Sziasztok!
Egy kis kényszerszünet után itt vagyok újra!:3
Cím: Firearm in your hip-pocket
Rész: 2. ~ A gordiuszi csomó
Szereplők: Jay Park, WonPil (DAY6), HyoJong (Pentagon), HyunA, OC-k
Műfaj: akció, yaoi, romantikus, dráma
Páros: PilJong
~Jay szemszög~
Ha baja lesz én kinyírom azt nem normális barmot, de az egész bandáját is! Alattomos kígyó... Azt mondta, hogy nem lesz semmi gáz, ha később viszem a lóvét, erre tessék! Megfenyeget engem és az unokaöcsémet is... Csak egyszer kerüljön a kezem közé az a fickó, csak egyszer!
- Hyung, mégis mennyi pénz kell?
- Rengeteg... Ez még egy elég nagy összegű uzsorakamatot is rászámolt, szóval az eredeti összeg vagy háromszorosa.
- És mégis mit fogunk csinálni?
- Azt mondtad, hogy nem otthon vagy, ugye?
- Nem, egy kedves barátomnál vagyok... - kuncogott bele halkan a telefonba. Na, marha jó, ez meg szerelmes...
- WonPil, kérlek, legyél kicsit komolyabb! Itt az életedről van szó! És ha nem vigyázunk, akkor a kis barátod is veszélybe kerül! - nem válaszolt semmit. - Elmondtad neki?
- Mi?! Hyung, te megörültél! Mégis mit mondanék neki? ,,Figyi, bocs, de amúgy a maffia világ legbefolyásosabb bandája üldöz, de azért még maradnék pár napot"? Jay, ne nézz teljesen hülyének! Így is ki akart dobni, már ahogy felkelt, hát ha még ezt is megtudná!
- WonPil, tudom, hogy fáj, hogy eddig minden pasid csak úgy az utcára tett, de ha nem mondod el ezt neki, akkor lehet, hogy pont abban a pillanatban fog elpártolni mellőled, amikor tényleg szükség lenne rá!
- Ő teljesen más!
- De most mondtad, hogy ki akart tenni már az első pillanattól kezdve.
- Szeret. Érzem. Olyanokat mondott nekem, amikor azt hitte, alszom, hogy cukiság, meg hogy biztos megérdemeltem, amit éjjel kaptam tőle.
- Ugye nem akarod az egész éjjeleteket elmesélni?
- Jay!
- Bocsánat.
- Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem zavarna el, de ha megtudná, hogy mi van, akkor megijedne.
-És akkor mégis mit csináljunk? Te veszélyben, nekem kell a lóvé.
- Megvan már, hogy honnan fogod összeszedni a pénzt?
- Mondjuk... Megoldom... - HyunA még nem tudja, de számítok a segítségére.
- Jay, ez is így kezdődött!
- Nyugalom, elintézem!
- Akkor hagyd, hagy intézzem el én is a saját helyzetem! - okos gyerek, és ahogy látom, ez az új fiúcskája még valamennyi bátorságot is öntött bele. - Gyere el öt nap múlva ide, és megbeszéljük, hogy hol tartunk. A címet majd akkor elküldöm, ki tudja, mi lesz még addig...
- Vigyázz magadra kölyök!
- Szerintem kettőnk közül elsősorban neked kell vigyáznod magadra... - kissé flegma válasza után letette a telefont.
Akkor nézzük; WonPil rendben van, ő, mondhatni, biztonságban, már csak a pénzt kell előkaparnom valahonnan...
De ki segíthetne?
Ha HyunAhoz beállítok, kikaparja a szemem!
Aish, pedig meg kell kockáztatnom...
*Két nap múlva*
Talpig feketében, maszkban és sapkában indultam el HyunA lakásához. Már az utca sarkán feltűnt, hogy a környék feltűnően csendes. Reménykedtem benne, hogy ez csak azért van, mert vasárnap volt, de ahogy egyre közelebb értem a lakáshoz, láttam, hogy két kigyúrt izomagy ott tanyázik a ház előtt.
Marha jó, HyunAt megtalálták...
Félve mentem fel a lakásához vezető lépcsőn. Kopogtam, csengettem, de semmi válasz.
- A kis cicababát keresed? - szólt oda nekem az egyik. Látszott rajta, hogy nem valami eszes egyén, úgyhogy megpróbáltam belőle kihúzni a dolgokat. Még engem sem ismert fel.
- Igen. Esetleg látta a lányt?
- Vagy két órája ment el hatalmas csomagokkal. Nem tudtunk utána menni, mert a parancs csak erre a lakótelepre van kiadva... - hát jó, ez könnyebben beszél, mint azt hittem.
- És az urak mit csinálnak errefelé? Még nem igazán láttam önöket erre.
- Megfigyeljük a kis csajt. Még valami srácot is meg kellene, de fogalmam sincs, hogy ki az.
- Ah, értem... - elfordultam, és rögtön valami fém tárgy után néztem; az én családomat ugyan senki sem fogja megcsonkítani - elég csonka már amúgy is!
Egy elég vastag vasrúd volt a legközelebb, hát azt vettem a kezembe. A férfi, aki szépen mindent kikotyogott már visszaült a helyére, és szívta tovább azt a büdös cigarettáját. - És tudja uram... - mentem le, immár magabiztosan a lépcsőn, és a fazon elé álltam. - Mit csinálna, ha azt mondanám, én vagyok az a srác, akit figyelniük kellene? - a férfi előkapta a fegyverét a zsebéből, de én gyorsabb voltam, és ki tudtam ütni a kezéből. A fegyver ugyan elsült, de egyikünket sem sebezte meg. Viszont az izomagy párja megjelent, és ő is fegyverrel indult felém. A másik megpróbált lefogni, de egy jól megcélzott ütéssel sikerült őt hatástalanítanom. Felvettem a földről a fegyverét és a másiknak szegeztem.
- Figyelj haver, nem akarok bajt! - próbált nyugtatni.
- A te fajtád mindig azt akarja! - ordítottam el magam. - Dobd el! - a férfi a földön fekvő társára pillantott, amivel elárulta magát. Lelőttem a földön fekvő férfit. - Azt mondtam, dobd el!
- Nyugalom. Mi nem akartunk bántani... - lassan leeresztette a pisztolyt a földre, majd feltett kézzel felegyenesedett.
- Én viszont igen. - teljes könnyedséggel meghúztam a ravaszt, és a férfi, akár egy karton darab, összeesett.
Mindkét fegyvert eltettem, ki tudja, biztos jól jönnek még.
Betörtem HyunA lakásának az ajtaját. Sehol semmi. Se ő, se a cuccai. Nem lehet, hogy gyorsabbak voltak! Kizárt dolog!
Egy cím volt a konyhapulton hagyva; felvettem a cetlit, és rohanva elindultam a címre. Nem volt annyira messze, mint az gondoltam, de azért elfáradtam.
Egy gazdag negyedbe értem. Mindenhol nagy házak, hatalmas udvarokkal és medencékkel. Megtaláltam azt a házat, ami a papírra volt felírva.
Félőn csengettem. Majd újra. És megint. Negyedjére már nyílt az ajtó.
- WonPil?! Te hogy kerülsz ide?
- Nem Hyung, te hogy kerülsz ide? Azt mondtam, hogy öt nap múlva. De honnan tudod a címet?
- Jay? - HyunA hangja ütötte meg a fülem, majd fel is tűnt ő is az ajtóban.
- Noona, ő kicsoda? - egy szöszke fiú lépett még be a képbe, és szorosan magához ölelte WonPilt.
Na, álljunk meg egy szóra!
Mi a jó ég folyik itt?!
Sziasztok!~
Itt az új történet új része!^^
Cím: Firearm in your hip-pocket
Rész: 1. ~ Hívatlan vendég
Szereplők: WonPil (Day6), HyoJong (Pentagon)
Műfaj: yaoi, akció, romantikus, dráma
Páros: PilJong
Korhatár: +12
Átfordultam a másik oldalamra, mikor a reggeli napfény még a csukott szemem is kivakította. Egy szememmel rápillantottam az éjjeliszekrényre hanyagul ledobott telefonom képernyőjére, és szembesültem vele, hogy az a reggeli napfény már igencsak déli.
Valami nagyon jó bulinak kellett lennie tegnap éjjel; teljesen meztelenül feküdtem a piros takaróm alatt. Fáradtan átdobtam a karom az ágy másik felére, de az beleütközött valamibe.
Öhm... Nem voltam egyedül...
Félve átfordultam a kis alvótársam felé, ő nekem háttal feküdt, nyakig betakarózva, épphogy az orra kilátszott.
- Ki vagy te, Csipkerózsika? - hámoztam le róla óvatósan a pókrócot, mire ő felém fordult.
Egy srác volt. Életemben még csak biszexnek sem mondtam volna magam, de egy srác feküdt mellettem egy átbulizott éjszaka után, én meg mellette anyaszült meztelenül.
Kikerekedett szemekkel visszatettem a fejem a saját párnámra, és magam elé bámulva próbáltam visszaemlékezni a tegnap estére, de semmi, teljes képszakadás az egész. A srác mellettem megmozdult. Kicsit közelebb húzódott hozzám, amitől én megijedtem. Újra felé fordultam, ő még mindig aludt. Finoman szuszogott mellettem, mellkasa szabályosan ereszkedett és emelkedett, szemmel láthatólag biztonságban érezte magát ott mellettem. Ahogy jobban szemügyre vettem a fiút, egyre aranyosabbnak találtam. Vékony ajkai vörösek voltak, és csillogtak a nyálától.
- Bárki is vagy édes... - simítottam bele barna fürtjeibe - Biztos megérdemelted, amit tegnap kaptál tőlem. - mosolyodtam el, és tovább simogattam az arcát.
De valami még mindig nem hagyott nyugodni... Nagyon kis aranyosan pihen itt mellettem, csak még a nevére sem emlékszem.
- Ekkora nyomott hagytam volna benned..? - motyogta halkan, majd még csukott szemmel megfogta az őt simogató kezem.
- Felébresztettelek?
- Már rég fent voltam... - nyitotta ki szép szemeit, és rögtön az enyémeknek szegezte őket. Fufruja a szemébe lógott, ami csak egy rejtélyesebb, titokzatosabb hangulatott társított a fiúhoz. Mélyen bámultam a szemébe, nem tudtam válaszolni. Vagyis inkább nem mertem... - Szóval, nem emlékszem rám...
- Sajnálom... - húztam ki kézfejem az övének fogásából, és áthúzódtam az ágy másik felére. Egy jó tizenöt perces némaság következett. Fogalmam sem volt mit kellene neki mondanom, még sosem kerültem ilyen helyzetbe. A legtöbb egyéjszakás kalandom már eltűnt, mire én felkeltem.
- HyoJong vagyok... - törtem meg a csendet végül.
- Tudom... - nézett újra szemembe. - Tényleg nem emlékszel rám? - nem válaszoltam, csak lesütöttem szemeim. - Szeretnéd, hogy elmeséljem? - kérdezte ártatlanul.
- Azt hittem, hogy kiviharzol a szobából... - ültem fel az ágyban, közben kínosan megvakartam a tarkóm.
- Nem az a fajta vagyok, aki csak úgy el tud menni, főleg ilyen esték után. - villantott egy kajánabb mosolyt, és szorosan hozzám bújt. Érezte, hogy kissé kínos a helyzet számomra, főleg, hogy tök meztelen vagyok. - Ugye, nem probléma? - ez a srác valami mesterien tud az emberek szemébe nézni. Így közelről megláttam, hogy enyhén bandzsi a fiúcska, de kit érdekel, ha egyszer így gyönyörű.
- Ugyan... Nyugodtan. - karoltam végül át, miközben ő a fejét a vállamra hajtotta. - Szóval, hogy is volt, öhm..?
- WonPil.
- Igen, WonPil.
- Hagyd abba, már mondtad, hogy nem emlékszel a nevemre, ne játszd az álszentet.
- Elnézést.
- Szóval, ugye bent voltál a buliban tegnap este, és én is. Valamelyik nagyon kedves haverod hasonló szinten leitta magát, ahogy később te is, és kinézett magának. Odaült hozzám, először csak beszélgetett velem, majd be akart rángatni egy sötét kis sarokba. Elkezdtünk dulakodni a sráccal, ekkor jöttél te. Látod ezt a kékes-zöldes foltot a kezeden? - mutatott rá karomra. - Az azért van, mert nekiestél a fazonnak miattam.
- Verekedtem? Miattad?
- Nehezen leszedték rólad a srácot, akkor te odajöttél hozzám. Láttad, hogy a szám vérzik. Ragaszkodtál ahhoz, hogy fertőtlenítsük le. Én nem akartam, de te erősködtél. Szimpatikus voltál, ezért inkább engedtem neked. Leápoltad a szám, és meghívtál egy italra. Aztán egyre erősebb piákat kezdtél rendelni, és egyre többet kezdtél inni. Amíg én megittam egy pohárral, te hárommal, vagy néggyel. Úgy fél kettő körül azt mondtam, hogy muszáj lelépnem, ekkor már alig bírtál a lábadon állni. Próbáltál marasztalni, aztán kijutottunk az utcára, és végül idáig.
- És... Meg is történt a dolog?
- Nem látod a nyakam? Szerinted éjjel kiszívtam a porszívóval? - nézett rám furán, majd elnevette magát.
Hiába, tényleg megérdemelt. Olyan akár egy kis manó.
- Ennyi lett volna a tegnap éjjel. - fejezte be egy hatalmas mosollyal. Én visszamosolyogtam rá, és szorosan magamhoz öleltem.
Pár perc múlva elszundított a vállamon. Kaptam egy SMS-t. HyunA volt az, megkérdezte, hogy holnap hányra jöjjön.
Ekkor eszembe jutott. HyunA és Jay szétmentek, és Noona ideköltözik pár napra. Aish, most mit csináljak? Már délután fél kettő, a ház, mint egy szemétdomb, és WonPil itt fekszik rajtam.
- Valami baj van? Egyre hevesebben ver a szíved, és izzadsz is.
- WonPil... Az a helyzet, hogy a nagynéném ideköltözne, és...
- És engem nem találhat itt... Már megszoktam, mindenki elküldött már.
- WonPil, figyelj én nem akarlak...
- Akkor mit szeretnél? Hallgatom! Előbb-utóbb úgy is elküldtél volna, nem tök mindegy? - kelt ki az ágyból, és leszaladt a konyhába.
Gratulálok, HyoJong, most lép le életed főnyereménye!
- Aish, WonPil, várj már! - magamra vettem az első kezem ügyébe kerülő alsót, és utána rohantam.
Épphogy sikerült visszarántottam őt az ajtóból.
- Engedj el! Csak útban vagyok, tudom, hogy erre céloztál!
- WonPil, hallgass meg, kérlek!
- Most jön a szívbemarkoló történet a nagynénéd veled való kapcsolatáról, aztán a sablon szöveg, hogy mikor lelép innen, akkor felhívsz. Tudod, hányszor ültettek már fel ezzel? Tudod, hány ilyen telefont várok? - párás szemeiből patakokban indultak meg könnycseppjei. - Engem mindig mindenki csak lekoptat... - összerogyott a fal mellett, és sírt. - Rossz érzés mindig egyedül lenni, tudod... - motyogta halkan, könnyeivel küszködve.
- Tudom... - guggoltam le mellé. Megfogtam kezét, amitől ő a tekintetét az enyémmel egy vonalba emelte. - Én nem foglak felhívni. Mert nem engedem, hogy elmenj innen.
- Komolyan mondod? -motyogta remegő ajkaival.
- A lehető legkomolyabban. - mosolyogtam rá, majd tekintetem áttért ajkaira, és lassan közelítve ültettem rá párnáimat az övéire.
Sziasztok!~
Egy kis halloween-i oneshot arról, hogy minden embernek van egy másik fele, aki kipótolja őt.
Bármikor küldhet az élet egy szellemet egy dobozban, aki kísérteties módon hasonlít rád, legyél felkészülve rá! ;)
Cím: Ghost in the box
Műfaj: oneshot, yaoi
Páros: DaeJae (B.A.P)
Korhatár: +18
Hideg volt. Leültem egy padra, ami felett csak az utcai lámpa világított. Bámultam ki a fejemből, és azon tűnődtem, vajon mit is keresek én most ott, ahol. Felhúztam térdeim és ráhajtottam a fejem; nagyon fáradt voltam. Nem lakom messze, de úgy éreztem, ha most nem pihenek egy kicsit, össze fogok esni a sötétben.
Megcsörrent a telefonom, anyu volt az.
- YoungJae, egy csomag van az ajtó előtt, a neved van rajta.
- Miféle doboz? - érdeklődtem, miközben megtelt tüdőmből kifújtam a levegőt.
- Egy egyszerű karton doboz, se bélyeg rajta, se semmi, csak a neved kék filccel ráírva.
- Öhm, o-oké... Csak hagyd a nappaliban, mindjárt haza érek.
- Mi már nem leszünk itthon. - elhallgatott. - YoungJae, biztos nem baj, hogy elutazunk? - kérdezte kissé bizonytalanul.
