Itt az új történet új része!^^
Cím: Firearm in your hip-pocket
Rész: 1. ~ Hívatlan vendég
Szereplők: WonPil (Day6), HyoJong (Pentagon)
Műfaj: yaoi, akció, romantikus, dráma
Páros: PilJong
Korhatár: +12
Átfordultam a másik oldalamra, mikor a reggeli napfény még a csukott szemem is kivakította. Egy szememmel rápillantottam az éjjeliszekrényre hanyagul ledobott telefonom képernyőjére, és szembesültem vele, hogy az a reggeli napfény már igencsak déli.
Valami nagyon jó bulinak kellett lennie tegnap éjjel; teljesen meztelenül feküdtem a piros takaróm alatt. Fáradtan átdobtam a karom az ágy másik felére, de az beleütközött valamibe.
Öhm... Nem voltam egyedül...
Félve átfordultam a kis alvótársam felé, ő nekem háttal feküdt, nyakig betakarózva, épphogy az orra kilátszott.
- Ki vagy te, Csipkerózsika? - hámoztam le róla óvatósan a pókrócot, mire ő felém fordult.
Egy srác volt. Életemben még csak biszexnek sem mondtam volna magam, de egy srác feküdt mellettem egy átbulizott éjszaka után, én meg mellette anyaszült meztelenül.
Kikerekedett szemekkel visszatettem a fejem a saját párnámra, és magam elé bámulva próbáltam visszaemlékezni a tegnap estére, de semmi, teljes képszakadás az egész. A srác mellettem megmozdult. Kicsit közelebb húzódott hozzám, amitől én megijedtem. Újra felé fordultam, ő még mindig aludt. Finoman szuszogott mellettem, mellkasa szabályosan ereszkedett és emelkedett, szemmel láthatólag biztonságban érezte magát ott mellettem. Ahogy jobban szemügyre vettem a fiút, egyre aranyosabbnak találtam. Vékony ajkai vörösek voltak, és csillogtak a nyálától.
- Bárki is vagy édes... - simítottam bele barna fürtjeibe - Biztos megérdemelted, amit tegnap kaptál tőlem. - mosolyodtam el, és tovább simogattam az arcát.
De valami még mindig nem hagyott nyugodni... Nagyon kis aranyosan pihen itt mellettem, csak még a nevére sem emlékszem.
- Ekkora nyomott hagytam volna benned..? - motyogta halkan, majd még csukott szemmel megfogta az őt simogató kezem.
- Felébresztettelek?
- Már rég fent voltam... - nyitotta ki szép szemeit, és rögtön az enyémeknek szegezte őket. Fufruja a szemébe lógott, ami csak egy rejtélyesebb, titokzatosabb hangulatott társított a fiúhoz. Mélyen bámultam a szemébe, nem tudtam válaszolni. Vagyis inkább nem mertem... - Szóval, nem emlékszem rám...
- Sajnálom... - húztam ki kézfejem az övének fogásából, és áthúzódtam az ágy másik felére. Egy jó tizenöt perces némaság következett. Fogalmam sem volt mit kellene neki mondanom, még sosem kerültem ilyen helyzetbe. A legtöbb egyéjszakás kalandom már eltűnt, mire én felkeltem.
- HyoJong vagyok... - törtem meg a csendet végül.
- Tudom... - nézett újra szemembe. - Tényleg nem emlékszel rám? - nem válaszoltam, csak lesütöttem szemeim. - Szeretnéd, hogy elmeséljem? - kérdezte ártatlanul.
- Azt hittem, hogy kiviharzol a szobából... - ültem fel az ágyban, közben kínosan megvakartam a tarkóm.
- Nem az a fajta vagyok, aki csak úgy el tud menni, főleg ilyen esték után. - villantott egy kajánabb mosolyt, és szorosan hozzám bújt. Érezte, hogy kissé kínos a helyzet számomra, főleg, hogy tök meztelen vagyok. - Ugye, nem probléma? - ez a srác valami mesterien tud az emberek szemébe nézni. Így közelről megláttam, hogy enyhén bandzsi a fiúcska, de kit érdekel, ha egyszer így gyönyörű.
