk van, amiben csak a szülők élnek és a gyerekek, közvetlen szomszédságban pedig az apai nagyszülők.
- Anya, megjöttünk! - ordította el magát, miközben levette cipőjét és kabátját. Én megszeppenve követtem minden mozdulatát, nehogy még a végén leverjek valamit a drágának tűnő családi örökségekből, amivel az egész ház tele volt aggatva.
- Ilyen hamar? Nem számítottam... - ahogy az édesanyja megpillantott, bent rekedt a szava. Valamiért nagyon megbámult, és hol JeongHanra, hol rám pillantott. Szerencsémre, JeongHan gyorsan kapcsolt.
- Anya, ő itt JiHoon. JiHoon ő itt anyukám. - félénken nyújtottam kezet a nő felé, és meghajoltam. Még mindig nem szólt egy szót sem. - Akkor mi most inkább felmegyünk... - húzott a pulcsim ujjánál fogva maga után. Felballagtunk a lépcsőn és bevezetett a szobájába. - Maradj itt, nézz körül, vagy valami ilyesmi. Én lemegyek és elmagyarázom anyámnak a helyzetet. - vakarta meg kínosan tarkóját, és letrappolt a konyháig. Nyitva hagyta az ajtót, így mindent hallottam.
- Anya, ne legyél ideges, kérlek szépen!
- JeongHan, ő egy fiú!
- Igen, tudom.
- Azt mondtad, hogy már rég kinőtted ezt a féle másságod!
- Ha belegondolsz, te is ugyanolyan hibás vagy, mert elhitted!
- Ne kend rám, ne kend rám! És mi lett azzal a lánnyal, akit három hete hoztál haza?
- Csak azért hoztam, hogy nektek ne tűnjön fel, hogy még mindig meleg vagyok. Anya, ezt nem lehet kinőni! De ha teher vagyok így, akkor fogom a cuccaim és elmegyek JiHoonhoz. A szülei most külföldön vannak, lesz elég helyünk.
- Én is tudnék fenyegetőzni!
- Mégis mivel tudnál megfenyegetni? Semmi sem fog használni, nem érted? - erre már nem érkezett válasz. Legszívesebben ezen a ponton hazaszaladtam volna a szégyentől. Ha JeongHan anyukája sem bírja elviselni, hogy a fia meleg, akkor mi lesz az én szüleimmel?
Aztán folytatódott lent a beszélgetés:
- JeongHan, én nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad a bőrödben. Azt szeretném, hogy boldog légy, és ha ehhez neked egy fiú szerelmére van szükséged, akkor legyen, nem bánom!
- Köszönöm, hogy végre beláttad.
- Menj fel, vissza hozzá, és add át neki a bocsánatkérésem. A húst meg csak most tettem be a sütőbe, két óra kell neki, majd szólok, hogy gyertek le.
- Rendben. - hallottam, hogy elindul. - Ja, és anya! Köszönöm! - intézett még egy köszönetnyilvánítást édesanyja felé, majd újra hallottam lépteit a lépcsőn. - Anyukám...
- Mindent felhallatszott. - szakítottam félbe.
- Akkor nincs mit mondanom...
- JeongHan, minek hoztál ide?
- Hogy megbizonyosodj arról, amit odalent anyámnak is mondtam.
- Hogy meleg vagy?
- Nem. Hogy szeretlek... - a válasza lesokkolt, és csak bámulni tudtam őt. Mélyen szemébe meredtem, miközben ő egyre közeledett felém. A következő pillanatban már ajkait akarta az enyémekre helyezni.
- JeongHan... - mutatóujjam puha párnáira helyeztem. - Én ezt nem tudom...
- De meg tudod tenni!
- Csinálj valamit, érd el, hogy megcsókoljalak!
- Akkor engedd, hogy elérjem..! - ujjainkat összekulcsolta, és kezeinket leengedte a testünk mellé. Párnáit könnyedén helyezte enyémekre, amit csukott pillákkal viseltem, és hagytam, hogy ajkai lassan marcangolni kezdjék enyémeket. Lassan elkezdett hátrálni velem az ágy felé. Amikor én megéreztem, hogy testhelyzetem kezd instabillá válni, kezeim átfontam tarkóján, így hagytam, hogy nyelve befurakodjon számba, és lágyan kényeztessen. Tarkójának finom bőrének érzete tenyeremben, nyála ízé számban, maga a jelensége, arra késztetett, hogy ellazuljak karjaiban, és hagyjam, had tegyen velem, amit szeretne. Már szinte akartam, hogy hozzámérjen, mikor végigfektetett az ágyán. Felém helyezkedve csókolt tovább, miközben hideg kezei becsúsztak az egyenruhám alá. 
- JeongHan~... - felnyögtem, ahogy megéreztem meleg bőrömön hideg ujjbegyeit.
- Most már kezdesz érteni? - vált el tőlem egy pillanatra, és szőke fürtjei mögül mélyen szemembe nézett.
- JeongHan, nekem még sosem volt barátnőm... Se barátom...
- Ha megengeded, hogy szeresselek, akkor mostantól lesz barátod!
- Érd el, hogy szeresselek! - mosolyogtam pimaszul arcába, majd szorosan karomba zártam őt, így pihentük át a napot.

Leszek a maknae-d! (oneshot~VHo)

Cím: Leszek a maknae-d!
Műfaj: oneshot, yaoi, smut
Páros: VHo
Szereplők: TaeHyung (BTS), MinHo (SHINee)
Korhatár: +18



A hűs víz lassan csapódott hozzá felhevült bőrömhöz, miközben a pára ködösítette el helyiséget. A narancs illatú tusfürdőt lágyan kentem el bőrömön, ami a szokatlan anyagú ruháimtól enyhén kiütéses volt.
Lassan három hete forgatjuk a Hwarangot. A színészi gárda kiváló, nagyon kedvesek és befogadóak, de hiányzik a Bangtan, főleg JungKook. A maknae már egy pillantásomból tudja, hogy vagyok és fáj valamelyik tagom. Ekkor általában kezelésbe vesz és megmasszíroz. Ezeknek a ,,kezeléseknek" sokszor egy vége van, az pedig az ágy...
... Vagy szék, vagy kanapé... Attól függ, hol vagyunk...
A kellemes emlékek felelevenítése megmozgatta fantáziám, ás hát ez meg is látszott. Már majdnem hozzákezdtem a saját magam kielégítéséhez, mikor nyitódott a tusoló ajtaja.
- TaeHyung, te még itt vagy? - MinHo mély hangja dörmögött az üres épületben. - Azt hittem, már elmentél...
- Nem, még itt vagyok... - vakartam meg kínosan a tarkóm. Próbáltam magamra parancsolni, és még szerencse, hogy a fürdőkabin függönye ott takart, ahol kellett.
- Ügyes voltál ma... - törli meg vizes haját egy fehér törölközővel. - Öhm, TaeHyung, vársz valakit? - nevetett ki. Észre se vettem, hogy túl közel húzódtam a függönyhöz, így merevedésem tökéletesen meglátszott.
Kezem magam elé kaptam és kipirulva álltam MinHo előtt. - Mondjuk azt, hogy engem vártál! - csapja be maga mögött az ajtót, ledobja magáról a törölközőt és teljesen meztelenül lép be mellém.
Mire észbe kaptam volna, addigra ő térdhajlatomba rúgott finoman, amitől én előtte térdre estem, onnan néztem fel rá. Durván hajamba túrt és végigmért, aztán feljebb emelte állam, és akaratom ellenére számba nyomta férfiasságát. Combjába kapaszkodtam, miközben hajamnál fogva ütemezte tempóm magán.
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy talán TaeMin mondta be az unalmast, és nem elégíti őt ki, de kéjes hangjai túl szépek voltak, meg amúgy sem engedett volna el. Ha így szeretne játszani, akkor játszunk így. Minden apró kis trükköm bevetem, amit Kooktól tanultam, hogy ez a kis incidens mindkettőnk számára maradandó élményt nyújtson.
JungKook kedvenc módszerét vetettem be rajta is; miközben húzta volna ki magát számból, jobban megszívtam és fogammal próbáltam bent tartani. A hatás kedvéért még fenekébe is belemartam az akció közben. Már majdnem megadta magát nekem, előváladékának ízét éreztem számban, mikor észhez kapott, és végleg kihúzta magát számból.
Hajamnál fogva felrántott a földről, arckifejezése elég dühösnek tűnt. Egy elégedett vigyorral mosolyogtam arcába, majd végignyaltam ajkamon és kezem végighúztam hasán. Végignézett kezemen, majd ijesztő tekintetével rám pillantott, megfordított és hátam mögött összekulcsolta kezem. Szorosan hozzátámasztott a csempéhez és megnyitotta a meleg vizet. Másik karját lapockáim közé befúrta, amitől hirtelen az egész testem elzsibbadt.
- TaeMin még mindig jobban csinálja nálad... - morogja fülembe karcos hangjával.
- Engedd meg, hogy übereljem a teljesítményét!
- Soha nem fogod tudni! - karját még mélyebben ágyazza be a csontjaim közé, és a fájdalomtól már a fejem is a csempének döntöm.
Hirtelen visszafordított magával szembe, én épphogy tudtam a lábamon állni, ő letérdelt elém és mélyen szájába vett. Annyira, hogy éreztem, ahogy a torkához hozzáérek. Az élvezettől hajába túrtam, és vizes tincseit tépdestem. Minden második szopásánál pimaszul azt vetette be, mit én, és - gondolom, - a saját kis trükkjüknek is a részese lehettem; nyelve figymám körül járt, így, ha akartam volna se tudom megakadályozni, hogy bármit is lenyeljen.
Nem eléggé zsibbadt az egész testem, ezzel az extra jóval is kényeztetett, tényleg azt hittem, ott helyben összeesem.
Elégedetten lecuppant rólam, kezével megtörölte száját és fülemhez hajolt.
- Na, JungKook is így csinálja? - mormogta.
- Nem... Sokkal jobban... - dobtam oda flegma válaszom egy kaján vigyorral, amitől szemmel láthatóan tovább húztam az agyát.
Újra megfordított és amilyen mélyen csak tudta, belém tolta első két ujját. Elkezdett bennem ollózni, közben fülem csókolgatta, és másik kezével hasam simogatta. Toldott egyet ujjai mennyiségén, amit én már némán nem bírtam ki, és halk nyögések hagyták el szám. Ez őt tovább izgatta, és velem párhuzamosan kezdett hangot adni élvezetének. Miközben tágított, merevedésemre fogott, ami ekkor már majdnem a hasfalamhoz simult, és lassan kezdte rajta a bőrt húzogatni, ami az előző akciójától annyira érzékeny volt, hogy többször is meg kellett állnia a munkájában és karjával megtartani, vagy összerogyok.
- MinHohh... - nyöszögöm halkan.
- És most már jobban csinálom, mint JungKook? - kárörvendően felkacag, és fülemre egy puszit nyom.
- Soha nem fogod tudni annyira jól csinálni. - jelentem ki határozottan, mire ő hozzálök a csempéhez és bennem ujjait férfiasságára cseréli.
Tágítás ide, vagy oda, rettenetesen fájt. Közrejátszhatott az is, hogy már annyira kívánt, hogy mérete már a triplája lehetett az eredetinek.
Körmeim a csempébe próbáltam mélyeszteni, persze, hatástalanul. A fájdalomtól odanyúltam, ahova tudtam, hol MinHo nyakán, hol derekán, hol pedig a csapon vezettem le a feszültséget. Ő kezeimet a csempéhez támasztotta és ujjainkat egymásba kulcsolta, így kezdett bennem egy közepes tempóban mozogni. Azt hittem, ott helyben elélvezek, mikor első mozdulatánál megérezte, mennyire is vagyok még szűkös, és elégedetten belemorgott a fülembe.
Miután ő megszokta a helyzetet -, és jeleznem, hogy én még nem igazán -, csípőjét felgyorsította, de ugyanakkor lassabbnak éreztem magamban. Egyre beljebb és beljebb merészkedett bennem, amit mindketten hangokkal, - én néha még akaratlan mozdulatokkal is - kísértünk. Férfiasságomra fogott ismét, de csak masszírozta markában, amitől az idegeimet tovább húzta, amit én már nem szívesen viseltem.
Hátulról átkaroltam csípőjét és magamnak megfelelő helyen és időben kezdtem őt ütemezni. Fejét vállamra hajtotta az élvezettől és éreztem bőrömön arcmimikáját, ami tovább izgatott, s vadul a fenekébe marva folytattam a dolgom. Mikor magához tért annyira, hogy tudjon bármit is csinálni, elkezdett kielégíteni, amitől viszont én rogytam megint össze.
Egymás idegeivel játszva, már mindketten türelmetlenül éreztük meg, hogy ő valamihez hozzáért bennem. Kezeim lecsúsztak róla az gyönyörtől, és pár mozdulat után megéreztem magamban spermáját. A meleg, folyadék szerű anyag miután bejutott testembe, én MinHo kezébe élveztem, és fáradtan zuhantam a zuhanykabin padlójára. Ő leguggolt mellém és az időközben elhasznált meleg víz helyéről folyó hűs vízzel locsolta le felhevült bőröm.
- Most már belátod, hogy jobb volt, mint JungKook..?
- Nem! - nyújtottam neki nyelvét és pimaszul arcába mosolyogtam.

U don't want to remember me (oneshot~TaeJin)

Cím: U don't want to remember me
Műfaj: fantasy, yaoi, oneshot, smut
Szereplők: TaeHyung, SeokJin (BTS)
Páros: TaeJin
Korhatár: +18



*TaeHyung szemszög*

Sötét volt az este, ahhoz képest, hogy már itt a tavasz. Nem volt hűvös, pedig a szél a fák lombjait dűlöngtette minden irányba. A vasútállomás peronján csak én álltam. Az egysínes kis megállóhely nappal is ijesztő volt, nem még este. A köveket rugdosgattam, és vártam a vonatomra, ami már tíz perc késésben volt. A külváros titokzatos esti neszei zavartak meg, ami hol a bokrok, hol pedig a sín másik oldaláról hallatszódtak. Több titokzatos árnyat is láttam magam körül elfutni, aztán a kezemben lévő italra néztem,és elgondolkoztam, hogy talán túl sok cukros üdítőt iszom. Visszazártam a palackot a kupakjával, és odaálltam a sín mellé, várva, hátha bezakatol végre az a masina.
Egyszer hirtelen elsötétült minden; a utcai lámpák kialudtak, mintha a Hold sem világított volna olyan fényesen, majd ez a jelenség gyorsan megszűnt, és újra szemem elé tárult a világ, de mintha valamilyen vörös köd ült volna rajta. A sínek közül, a fák, bokrok mögül vörösen világító alakok bukkantak elő, mintha szellemek lettek volna. Mindegyik felém közeledett. Emberi alakjuk volt, de mintha át tudtam volna nyúlni testükön. Nagy fekete szemeikben láttam a Hold fényének tükörképét, hosszú ujjaik pedig nyakam felé nyúltak. Ekkor valaki elkapott hátulról és valami fekete, lepedő szerű anyaggal takart be, majd elrántott onnan. A félelemtől erősen belekapaszkodtam ebbe az anyagba, mintha ez bármi védelmet is nyújtana.
- Sss. Miattam vannak itt, mindjárt elmennek. - súgta egy hang a fülembe. A fekete anyag eltakarta a szemem is, majd sok magas hangú kiáltást hallottam. Mire újra láttam valamit a furcsa, vörösségben úszó világból, már nem volt előttem senki, csak egy magas, fekete hajú, fehér bőrű fiú, aki fekete nadrágot viselt és fehér inget - háttal állt nekem. A fekete anyagot lecsavartam magamról, ekkor láttam meg, hogy az valamiféle palást szerű dolog. A fiú felém fordult, és vörös ajkait szóra nyitotta, de én megelőztem.
- M-Mi ez az egész? Valami rossz beöltözős bál? Nagyon állatok voltak ezek az izék, de lehettek volna kicsit kevésbé életszerűek.
- El kell szomorítsalak TaeHyung, mind igaz, amit látsz.
- Honnan tudod a nevem? - ugrottam hátra, miközben a fiú megindult felém.
- Megvannak a módszereim. - vette ki a köpenyt a kezemből, majd nyakába akasztotta. Ekkor láttam meg, hogy mi is ő valójában.
- E-Egy vámpír?
- Te tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak tetteted? - nézett rám furán. - Gyere utánam, itt nem elég biztonságos! - nézett körbe gyanakvóan. Elindultam utána, ahogy kérte, közben mindvégig izgatottan néztem.
- És te tudsz repülni is meg ilyenek?
- Nem madár vagyok, hanem vámpír. Akkor tudnék repülni, ha képes lennék visszaváltozni magamtól denevérré, de erre nem vagyok képes. Pont ezért kellett egy ilyen fiú, aki mindenbe belemegy, hogy visszakapjam a képességem.
- Szóval akkor nem tudsz? - állt meg és homlokát ráncolva rám nézett.
- Elrepítselek valahova nagyon messzire?
- Igen, igen, igen! - kezdtem izgatott lenni.
- Kövess! - fogta meg a csuklóm, és maga után húzott.

*SeokJin szemszög*

Végre megtaláltam ezt a fiút! Lassan másfél éve kergetem, és várom a megfelelő alkalmat, hogy megtegyem, amit kell.
Az átváltozásra képes erőm vagy két éve vesztettem el, mert egy földi fiúval összeszűrtem a levet.
Hm~, Kim NamJoon, örök, jó emlék marad...
A klánvezetők azt mondtak, csak úgy szerezhetem vissza, ha vért szerzek egy földi fiútól aktus közben. Ilyen hülye szabályaik vannak, hogy úgy szerezhetem vissza, ahogy eladtam, és ezt a vezetők végignézik vörös árnyként megjelenve.
Hogy közben mit csinálnak, inkább nem akarom tudni, de gondolom el tudjatok képzelni...
Berángattam szegény fiút egy üres sikátorba. A vörös köd ott szállt le; ott magam is alig láttam. TaeHyung karja elkezdett remegni kezemben, ahogy egyre beljebb értünk a zsákutcában. Furcsa neszek hallatszódtak, amik elől ő hozzám bújt, így felkeltette bennem a védelmező ösztönöm, ami kicsit jobban felizgatott a kelleténél. A vörös kísértetek újra visszatértek, és TaeHyung lábai után kaptak többször is.
- Nehee! - szinte sikítva bújt ölembe, és mikor észrevette, hogy mit is csinált, kínosan nevetve lépett hátrébb. Csípőjénél fogva rántottam vissza, és éreztem, hogy nadrágomban kezd szűkösödni a helyzet.
- TaeHyung-ah~, ma éjjel nagyon csúnyán ki foglak használni, de ígérem, hogy semmire nem fogsz majd emlékezni. - súgtam fülébe mély hangomon, majd egy falhoz döntöttem, és egy mély csók kíséretben kezdtem el férfiasságom az övéhez dörzsölni, mire ő egy nyögéssel válaszolt.
- Egy nevet azért kérhetnék?
- Mégis minek?
- Hogy tudjam, mit kell nyögnöm, mikor elélvezek! - nevetett pimaszul, majd egy újabb csók közben az övemet kezdte kicsatolni. Kezeit leszedtem magamról és kifeszítettem, majd nyakán a bőrt kezdtem puhítani, és megszívni azt, hogy később könnyebben nyerjem ki onnan a vért.
Félreértés ne essék, nagyon helyes gyerek, de elég szeleburdi; semmi kedvem nincs semmilyen tagom benne tudni. És amúgy is, NamJoonnak is megfogadtam valamit, amit elég komolyan veszek azóta. Csak az erőm miatt nem fogom azt felrúgni.
Táskáját, pulcsiját és pólóját gyorsan leszedtem róla, s ajkaimmal végigjártam felsőtestét. Az élvezettől mélyen hajamba túrt és dörmögő hangján felnyögött. Melegítőnadrágjának madzagját kioldottam, majd lecsúsztattam róla azt, és már amúgy is merev férfiasságára leheltem, amitől még jobban felizgult. Felegyenesedtem mellé és alsójába vezettem a kezem. A falat alkarommal támasztottam meg, majd elkezdtem TaeHyungot kielégíteni.
Ahogy hozzáértem rögtön hátamba kapaszkodott és ingemet kezdte marni ujjaival. Első izzadságcseppjei megjelentek homlokán, ahogy fokozatosan hátradöntötte fejét, mikor már megszokta kezem tempóját. Ekkor gyorsítottam kezemen, s mikor ezt megérezte, az első gyönyörhullám átfutott feje felett. Hata ívbe feszült és körmei végigfutottak karomon. Nyakát kezdtem először még csak finoman harapdosni, amivel tovább fokoztam az élvezetet. Előváladékától már csúszóssá vált merevedésén felvettem a végleges tempót, közben erősebben haraptam rá nyakára. Térdei elkezdtek remegni, mikor közelebb ért a véghez. Én testemmel hozzásimultam a már egész testében remegő fiúhoz. Nyögéseink egyre hangosabbak voltak, és egyre mélyebbről jöttek, ekkor már tudtam, hogy itt az idő.
Szemfogaim előbújtak, és miközben átrepítettem őt a gyönyör kapuján, fogaim bőrébe vájtam. Hangos kiáltotta nevem, nem tudtam megmondani pontosan, hogy az élvezettől, vagy a fájdalomtól. Elengedtem férfiasságát, letapadtam nyakáról, mire ő összeesett a fal mellett ájultan. Megsimogattam fejét köszönetképp és egy kézmozdulattal visszatekertem az időt, így ő erre az egészre nem fog emlékezni.

*TaeHyung szemszög*

Sötét volt az este, ahhoz képest, hogy már itt a tavasz. Nem volt hűvös, pedig a szél a fák lombjait dűlöngtette minden irányba. A vasútállomás peronján csak én álltam. Az egysínes kis megállóhely nappal is ijesztő volt, nem még este. A köveket rugdosgattam, és vártam a vonatomra, ami már tíz perc késésben volt. A külváros titokzatos esti neszei zavartak meg, ami hol a bokrok, hol pedig a sín másik oldaláról hallatszódtak. Több titokzatos árnyat is láttam magam körül elfutni, aztán a kezemben lévő italra néztem,és elgondolkoztam, hogy talán túl sok cukros üdítőt iszom. Visszazártam a palackot a kupakjával, mikor megérkezett a kis masina.
Felszálltam rá; egyedül egy fiú ült benne fehér ingben és fekete nadrágban. Elég ismerősnek tűnt, de mégsem tudtam hova tenni. Sokáig bámultam, aztán mikor ő ezt észrevette, odamentem hozzá.
- Bocsi, nem ismerjük mi egymást valahonnan?
- Szia, Kim SeokJin. - nyújtotta felém kezét. - Ismerjük, de arra te nem szeretnél emlékezni! - mosolygott, mintha tudna valami nagyon titokzatos dolgot, majd leszállt a vonatról. Utána mentem, hogy megkérdezzem, mégis mi ez az egész, de mikor kinéztem a vonat ajtaján, nem láttam senkit, csak egy elrepülő denevért.