Apámat kiskoromban vesztettük el. A nagyszüleim nem igazán pártolták a szüleim kapcsolatát, aminek az lett a vége, hogy a megfogantatásom után édesapámék elköltöztek. Anyámat hátrahagyta terhesen, de nem tudott mit tenni, a szülei nagy erőt képviseltek a szemében. Mikor én két éves lettem, anyukám megpróbálta megkeresni apámat. Kiderült, hogy már nem él. Mikor hátra hagyta anyámat, katonának állt. Egy szerencsétlen lövés miatt halt meg a lőtéren. Anyám szerint rá hasonlítok inkább. Nem csak külsőre, de a gondolkodásom, az apró mozdulataim, anyám szerint mind apám irányítja.
Anyu nemrég megismerkedett egy férfival. Komolyabb bajom nincs vele, csak annyi, hogy nem igazán kedvelem őt. A kapcsolatuk elején csalta anyámat, amire én rájöttem, de megkért, hogy ne mondjam el anyunak. Én nem tettem, megmentettem anyámat a szenvedéstől. Azóta úgy néz ki, hogy csak anyám az egyetlen nő az életében.
Rengetegszer veszekedtünk már. Mikor megtudtam, hogy csalja anyámat, nem tagadom, ráfogtam a kést. Nem gondoltam volna magamról, hogy bármikor meg tudom ezt csinálni; és a reakciójából ítélve, ő sem gondolta ez. Azóta négyszemközt sokszor megjegyzi, hogy remekül titkolom a sötét énem.
Lehet, igaza van; szerintem csak parázik tőlem.
Ahogy hazaértem, lerúgtam lábaimról a cipőmet, és engedtem magamnak egy pohár vizet. Bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami zajforrás ebben a hatalmas és üres lakásban. A hatalmas dobozhoz sétáltam, és egy késsel felnyitottam a ragasztását. Tényleg csak egy régi karton doboz volt; ha lennének barátaim, akkor azt mondanám, hogy ő szórakoznak velem. Felnyitottam a dobozt, és kitört belőlem a nevetés. Üres! Semmi sem volt benne.
Úgy, nyitva ott hagytam a dobozt, és az emeleti fürdőszobát vettem célba. Beálltam a zuhany alá, és tíz percig csak engedtem magamra a forró vizet, mikor csörömpölést hallottam a konyhából. Hirtelen felkaptam a fejem a zajra. Fogalmam sem volt, mégis mi lehet a zaj forrása, hisz egyedül voltam otthon.
Először még úgy, ahogy nyugodtan kiszálltam a zuhany kabinból, és felvettem a pizsamám. Indultam volna a szobámba, de a lenti zajok nem hagytak nyugodni. Úgy hallottam fentről, mintha valaki teát inna odalent.
Elkezdtem lefelé sétálni a lépcsőn. Annak tetejéről pont a tévére lehet látni.
Valaki kapcsolgatta a tévét. Lassan lesétáltam a nappaliba, ahol nem találtam azt a bizonyos dobozt.
- Ezt keresed? - hallottam egy idegen hangot a konyhából. Megijedtem, nem mertem megfordulni. - Hahó! YoungJae, ne legyél már ilyen gyáva! - nevetett. Ez meg honnan tudja a nevem? - Hogy honnan tudom a neved? Talán mert én te vagyok. - erre a kijelentésére megfordultam.
Egy fekete hajú, velem körülbelül egy magas fiú ült a konyhapulton talpig fehérben az én bögrémből iszogatva - az illatából ítélve - az én teámat. - Mielőtt még bármit is gondolnál, tudok az agyadban turkálni, úgy hogy, csak óvatosan! - kacsintott rám, és a bögrét letéve lehuppant a pultról.
- Mégis ki vagy te? - buggyantak ki meggondolatlanul a számon a szavak.
- DaeHyun. A sötét éned megtestesítője. Az, aki mindazt felvállalja, amit te nem mersz! - közelebb lépett hozzám, és neki lökött a falnak. - Mindent! - súgta fülembe a szót, amitől minden porcikám megremegett.
- D-De, mégis hogy kerültél ide? - kezemet mellkasára téve toltam távolabb magamtól.
- A dobozban jöttem.
- De az üres volt. - néztem rá értetlenül.
- Attól még, hogy te nem látod, léteznek dolgok. Nem minden látható emberi szemmel... - lefeküdt a kanapéra - De szellem szemmel már annál több! - nem hittem szavainak. Szellem? Hogyne, én pedig a kazahsztáni nagykövet... Ez ennyire hülyének néz?!
- Szellem? Te? Na, nagyon gyorsan húzz ki a házból, mielőtt még rád hívom a rendőrséget?
- Hívd, mit mondasz nekik? ,,A dobozból kijött egy srác, ivott a teámból, és aztán eltűnt."?
- Eltűnt? - tettem fel a kérdésem, de mielőtt még befejeztem, DaeHyun eltűnt a kanapéról. Mégis mi történik?! - D-DaeHyun? - léptem közelebb a kanapéhoz.
- Most már elhiszed, hogy szellem vagyok? - mormogta nyakamba a szavak. Ijedten megfordultam, amitől majdnem átestem a kanapé támláján; DaeHyun nyakába tudtam csak megkapaszkodni. Mélyen a szemébe néztem, majd zavatan elengedtem őt.
- Sz-Szóval szellem..? - dadogtam idegesen, mikor leesett a fő dolog. Életemben senkinek sem mondtam el, de már vagy nyolc éve, hogy rájöttem, hogy én inkább a saját nemem iránt érzem azt, amit a hetero fiúk a lányok iránt.
Akkor ez a fiú egy meleg szellem, aki igazából minden tulajdonságommal, érzelmemmel rendelkezik, amit én soha, vagy csak nagyon ritkán mutatok ki.
Hirtelen újra eltűnt, majd éreztem, hogy a kanapé másik oldaláról átfogja derekam.
- Most már elhiszed? - dörmögött nyakamba, amitől érezhetően kirázott a hideg.
Nem! Nem hagyhatom neki, hogy megtegye! - De igen, hagyhatod! Ne feledd, a gondolataid is ugyanúgy hallom, ahogy te magad. - csókolt rá nyakamra, amitől fejem hátra döntöttem az ő vállára. - Ezt már szeretem... - derekamnál fogva áthúzott a kanapé támláján, és maga alá fektetett. Egyesével gombolta ki a rajta lévő fehér inget, amit én alapos figyelemmel végig kísértem. Ahogy megcsillant a tévé fényében fehér bőrének színe, kedvem lett volna egyből belemélyeszteni fogaimat. - Ne feledd, még mindig hallok mindent. - hajolt hozzám közelebb, és ajkaimra suttogta a szavakat. Nem bírtam magammal, megcsókoltam.
Finom mozdulatokkal elkezdett masszírozni, közben nyelve munkájától, és szokatlanul édes ízétől kezdtem elkábulni. Egyik kezem nyakára csúszott, másikkal a kigombolt ingét feszegettem le róla, aminek a vége az lett, hogy türelmetlenül téptem szét, és dobtam a nappali másik felébe a fehér anyagot. Belenevetett a csókba, majd ajkai munkája áttért nyakamra. Kezeit alsómba vezette, így masszírozott tovább. Gyorsan leszedtem magamról a pólóm, és hagytam, hogy Dae tovább folytassa, amit elkezdett. Az egész lénye annyira el tudott lazítani, csókja, érintése annyira tiszta volt, és élvezetes, hogy egy idő után már csak vonaglani tudtam alatta. Tudta, hogy most kell megragadnia a pillanatot.
Átfordított hasamra, rántott magán vagy kettőt, és úgy, semmi tágítás nélkül belém eresztette magát. A fájdalomtól belemartam a kanapéba. DaeHyun hamar észre vette szenvedésem, és lágy csókokkal tarkómon próbált nyugtatni, és fájdalmamat élvezetté alakítani.
Mikor érezte, hogy már valamennyire megszoktam a bennem levő idegen testet, lassan elkezdett bennem mozogni. Belekapaszkodott vállamba, és kezével megemelte csípőmet, így segítve munkáját. Telt ajkai közben egy pillanatig sem pihentek, mint ahogy nyelve sem. Tarkóm kapott rendesen mindenből, talán volt köszönhető, hogy olyan hamar éreztem, hogy a rózsaszín felhőnk kezd leszállni. Dae rágyorsított csípőjére, én pedig magas hangjaimmal segítettem őt. Tökéletesen egyszerre élveztünk el, amitől azt éreztem, hogy még többet és többet akarok ebből.
Kihúzódott belőlem, mellém feküdt a kanapén, és fejemet mellkasára tette. Lassuló szívverésének hangja csodálatos volt. Megfogtam kezét, és ujjainkat összekulcsoltam. Tudtam, hogy ő ismer engem, és mégsem ítél el. Neki így kellettem, ahogy vagyok, a hibáimmal, hülyeségeimmel együtt. Neki Yoo YoungJae kellett, nem pedig valami fiktív álarc, amit magamra festek.