- Ugyan... Nyugodtan. - karoltam végül át, miközben ő a fejét a vállamra hajtotta. - Szóval, hogy is volt, öhm..?
- WonPil.
- Igen, WonPil.
- Hagyd abba, már mondtad, hogy nem emlékszel a nevemre, ne játszd az álszentet.
- Elnézést.
- Szóval, ugye bent voltál a buliban tegnap este, és én is. Valamelyik nagyon kedves haverod hasonló szinten leitta magát, ahogy később te is, és kinézett magának. Odaült hozzám, először csak beszélgetett velem, majd be akart rángatni egy sötét kis sarokba. Elkezdtünk dulakodni a sráccal, ekkor jöttél te. Látod ezt a kékes-zöldes foltot a kezeden? - mutatott rá karomra. - Az azért van, mert nekiestél a fazonnak miattam.
- Verekedtem? Miattad?
- Nehezen leszedték rólad a srácot, akkor te odajöttél hozzám. Láttad, hogy a szám vérzik. Ragaszkodtál ahhoz, hogy fertőtlenítsük le. Én nem akartam, de te erősködtél. Szimpatikus voltál, ezért inkább engedtem neked. Leápoltad a szám, és meghívtál egy italra. Aztán egyre erősebb piákat kezdtél rendelni, és egyre többet kezdtél inni. Amíg én megittam egy pohárral, te hárommal, vagy néggyel. Úgy fél kettő körül azt mondtam, hogy muszáj lelépnem, ekkor már alig bírtál a lábadon állni. Próbáltál marasztalni, aztán kijutottunk az utcára, és végül idáig.
- És... Meg is történt a dolog?
- Nem látod a nyakam? Szerinted éjjel kiszívtam a porszívóval? - nézett rám furán, majd elnevette magát.
Hiába, tényleg megérdemelt. Olyan akár egy kis manó.
- Ennyi lett volna a tegnap éjjel. - fejezte be egy hatalmas mosollyal. Én visszamosolyogtam rá, és szorosan magamhoz öleltem.
Pár perc múlva elszundított a vállamon. Kaptam egy SMS-t. HyunA volt az, megkérdezte, hogy holnap hányra jöjjön.
Ekkor eszembe jutott. HyunA és Jay szétmentek, és Noona ideköltözik pár napra. Aish, most mit csináljak? Már délután fél kettő, a ház, mint egy szemétdomb, és WonPil itt fekszik rajtam.
- Valami baj van? Egyre hevesebben ver a szíved, és izzadsz is.
- WonPil... Az a helyzet, hogy a nagynéném ideköltözne, és...
- És engem nem találhat itt... Már megszoktam, mindenki elküldött már.
- WonPil, figyelj én nem akarlak...
- Akkor mit szeretnél? Hallgatom! Előbb-utóbb úgy is elküldtél volna, nem tök mindegy? - kelt ki az ágyból, és leszaladt a konyhába.
Gratulálok, HyoJong, most lép le életed főnyereménye!
- Aish, WonPil, várj már! - magamra vettem az első kezem ügyébe kerülő alsót, és utána rohantam.
Épphogy sikerült visszarántottam őt az ajtóból.
- Engedj el! Csak útban vagyok, tudom, hogy erre céloztál!
- WonPil, hallgass meg, kérlek!
- Most jön a szívbemarkoló történet a nagynénéd veled való kapcsolatáról, aztán a sablon szöveg, hogy mikor lelép innen, akkor felhívsz. Tudod, hányszor ültettek már fel ezzel? Tudod, hány ilyen telefont várok? - párás szemeiből patakokban indultak meg könnycseppjei. - Engem mindig mindenki csak lekoptat... - összerogyott a fal mellett, és sírt. - Rossz érzés mindig egyedül lenni, tudod... - motyogta halkan, könnyeivel küszködve.
- Tudom... - guggoltam le mellé. Megfogtam kezét, amitől ő a tekintetét az enyémmel egy vonalba emelte. - Én nem foglak felhívni. Mert nem engedem, hogy elmenj innen.
- Komolyan mondod? -motyogta remegő ajkaival.
- A lehető legkomolyabban. - mosolyogtam rá, majd tekintetem áttért ajkaira, és lassan közelítve ültettem rá párnáimat az övéire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése