Műfaj: yaoi, oneshot, fluff
Szereplők: JiMin, Jin (BTS)
Páros: JinMin
Korhatár: -
Fújt a szél, és a szülők kocsival vitték haza gyermekeiket az iskolából, ami mellett elsétáltam. A kissé göröngyös járdát hol pocsolyák, hol nagyobb repedések díszítették, amiben a hazafelé igyekvő kisfiúk két méteren belül többször is megbotlottak.
Én a szokásos kis délutáni sétámra indultam. Különféle gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy a lábaim raktam egymás után. Gondolkoztam azon, hogy mit fogok enni este, hogy holnap mikor indulok majd el a nagyszüleimhez, hogy miért nincs barátnőm... Az utóbbinak elég nyomós oka van, akit Park JiMinnek hívnak.
Még régebben egy táncsuliba jártunk, de én abbahagytam. Nem bírtam a tudattal élni, hogy majdnem minden nap mellette vagyok, de mégsem merek hozzászólni. Féltem attól, hogy mit fog majd mondani, ha esetleg gyűjtök magamhoz annyi erőt, és elmondom neki, mi a helyzet. Gyáva voltam és inkább megfutamodtam a feladat elől.
Azóta egyedül élek egy kis albérletben. Az ablakom előtt mindig elsétál, mikor megy a táncsuliba, én pedig mindig egy halvány mosollyal díjazom, hogy láthatom őt.
Már hazafelé tartottam a sétámból, mikor hangosan kiabáltak utánam.
- SeokJin? Milyen rég láttalak! - ahogy az ismerős hang kimondta a nevem, szívem hangosabban kezdett dübörögni mellkasomban. Megfordultam és JiMin állandóan mosolygó arca fogadott.
- JiMin? Szia... - enyhén kedvetlenül köszönök neki.
- Jó újra látni!
- Téged is...
- A táncsuliba megyek, nem jössz? Nosztalgiázol kicsit.
- Nem tartom jó ötletnek. Amióta eljöttem, a többiek nem igazán vesznek emberszámba...
- Ma nincs bent senki. Egyedül vagyok egészen négyig. - ránéztem az órámra, két óra múlt.
Ha most elmegyek vele, akkor eltölthetek a társaságában közel két órát. Gyerünk SeokJin, menni fog, mondd ki, hogy mész! - Na, jössz? - vigyorgott rám.
- Megyek... - adom be végül derekam, magamnak és neki is.
Szinte szótlanul sétáltunk be a tánciskolába. Semmi nem változott, minden ugyanaz. A padló, a tükrök, a sok fájdalom, amit itt hagytam, mind ugyanaz, mint volt.
Lassú lépteim kopogásától visszhangzott az üres terem. Úgy éreztem, időn és téren kívül járok. Jó volt újra érezni ezt az illatot, valahogy mindig JiMin jut róla eszembe.
- Hiányzik? - kérdi, miközben ledobja a cuccát a sarokba.
- Kicsit... - nevetek kínosan és visszatérek a jelenbe.
- Akkor miért hagytad abba?
- Hosszú történet, amit nem is értenél meg. Jobb ha nem tudod, és amúgy is gyakorolnod kell, nem tartalak fel. - indulok el az ajtó felé.
- Ne SeokJin! N-Ne menj el..! Maradj még egy kicsit... A gyakorlásommal ne foglalkozz, ez csak amolyan önkéntes dolog részemről, már rég kinőttem ezt a helyet. Két hónapja már a Táncakadémiára járok, amit te is mindig annyira szerettél volna...
- Akkor miért jársz le majdnem minden nap ide?
- Itt tart valami... Egy emlék, amit nem tudok kiverni a fejemből.
- Szerelem?
- Azt hiszem, igen...
- Ki a szerencsés? JiHyeon, aki velem együtt lépett le, vagy inkább YooEun, akit ösztöndíjjal vettek fel a Táncakadémiára?
- Mindketten nagyon aranyos lányok, de nem ők...
- Ja, akkor biztosan CheonMi.
- Nem, ő sem...
- Akkor talán NaByul, vagy RiYul, esetleg MinHae, ő amúgy is rád mászott az utóbbi időben! - akadok ki elég látványosan.
- SeokJin. - néz rám teljesen nyugodtan.
- Ah, tudom!~ HyoMin az!
- SeokJin.
- Nem? Akkor Lee ChaeYoo?
- Nem, még mindig nem...
- Akkor ki az, aki miatt nap, mint nap végig kell néznem, hogy elmész az ablakom alatt?!
- Eddig az ő nevét hajtogattam.
- Te csak azt mondogattad ,,SeokJin"!
- Így van.
- Micsoda?
- Miattad járok ide vissza. A te emléked nem hagyja, hogy elmenjek...
- JiMin?
- Mikor bejelentetted, hogy itt hagyod a csapatot, én kimentem, emlékszel?
- I-Igen...
- Sírni mentem ki akkor. Tudtam, hogy többé nem láthatlak. Hosszú időbe telt, de együtt tudtam élni a hiányoddal. Aztán elhatároztam, hogy végleg szakítok a múlttal és beadtam a jelentkezésem a Táncakadémiára. Fel is vettek... Nagyszerű hely, ezerszer jobb és több, mint ez, de ide köt az a sok emlék, amit magad után hagytál. Őrültségnek hangozhat, de még a törölköződ is eltettem, amit itt felejtettél. Rettenetesen hiányzol... Az anyai gondoskodásod, a főztjeid, amiből mindig adtál... Ezért is megyek el mindig a házad előtt. Már rég kiszúrtalak, ahogy az ablakból bámulsz, ahányszor elmegyek előtte, de látni akartalak. Kötelezőnek éreztem, hogy tudjam, jól vagy, élsz még, egészséges vagy. Örömmel tudatosult bennem egy idő után, hogy te is érdeklődsz utánam, azonban mégsem tudtam, hogyan hozzam fel a témát. Kínosnak éreztem, mert lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat... Két héttel ezelőtt majdnem becsengettem, hogy beszélgessünk egy kicsit. Gondoltam, hogy beadok valami nagyon ócska kifogást, hogy lekéstem a buszt, vagy ilyesmi...
- JiMin, te nem gyalog jársz?
- Na látod, itt kezdődnek a bajok... - vakarta meg kínosan a tarkóját - Mindent tudsz rólam, ezért nem is füllenthettem neked semmivel kapcsolatban, mert vagy tudod az igazságot, vagy leolvasod az arcomról, hogy nem az igazat mondtam.
- Ezt jól mondod... - nevettem kínosan - Mi legyen most..?
- Egyszerű. - jelentette ki teljes nyugodtsággal, majd közelebb lépett hozzám. Nyakam köré fonta kicsiny ujjait, úgy húzott magához közelebb, és ajkait finoman nyomta az enyémekre.
Megijedtem, nem tudtam, mit kellene csinálnom. Féltem hozzáérni, féltem viszonozni, féltem szeretni...
- Jin..? - vált el tőlem, és csalódottan rám nézett.
- Sajnálom... - álltam előtte lehajtott fejjel.
- Ne félj, ezek csak az érzelmeid! - mosolyog aranyosan rám, és újra megcsókol. Ujjainkat szorosan összekulcsolta, és kissé lábujjhegyre ereszkedve húzott közelebb magához, az ajkaimba kapaszkodva. Engedtem, hogy nyelve finoman átcsússzon szájából az enyémbe, és táncba invitálja érzékszervem.
Íze elbódított, így finoman huppantunk le a mögöttünk lévő matracra.
Végre élvezhettem, amire már olyan régóta vártam, és büszkén mondhatom ki, nem félek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése