Szereplők: ChanYeol (EXO), HwangRi (OC), Kang JoonHyun (OC)
Műfaj: hetero, twoshot
Korhatár: +18
Megjegyzés: A ficinek van egy másodlagos jelentése is, kérlek titeket, hogy ezt észrevéve olvassátok, így fog átmenni az üzenni valója ;)
Ahogy kijöttek hátulról, és mindegyikük arcán egy mosoly ragyogott, úgy festettek, mint az angyalok. Fehér bőrükön megtört a helyiség hideg fénye, amitől a félisten mivoltuk felszínre tört. Egytől egyig tökéletesek, mondhat bárki bármit.
Én a kis fotókönyvemmel a kezemben vártam, hogy mikor jön már az aláírós része.
Valahogy nem éreztem azt a tipikus ,,fan érzést", valamiért nyugodt voltam. Túl nyugodt...
A fiúk épp egymással hülyéskedtek, viszont ChanYeol a rajongó tömeget fürkészte, és többször is megakadt rajtam a szeme. Éreztem magamon tekintetét, ami azért is volt furcsa, mert rajtam kívül még tucatnyi lányon volt ChanYeol feliratú felső, ő mégis engem szemelt ki magának.
Kis idő múlva felsorakoztunk a hosszú asztal mellett, és - még mindig feltűnően nyugodtan - vártam a soromra.
- Omo, omo, omo!~ - az előttem lévő lány örömében majd kiugrott bőréből, még ugrándozott is. Én türelemmel vártam, hogy ultimate biasommal beszélni tudjak.
ChanYeol az asztal másik felén ült, szétment a térdem mire odaértem hozzá.
- Hogy hívják az én szép rajongóm?~ Kinek írhatom? - fogadott széles vigyorával.
- HwangRinak. És néhány biztató szót is írj oda, kérlek. Elkél néha a felkarolás.
- Mi bántja az én fanom lelkét?~
- Csak az élet... - húzom le a pulcsim ujját, így eltakarom a hegeket, amiket nagy valószínűséggel már észrevett.
- Figyelj, ha valami sasaeng vagy, akkor inkább jobb, ha a saját lábadon távozol, és nem csinálsz cirkuszt. - hőköl hátra.
- Egyáltalán nem erről van szó, de ha így állsz hozzá, akkor el is megyek. - csaptam össze előtte a fotókönyvet.
- Ne, várj még! - rácsapta kezét enyémre és mélyen a szemembe nézett. Tekintetében volt valami más, valami megmagyarázhatatlan, amit eddig egy szempárban sem fedeztem fel.
Hirtelen elengedtem a könyvet és kihúztam kezem az övé alól. Hagytam neki, had írjon bele valamit, aztán megfogtam a kemény fedeles papírköteget és elindultam a fantömeg közepébe.
A fanmeeting elkövetkező része mondhatni, hogy egészen nyugodtan telt. Egy dolgot kivéve... A fiúk akárhányszor elkezdtek a tömeggel kommunikálni, ChanYeol csak bólogatott és helyeselte a többieket, a mikrofonjába azonban nem szólt bele. Engem keresett a tömegben. Tekintetét éreztem magamon, bárhogy is próbáltam elrejtőzni előle, mindig megtalált.
- Köszönjük, hogy eljöttetek, ezzel is támogatva minket. Igyekszünk magunkból a legjobbat kihozni az elkövetkező comeback-kor. Addig is legyetek egészségesek, és vigyázzatok magatokra! - köszönt el JoonMyeon a rajongóktól, majd távozott az egész csapat egy ajtón keresztül. Én megvártam, mire a tömeg nagy része kimegy az épületből, aztán elindultam haza.
Már elég sötét volt. Nem lakom messze, körülbelül húsz perc séta, plusz az az idő, mialatt megtalálom a kulcscsomómon a bejárati ajtó kulcsát.
Fülesem bedugva indultam el az épület melletti kis utcában. Pont egy ajtó mellett haladtam el, mikor hallottam egy tompa puffanást. Pár másodperc múlva valaki hátulról rám vágta az ajtót, amitől én arccal terültem el a kemény aszfalton.
- Úristen! Bocsánat! - az ismerős hang felkeltette az érdeklődésem, és egy kezet éreztem vállam köré fonódni, a felsegítés szándékával. - HwangRi? - néz rám ChanYeol maszkja mögül.
- Te még itt vagy? A többiek már rég elmentek, te miért nem?
- Nem a dormba megyek. - törli le az eséstől felrepedt szám sarkából a vért. - A stúdiómba indultam. Valaki annyira megihletett, hogy muszáj vagyok dalba foglalni.
- Akkor nem is tartalak fel. - fordultam sarkon, és elindultam volna, de Chan megfogta a kezem.
- Nem szeretnél velem jönni?
- Mégis minek?
- Ennyi kárpótlás jár... Nem voltam valami kedves a meetingen... - vakarja meg tarkóját.
- Nem is tudom, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne...
- Ha te ott vagy, akkor jobb dal lesz! - kacsint rám és megfogja a kezem. Végül beadom a derekam és kézen fogva indulunk el a másik irányba.
Szótlanul, kéz a kézben, én mindvégig a földet bámulva sétáltunk. Nem volt kedvem vele beszélgetni, féltem, hogy olyan dolgokra kérdez rá, mint a hegek a karomon.
Nem sokkal később elérkeztünk egy kicsiny, doboz szerű épülethez. Kinyitotta előttem az ajtót, és betessékelt. A kis ház amilyen picinek tűnt kívülről, olyan tágas volt belül. A tér tökéletesen ki volt használva, és volt négy szobája. ChanYeol bevezetett a kis stúdiójába, ami tele volt képernyőkkel, egy billentyűzettel, ami hozzá volt kötve a számítógéphez, ezenkívül még temérdek papír kis szövegrészletekkel, és a sarokban pihent egy gitár is.
- Ugye milyen gyönyörű? - néz büszkén körbe, akárcsak egy anya a gyermekére. - Segítesz nekem dalt írni? - már nyitottam volna válaszra a szám, de... - Segítesz nekem dalt írni.
- ChanYeol, én nem értek az ilyenekhez...
- Nem baj. Akkor csak bólints, ha teszik! - nézett újra mélyen szemembe. Én leültem és hátrébb húzódtam székemben. Behunyt szemmel vártam, mi lesz ennek a vége.
Ő lágyan helyezte ujjait a fehér és fekete billentyűkre és elkezdett játszani.
A billentyűk hangja, a dallam, amit dúdolt, kísértetiesen hasonlított arra, amit én már pár napja hümmögök magamban.
Bólintottam, ahogy ő azt kérte, majd hátradőlt a székében idegesen ráncolva homlokát.
- Egyelőre eddig van meg... És fogalmam sincs, hogy folytathatnám. - zavartan vakarta meg fülét, és tovább gondolkozott a folytatáson. Én félénken hajoltam előre, és folytattam tovább a dallamot, pont úgy, ahogy már azt egy ideje elgondoltam. Chan az új dallamra hirtelen felkapta a fejét, mire én ijedten abbahagytam a játékot.
- Folytasd!
- Igazából ennyi... - ültem hátra újra. - Vagy... Várj! - nyúltam újra a fehér és fekete billentyűk után, de velem egy időben ő is ugyanezt tette, és kezeink újra egymást tapintották. Újból az enyém került alulra, és most nem hagyta, hogy csak úgy kihúzzam az övé alól. Tekintetét újra enyémbe temette, és így bámult körülbelül öt percen át. Ekkor meguntam a farkasszemezést, és elindultam az ajtó felé. Visszavettem cipőmet, és léptem volna ki az ajtón, de ő utánam jött, és vállamnál fogva visszarántott. Nekidöntött a falnak, és ahogy az a drámákban lenni szokott, egyik kezével a falat támasztotta, miközben szemeivel a tekintetem fürkészte. Másik keze nyakamra csúszott, és hirtelen megcsókolt. Puha ajkai nyugodtan csücsültek enyémeken, közben egyik kezével végigsimított karomon.
- HwangRi... - suttogta nyakamba. - Csak egy éjszakát kérek, egyetlen egyet. - karjai derekam köré fonódtak, majd elkábított ízével.
Fenekemnél fogva ölébe vett, és bevitt egy elég kicsi hálóba. Ledobott a puha, szépen megvetett ágyra, majd levette magáról pulcsiját és pólóját is. Felém mászott, és kihúzta szememből hajam, majd, egy elégedett mosoly után, újra megcsókolt, akaratosabban és szenvedélyesebben, mint azelőtt. Ujjai becsúsztak pólóm alá, majd levette rólam is azt. Finoman cirógatta hasam, közben nyakamat szívta, és apró puszikat nyomott fülemre. A kényeztetésbe többször is belenyögtem, és ChanYeol karját martam, ami ekkorra már vörös volt. Lehúzta magáról nadrágját, és óvatosan belefújt hasamba, amitől az egész testem libabőrös lett.
- Első alkalmad, cica?~ - súgta fülembe, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Igen... - válaszolom nyugodtan, erre ő felemeli magát rólam.
- Hány éves is vagy?
- Tizennyolc leszek három hét múlva.
- És még nem..? Izé... Érted.
- Hosszú történet.
- Van időnk. - néz rá az órára.
- Komolyan most szeretnéd ezt megbeszélni? - kissé felháborodva nézek rá.
- Igen, komolyan. - ült le az ágyra, és maga előtt gyerekesen összekulcsolta karjait.
- Dióhéjban annyi, hogy én vagyok a suli legjobb tanulója, ami pár embernek elégé böki a csőrét. A sok tanulás miatt nem tudtam a barátaimmal foglalkozni, ezért ők elfordultak tőlem. Így én lettem a suli kiközösítettje, a lány, aki mindenben túl tökéletes. Elég csúnyán szoktak velem bánni, emiatt én már rég elzártam magam a külvilágtól.
- Ez is emiatt van? - mutat rá a hegekre a karomon.
- Igen, ez is...
- És erről nem tudsz valakinek beszélni? A szüleid, vagy valaki?
- A szüleim most a kis ,,minta fiúcskájukkal" vannak elfoglalva... Igazából egy ember lett volna, de nem engedtem neki, hogy segítsen. Túl közel akart hozzám kerülni, engem viszont ez túlságosan frusztrált és végül elküldtem.
- Egy fiú..?
- Igen... Valószínűleg a suli legtökéletesebb sráca, de én nem éreztem azt, amit kellene... Neki nem tudtam megnyílni, és gátlások nélkül beszélni mindarról, ami bánt.
- HwangRi? Feltűnt, hogy nekem gátlások nélkül beszéltél arról, ami számodra a legnehezebb téma? - emelte fel tekintetem a takaróról szemébe.
- Chan..?
- Hm?
- Szeretsz?
- Ha megengeded, hogy szeresselek..! - villantotta meg aranyos, ezer wattos mosolyát, majd újra megcsókolt.
Lassan döntött hátra újra a pihe-puha ágyon, és kezeivel lefogta csípőmet. Az övét egyre közelebb éreztem magamhoz, majd, mikor már megunta ízemet, kidobta magát nadrágjából és alsójából. Ajkaival fülemet kezdte cirógatni, és engem is kiszedett nadrágomból. Szemeiben láttam fehér melltartóm tükörképét. A következő pillanatban pántokként bújtatott ki a fehérneműből, és, mikor már mindketten teljesen meztelenek voltunk, szorosan ölelt magához, egy lágy puszi kíséretében.
Nem várt sokáig, érezte, hogy rá van szükségem, a közelségére; arra, hogy végre tudatosuljon bennem, hogy van, aki szeret és elfogad úgy, ahogy vagyok.
- Kész vagy, kicsim? - nézett rám reményteli szemekkel, várva az igenleges válaszom.
- Ha tudnád, mióta... - súgtam fülébe titokzatosan, mire egy alig hallható morgással válaszolt.
Akaratosan kapott ajkaim után, mibe egész testem beleborzongott, és szépen fokozatosan hatolt belém. Ahogy megéreztem magamban a másik testet, hirtelen levert a víz, és szorosan fontam át karjaim testén, jelezve ezzel, hogy ez a kapocs soha ne tűnjön el közülünk. Lassan adott ütemet csípőjének, majd ez egyre gyorsult és gyorsult. Kényes nyögéseimmel segítettem neki, bár legkevésbé azt szerettem volna, hogy ennek az egésznek vége legyen.
- Chanh!~ - magas hangom szakította félbe nyögéseink sorozatát. Lejjebb kapaszkodtam hátába, majd ő két mozdulattal eljuttatott a fellegekig. Fejem hátravetettem a kis ágyban, ahogy megéreztem magamban élvezetét. Ő még egy kis ideig rajtam pihent, majd kihúzódott belőlem, és lefeküdt mellém. Felé fordultam, ő pedig felém, és szorosan magához ölelt, majd a közös dalunkat dúdolva ringatott álomba.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Egy kis üzenet volt nekem a párnán hagyva, amiben ChanYeol megírta, hogy sajnálja a hirtelen eltűnését, de a menedzserük már kereste, és nem akart cirkuszt. Azt is írta, hogy keresni fog, amint megtalálja a megfelelő alkalmat. Összeszedtem a ruháim és az asztalon hagyott kulccsal bezártam a kis házat, majd hazamentem.
Teltek múltak a napok, a hetek, már az eset két hónapos fordulója volt, mikor egy titokzatos levél érkezett. Egy bélyeg nélküli, kézzel írott, gyűrött boríték, amiben egy újabb fanmeetingre szóló jegy volt. Legbelül reméltem, hogy ez az egész ChanYeol műve, de mikor megtudtam, hogy szinte az egész sulinak küldtek ugyanilyen levelet, megingott bennem valami.
Nagy hezitálás után csak elmentem.
Fekete pulcsi és ugyanilyen színű farmer volt rajtam; még kontaktlencsét is tettem be, hogy ne nagyon ismerjenek fel a többiek. Ugyanott volt, ahol az előző, én pedig ugyanoda ültem, mint múltkor. Ugyanolyan nyugodtan vártam meg a fiúkat, és ugyanolyan nyugodtan néztem végig, ahogy bejönnek.
Mint az időközben kiderült, egy MV kiadáson és album bemutatón vagyunk, amit a mögöttünk lévő kamerák V Live-on élőben közvetítenek.
- Az albumon egy olyan dal is szerepel, amit ChanYeol egy kedves barátjával írt. - néz JoonMyeon Chanra. - Mesélsz erről?
- Ez a dal pontosan két hónapja készült. Egy ködös este volt, mikor arra a bizonyos emberre rányitottam az ajtót, és, mivel túl nagy volt a lelkiismeret furdalásom, mert már előtte is csináltam olyan dolgokat, amiket nem lehetett volna, kézen fogtam a személyt és elvittem magammal a stúdiómba. - ahogy magamra ismertem, úgy kezdtem a székben lejjebb csúszni. Reméltem, hogy azért az egész esténket nem részletezi... - Az a személy most itt ül köztetek. Ya~, hiába bújsz el a pulcsid mögé, így is látlak! - pillantok rá a fiúra, aki engem nézve mosolyog. - HwangRi, gyere ide, kérlek! - tárta ki szabad kezet számomra.
Ekkor már nem érdekelt, mit mondanak a többiek, ChanYeol engem hívott, én pedig magamról elfeledkezve sétáltam oda hozzá, és egy nagy ölelés kíséretében majd letepertem a földre.
- Üdvözöljétek Min HwangRit! - kezdtek el a csapattagok tapsolni, miközben én szorosan bújtam ChanYeolhoz. Az iskolatársaim lesokkolva, tátott szájjal bámultak. - Van itt még valami... - vett elő egy három lapos papírköteget. - Ha szeretnél, egy tollvonással gyakornok lehetsz az S.M Entertainment-nél. - dugta orrom alá a szerződésem. Nem válaszoltam neki, csak sírva nyakába borultam. Szorosan magához ölelt, és egy puszit nyomott fejemre. - Látjátok, így kell talpra állni akkor, mikor már mindenki elvesztette a hitét benned! - intézett egy gyors megszidást a nézőközönség felé, akik a szégyentől vagy elsüllyedtek székeikben, vagy kivörösödött arccal bámultak tovább, mintha ez az egész nem lenne igaz.
Ha nekem sikerült, akkor bárkinek sikerülhet, csak a megfelelő személyt kell megtalálni, aki segít abban, hogy talpra álljunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése