Szereplők: ChanYeol (EXO), HwangRi (OC), Kang JoonHyun (OC)
Műfaj: hetero, twoshot
Korhatár: itt még csak +15
Megjegyzés: A ficinek van egy másodlagos jelentése is, kérlek titeket, hogy ezt észrevéve olvassátok, így fog átmenni az üzenni valója ;)
A víz már hideg volt és a megkarcolt ereimtől enyhén piros színű. A csempén lecsapódott párával játszottam, mikor dörömböltek a fürdőszoba ajtaján.
- HwangRi, ugye minden rendben? - anyukám aggódó hangja szűrődik be a zárt ajtón keresztül.
- Aish, anya, hagyj már élni!
- De már lassan két órája bent vagy.
- Mindjárt kimegyek, nyugodj meg! - forgattam meg szemeim, majd egy mély levegőt véve merültem el újból a kád vízben.
Megfordult a fejemben, hogy nem jövök fel alóla végleg; hogy most az egyszer tényleg arra a bizonyos belső hangra hallgatok; hogy hagyom tüdőmet megtelni a véremmel színezett vízzel, és végighallgatom, ahogy szívem az utolsó erejével nagyokat dobban, majd lassan elhallgat. Az összes barátom elfordult tőlem, a fiú, aki nekem tetszik, nem viszonozza ezt az érzést, akkor minek maradjak még itt? Minek, ha senkinek nincs rám szüksége? A szüleimnél a bátyám tökéletesen tud pótolni, hamar feldolgoznák, ha most nem jönnek fel a víz alól...
De nem tudtam megtenni, feljöttem. Még ehhez is gyáva vagyok. Mellkasom hirtelen emelkedett, és zuhant vissza, miközben tüdőm újból megtelt levegővel. Mereven bámultam az egyre vöröslő vizet, miközben az, az arcomról, hajamról csöpögött vissza a kádba. Könnyeim megindultak és a csempének támasztottam a fejem, úgy törtem össze, a héten már negyedjére. Miért születtem meg egyáltalán? Minek élek? Hogy mindenki elhagyjon, akit szeretek? Ezért teljesen felesleges...
Megfogtam a kád szélén pihenő borotvát, majd húztam még két mélyebb vágást a combomba, és a lecsordogáló vért kezdtem ujjaimmal szétkenni lábamon. Fájt, de korántsem annyira, mint a tudat, hogy senkinek nem kellek.
Nehezen kiemeltem magam a hideg vízből, és törölközőm után nyúlva léptem ki a kádból. Vérem kis vörös foltokat hagyott a durva, világos anyagon. A felvágott részeket egy kis jóddal elláttam, majd az eldugott fáslimmal bekötöztem. Felöltöztem, és még egyszer belenéztem a tükörbe, mielőtt kiléptem volna a fürdőszoba ajtaján. Kisírt szemeim, fehér bőröm, az evéshiánytól kidülledő arccsontom köszönt rám vissza. Már megszoktam ezt a csúnya látványt, és egy magamnak célzott gúnyos nevetéssel hagyom el a helyiséget.
- HwangRi, végre kijöttél! Valami fiú folyton hívogat. - nyújtja anyám felém a telefont. Ránéztem a kijelzőjére: Kang JoonHyun.
Ez a srác már lassan két hónapja érdeklődik irántam. Helyes fiú, kedves, magas, okos, kész főnyeremény lenne, de nem tudom őt közel engedni magamhoz. Ez a legnagyobb gond, ami a depresszióval együtt jár; rettenetesen bezárkózom. Ez ellen nem tudok mit csinálni. Majd később, ha lesz egy személy, akinek meg tudok nyílni, mert ő majd elfogad és valami különleges erő fog minket összetartani, azt az embert közel engedem majd magamhoz, de sajnos JoonHyun nem ez a személy. Szégyellem magam emiatt, mert tényleg egy igazi ulzzang, akiért az egész suli odavan, a legfiatalabbaktól a végzősökig.
Kinyomtam, majd írtam neki egy üzenetet, hogy később visszahívom. Kedvetlenül töltöttem meg egy poharat vízzel, és lassan belekortyoltam a hideg folyadékba.
- HwangRi, ugye nem terveztél semmit a hétvégére? - kérdi anyukám, elég izgatott hangon.
- Semmilyen családi kiruccanásra nem megyek el... - válaszolom hanyagul.
- Nem épp családi kiruccanás lesz.
- Tanulni szeretnék a hétvégén, jövőhéten több témazáró dolgozatot is írok. - öntöm ki a pohárban maradt kevéske vizet. Az osztály, sőt meglehet, hogy az évfolyam legjobb tanulója vagyok.
Hát ez van, ha az embernek nincsenek barátai és naphosszat a szobájában ül, és a könyveket bújja, mintha az csak egyfajta hobbi lenne. Pedig szívesen csinálnék mást helyette, de egyedül lenni, akár otthon vagyok, akár máshol, elég rossz érzés.
- És ha azt mondanám, hogy EXO fanmeetingre vagy hivatalos, akkor is tanulnál? - lóbálja meg előttem a kis papirost, amire az eseményre szóló jegyem van rányomtatva.
- Micsoda?! - tépem ki kezéből a papírt.
- Holnap péntek, még egy napot kibírsz a suliban, aztán szombaton találkozhatsz velük! - először még széles mosoly ült ki az arcomra, aztán ez hirtelen lefagyott, mikor eszembe jutott, hogy ilyenkor általában kérnek valamit cserébe. - Mit szeretnétek, mit csináljak?
- Ugyan HwangRi, amilyen jól tanulsz, megérdemled!
- Semmi hátsó szándék? - nézek szüleimre még mindig gyanakvóan.
- Semmi! - jelentik ki kórusban, nagy vigyorral a fejükön. Sokszor csináljak ezt, aztán mégis kibújik a szög a zsákból, és előkerül az igazi ok, de most valahogy igaz volt a mosoly az arcukon, nem csak valami felmázolt fogmutogatás.
~Másnap~
A szokásos reggeli rutinom szerint jártam el; hatkor kelés, felöltözés, a sebek lefertőtlenítése, újrafáslizása, mosakodás, egy kis bögre kávé, ami nélkül nemcsak én érzem magam élő halottnak, hanem mások is, majd lassan kibattyogtam a buszmegállóba.
Már jócskán a tavaszban járunk, így csak egy fekete pulcsit viselek az egyenruhám felett, azt is csak azért, hogy a fáslit eltakarja valami. Szerencsére a szoknya van annyira hosszú, hogy a combomon lévő kötést takarja. Vastag keretes szemüvegem van rajtam, olyasmi, mint Block B TaeIlen szokott lenni, és egy ,,EXO" feliratos maszk takarja a szám, valamint az állam.
Lassan gyülekeztek a tanulók a megállóban, köztük JoonHyun és az idióta haverjai.
Nem értem, miért barátkozik ilyen, az ő agyszintjét még csak nem is súroló, barmokkal, akik a piáláson, és a lányok hazavitelén kívül semmit nem tudnak csinálni.
- HwangRi! - szólít meg, immár a busz belsejében - Azt írtad tegnap, hogy visszahívsz, ez mégis elmaradt.
- Bocsi, kiment a fejemből, sokat kellett tanulnom.
- Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. HwangRi, miért játszol velem?
- Na álljon meg a menet! - háborodom fel - Először is, te kezdtél közeledni felém, és én egyszer sem mutattam olyasmit, hogy barmit is viszonoznék, ezért az a tény, hogy játszom veled, teljes mértékben kizárható. Másodszor, ne add itt nekem a menő fiút, aki a lány szemébe nézve ki tudja olvasni, ha ő hazudik. Harmadszor pedig, állj ki az aurámból! Az embernek szüksége van személyes térre, és az enyém, ha még nem vetted volna észre azzal a két szép szemeddel, sokkal nagyobb, mint az átlag embereké.
- Annyira imádom, amikor okoskodsz! - széles mosolyával reagál a kirohanásomra.
- Minden szavam halál komoly volt. - jelentem ki ridegen, majd leszállok a járműről. Szerencsémre JoonHyunhoz hozzácsapódott a bandája, akik engem ki nem állhatnak, így hagytak egyedül bemenni a suliba.
Ahogy belépek a hatalmas kapun, minden szempár rám szegeződik, amitől megállok egy pillanatra.
- Nagyszerű! - jelentem ki halkan, és a fejemre csapva a pulcsim kapucniját indulok tovább. Valószínűleg megint valami zéró valóságalapú pletyka kering rólam, mint ahogy ez lenni szokott.
Mióta a barátaim elfordultak tőlem, én lettem a furcsa lány, a kiközösített, aki mindig mindent tud, és sosem hibázik. Sokszor terjednek rólam olyan dolgok, amiket még én is újdonságként hallgatok.
Beültem az osztályterembe, és ahogy szoktam, csendben végigültem a négy órám, aztán egy hosszabb ebédszünet következett. Ilyenkor mindenki az étkezőben szokott ülni, csak én vagyok az, aki ha tél van, ha nyár, az udvaron eszik, általában teljesen egyedül.
A szendvicsemet csomagoltam ki, mikor egy kéz fogta meg hátulról a derekam, majd megpuszilta vállam. Már illatából tudtam, hogy JoonHyun az.
- Meg fogsz fázni idekint. - motyogja, szinte alig érthetően.
- Te is. Inkább menj be!
- Aish, HwangRi, ne csináld már ezt!~
- Azt szeretnéd, hogy megismételjem a reggelit?
- Elég érdekes dolgok jutottak el hozzám... - komolyodik el arckifejezése.
- Szuper, már megint micsoda?
- Ugye nem nézel teljesen hülyének? Mindenki észrevette a kötést a kezeden, mindenki tudja, hogy miért van az rajta. És tudok a nyugtatókról is.
- E-Ezt honnan?
- Lényegtelen. Eddig reménykedtem benne, hogy nem igaz, de a reakciódból ítélve van valóságalapja. Miért teszed tönkre magad?
- Nem értenéd...
- Próbálok segíteni HwangRi, de te ellöksz magadtól! Mondd, min változtassak, hogy elfogadj!
- Neked nem kell semmin változtatni. Én vagyok az, akinek változnia kell.
- Mégis miért kellene változnod? Mi a baj veled?
- Fogalmam sincs... - törnek ki belőlem a könnyek - Ez az a probléma, amit semmilyen következtetés nem old meg. Egyik napról a másikra egyedül lettem, és senki nem mondja meg az okát.
- Akkor engedd, hogy segítsek!
- Nem tudsz... Egy valaki tudna, de azt a személyt még én sem találtam meg...
- Hidd el, hogy tudok!
- Nem JoonHyun, nem tudsz! Te nem az a személy vagy, akiben bízom, és gátlások nélkül elmondok mindent. Feléd még mindig falak állnak, amiket nem lehet lerombolni. Se én, se te nem vagy képes rá. Ezt fel kell fognod... Most pedig menj be az ebédlőbe, ahogy látom, elég nagy látványosság lett a jelenségem, újra. Menj be, és magyarázd meg nekik a helyzetet! - a kapucnim vettem fel a tucatnyi telefonkamera elől, és meglöktem a fiút az ajtó felé. Ő csalódottan távozott és hagyott egyedül.
Én visszacsomagoltam a szendvicsem, elment az a kevés étvágyam is, ami volt. Az ebédlőből hatalmas nevetés hallatszott ki. Fogadni merek, hogy megint JoonHyun hülye haverjai forgatták ki a szavait, és valami groteszk* viccet csináltak a helyzetemből.
A hosszú szünet után megpróbáltam visszamenni az órákra, de a folytonos megjegyzések, amiket a folyosókon kaptam, a megvagdosott kezem akaratos ütögetése, ráncigálása arra késztetett, hogy az utolsó két órám, a művészetet és földrajzot ellógjam. Sokszor van, hogy az evéshiánytól émelygek, és hazakéredzkedem, ezt a mesét most is bevették.
Hazaérve hisztisen vágtam be magam mögött az ajtómat. Nem volt kedvem senkivel beszélni, csak egy kicsit elmerülni a temérdeknyi gondolatban, ami a fejemben kavarog. Egy kis nyugalmat szerettem volna, amit az iskolában nem kaphatok meg, mert valakinek mindig van valami kifogásolni valója rajtam, amin aztán az egész iskola röhöghet.
De ezt még vissza fogják kapni. Mindenki, aki valaha nevetett rajtam, visszakapja. Megmutatom nekik, hogy a legmélyebb pontról is fel lehet emelkedni, és kellhet ehhez bármilyen eszköz, mind használni fogom.
*groteszk - fekete humor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése