Nos ez egy kissé szomorkásabb lett, mint az előző kettő, de remélem, hogy azért még tetszeni fog! ^^
Az ihlető ezúttal a B1A4 volt, a dalt itt megtaláljátok magyar felirattal, a PengSang Team fordításában.
Cím: Miért ne hagyjuk a 24K-t egyedül hétvégén?
Rész: A lie ~ JinOh
Műfaj: yaoi, angst(?), hurt/comfort(?)
Figyelmeztetés: enyhe depresszív hangulat
Korhatár: -
Már tudtam, hogy SungOhval fogom tölteni a hétvégét, mikor DaeIl megjelent és elment Huiékkal. Sosem fogom elfelejteni, mit tett, még ha tudom, hogy én is annyira hibás vagyok a dolgokban, mint amennyire ő.
Szótlanul utaztam a kocsiban, majd nehezen szálltam ki belőle, mikor az megállt egy szállodánál. Bejelentkeztem, majd fellifteztem a negyedikre. A recepción említették, hogy a ,,barátom" már fent van.
Mély levegőt véve nyitottam ki az ajtót, ami mögül halk zene szólt.
Mindig ezt csinálta, mikor egyedül érezte magát, zenét hallgatott hangosan. Szomorú, melankolikus, ballada szerű dalokat, hogy tudja mindenki, ő most nincs rendben.
- Szia! - üdvözölt hangosan, majd mikor meglátta, ki vagyok, fokozatosan fagyott le arcáról a mosoly. - JinHong?
- SungOh... - álltunk egymással szemben, mozdulatlanul, még pislogni is alig pislogtunk. Szemeim könnyesek lettek, ahogy a régi emlékek elkezdtek kavarogni a fejemben. A szavak, amik száját elhagyták, a tettei, amik beleivódtak az agyamba, az első és egyben utolsó érintése... Sosem fogom elfelejteni.
- Nem gondoltam volna, hogy te jössz... - törte meg végül a csendet.
- Huira számítottál, igaz? - süti le szemeit, ami nála egyenlő azzal, hogy teljesen beletrafáltam a dolgokba. - Persze, hisz mindig is őt szeretted volna megkapni. Helyette csak én jutottam neked, ami már nem nagyon volt kedvedre való!
- Nagyon szépen megkérlek JinHong, hogy ne veszekedjünk! Nem véletlen vagy itt... Valószínűleg azt akarják a többiek, hogy megbeszéljük a dolgokat.
- Jó. Beszéljük. - dobom le kicsiny csomagom, és leülök az ágyra.
- Mindig ezt csinálod! Mikor fogod már kinőni ezt a gyerekes viselkedésed?
- Mikor nem úgy kezelsz, mint egy gyereket!
- Emlékszel, mit csináltál? Azok után ne kezeljelek úgy, mint egy gyereket?
- Utána milyen gyorsan felnőttem a szemedben, huh? Arra jó voltam bezzeg, hogy ágyba vigyél!
- Azt is te kezdeményezted! Vedd már észre, hogy az eset háromnegyede a te hibád! - üvöltötte a szavakat, amik ismét lelkembe vésődtek.
Szemeim immár láthatóan megteltek könnyel. - JinHong, nem akartam..! - nyúlt utánam, de én kirántottam karom keze szorításából, és magam mögött hangosan bevágva az ajtót távoztam a szobából. Nem jutottam el, csak az emeleti folyosó végéig, ott térdeimből elszállt az erő és az ablaknak dőlve rogytam össze.
Azt mondta, az én hibám... Az egész az én hibám... Igaza van. A fenébe is, rohadtul igaza van!
Hallottam egy ajtót nyitódni, majd dübörgő lépéseket felém. - JinHong, kérlek..! - guggolt le mellém, és tekintetem az államnál fogva a szemébe emelte.
- Nem, SungOh... Most tényleg nem... Teljesen igazad volt, jobb is, ha most inkább elmegyek. - töröltem le szemeim és feltápászkodva a földről vettem az irányt a földszint, majd a nyílt utca felé. Magam sem tudtam, hogy hova, de elkezdtem szaladni.
Szaladni a múlt, a hibáim, a sok rossz elől, amit annak okoztam, akit legjobban szerettem. De már késő, kifutottam az időből, eljátszottam minden lehetőségem. Nincs többé olyan, hogy mi, már csak olyan van, hogy én és ő. Sose volt olyan, hogy mi, csak az én fejemben létezett ez a fogalom.
Végső elkeseredésemben felhívtam Kisut, ő mindig tudja, mit csináljak.
- Hyung, tudunk most beszélni?
- JinHong, baj van? Te sírsz? Megint veszekedtetek, ugye?
- Én ezt nem bírom megtenni. Csak állok előtte és a múlt jut eszembe. Nem tudok rajta túllépni. Túlságosan fáj...
- Hagytad őt szóhoz jutni?
- Nem...
- Emlékszel mit rontottal el a múltban?
- Ezt...
- Hagyd, had mondja el az álláspontját ő is. Lehet, hogy mégsem okol annyira, mint amennyire azt te gondolod.
- De megint fejemhez vágott mindent.
- Az ember mond olyat, mikor ideges és indultból beszél, amit egyáltalán nem gondol komolyan. Hallgasd meg őt, tudd meg, hogy ő hogy élte meg a múltat, aztán sírj, ha nem kellesz neki a jövőben!
- Kisu?
- Hm?
- Köszönöm...
- Sok szerencsét, kölyök! - majd letette a telefont. Valami park felé sétáltam ekkor, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok.
Leültem egy padra, és vártam. Vártam, hátha utánam jön, vagy legalább küld értem valakit, de nem jött. Megint nem... Megint egyedül maradtam, mert olyan ki nem mondott szavaknak hittem, amik csak az én képzeletben léteznek.
Az eső elkezdett cseperegni. Felálltam a helyemről és valami fedett hely után néztem. Találtam is valami kis beugrót, ami egykor valami piac helyszíne lehetett. A fedél alatt egy férfi ült. Középkorú lehetett, és ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy ez az ő ,,otthona"; hajléktalan volt.
- Elnézést! - szólítottam meg. - Beljebb húzódhatok?
- Gyere csak. Ilyen hirtelen esők elől általában idejönnek az emberek. Már megszoktam a hívatlan vendégeket.
- Köszönöm. - hajoltam meg, és nagy távolságra tőle a falnak támasztottam a hátam.
- Te túl jó kinézetű fiú vagy. Mit keresel ezen a környéken?
- Igazából... Erről nekem fogalmam sincs.
- Hát?
- Egy hoteltől jutottam el idáig.
- Oh, hát az innen van vagy negyvenöt percre, ha nem több. Mégis hogyan?
- Egy vita következménye...
- Csak nem szerelem? Egy nőnek se szabad hinni, én azt mondom! Csak nézz rám, egy nő juttatott el idáig.
- Nem nő... - erre a kijelentésemre a férfi kissé kínosan érezte magát.
- Elnézést... - biccentett egyet. - Látom, nagyon bánt. Gyere, ülj le, meséld el! - terített le nekem is egy pokrócot maga mellé.
Ahhoz képest, hogy hajléktalan volt, elég jól tartotta magát; nem volt az a tipikus büdös, koszos hajléktalan.
Ahogy beljebb kerültem, láttam, hogy elég kis otthonos a hely. - Hetente kétszer segítek a kerületi kórháznak, ezért ilyen. - mutatott a matracára és pár éjjeli szekrényre. - Szóval?
- Rég történt... Én már akkor is szerettem őt, de nem tudott róla. Egy éjjel elmentünk bulizni, és kinézett magának egy lányt. Én féltékeny lettem. Nagyon is. Láttam, ahogy a lány megnevetteti SungOht, ahogy együtt táncolnak. Láttam, hogy SungOh szerelmes. Nem sokkal később visszajött hozzám, beszámolt arról, hogy mik a tervei; ágyba akarta vinni a lányt. Ekkor már részeg volt. Mondjuk én is, de nem annyira, mint ő. Amikor szem elől vesztett engem is, és a kijelölt lányt, akkor én odamentem a lányhoz és elküldtem őt. SungOh nevében beszéltem; először azt hittem, nem fog nekem bedőlni, de az akció sikeresen végződött. SungOh, mikor visszatért, elkezdte keresni a lányt. Azt mondtam neki, hogy egy másik fiúval lelépett. SungOh nagyon csalódott lett, engem meg furdalt a lelkiismeret. Elkezdett inni... Sorra rendelte az erősebbnél erősebb piákat, én meg csak nézni tudtam, nem engedte senkinek, hogy leállítsa. Aztán valahogy sikerült őt hazavinnem. Atom részeg volt, a küszöbön szeretett volna aludni, és szüntelenül azt a lányt hívogatta, mintha úgy visszajött volna. Azt mondta nekem, hogy feledtessem vele az emlékét, mert bele fog pusztulni. Én valamennyire magamnál voltam, de nem teljesen, és tisztában voltam vele, hogy holnap semmire sem fog emlékezni. Megcsókoltam. Azt hittem, hogy el fog lökni magától és megüt, de viszonozta. Ettől én megijedtem, és átadtam neki a stafétabotot. Eljutottunk egészen az ágyig, és igen, megtörtént.
- Mennyire emlékeztél reggel?
- Mindenre.
- És ő?
- A lányra, arra, hogy otthagyta, és végül az éjjelünkre, de ezek is csak kis emlékképek voltak számára, vagy valami nagy gubanc az elméjében. Mire teljesen kijózanodott már belém szeretett, és ezt minden harmadik percben bebizonyította nekem egy csókkal. Örültem, hogy végre az enyém, aztán egy délután feltűnt megint a lány. Akkor én talán vásárolni futottam be egy kis boltba, SungOh pedig kint megvárt. Persze, a lány mindent elmondott neki, én pedig nem tudtam megakadályozni, hogy a bomba robbanjon. Ott, a bolt kellős közepén kezdett velem ordítozni, jelenetet rendezett; rettentően kínos volt. Ezt folytatta egészen hazáig. Aztán, mikor elmondtam neki, hogy miért is csináltam, hogy szeretem őt, hogy már régóta így érzek... - elcsuklott a hangom, torkom összeszorult, és szemeim megteltek könnyel.
- Sírj csak nyugodtan, jobb lesz! - tette a férfi a kezét az enyémre, és megszorította, mintha valami rég adott kölcsönt fizetne ezzel vissza.- Fejemhez vágta, hogy a viselkedésem egy ötévesével egyenlő, és hogy ezt sosem nézte volna ki belőlem. Ordított velem, tombolt, a cuccaimat dobálta szanaszét, tányérokat, poharakat vágott a földhöz, és elküldött. Még emlékszem a szavaira: A kapcsolatunk eddig tartott. Beleivódott az agyamba. Nem tudom ezt elfelejteni.
- Hogy kerültél újra kapcsolatba ezzel a fiúval?
- A közös barátink szerveztek nekünk egy hétvégét. Nem szóltak előtte, hogy vele fogok találkozni, de volt egy halvány sejtésem. Mikor megláttam őt abban a hotelszobában és szemébe néztem, eszembe jutott a múlt, minden szava, a tettei... - újra elcsuklott a hangom.
- Semmi gond, nyugodtan... - várnunk kellett két percet,hogy újra nekikezdjek.
- Veszekedést kezdeményeztem, minek az lett a vége, hogy azt mondta nekem, hogy nagy részt az én hibám, ami történt. Kiszaladtam a szobából, és arra jutottam, hogy igaza van. Utánam jött, de nem segített semmit, én elszaladtam, egészen idáig.
- Egy biztos, eléggé edzésben vagy, ha idáig elszaladtál.
- Félek visszamenni...
- Miért?
- Mi van, ha újra kezdődik az egész? Ha megint végig kell néznem, ahogy tör-zúz, és elküld megint?
- Mikor történt az alapkonfliktus?
- Vagy egy év lehet...
- Nem gondolod, hogy ő is átgondolta ezalatt a dolgokat? Nem szabad, hogy az indulat vezéreljen, se téged, se őt. Nyugodtan kell megbeszélni, főleg ezt, mert kényes téma. Én azt ajánlom, hogy menj vissza, és nyugodtan, veszekedés nélkül hallgassátok meg egymást. Nagyon fontos, hogy hallgasd meg őt, és figyelmeztesd arra, hogy ő is hallgasson meg téged.
- Ez mind szép és jó, de van egy kis bökkenő...
- Na?
- Nem tudom, hogy találok vissza... - vakartam meg kínosan a tarkóm.
- Semmi gond, visszakísérlek. - állt fel a férfi a pokrócról, és kezét kitéve a szabad ég alá, örömmel tapasztalta, hogy elállt az eső. - Gyere, menjünk... - intett nekem, én pedig feltápászkodtam a helyemről és követtem a férfit.
Csendben sétáltunk egymás mellett. Tényleg negyvenöt percre voltunk a hoteltől, lassan értünk oda.
- Itt is lennénk. - mutatott az ajtóra.
- Köszönöm a segítséget! - hajoltam meg illendőn.
- Én köszönöm, hogy elfogattad. A legtöbb ember nagy ívben elkerül, és furcsán néz rám, anélkül, hogy tudnák, mi juttatott engem az utcára. Minden jót, fiatalember, remélem helyre jönnek a dolgai! - ütögette meg a vállam, majd sarkon fordult és elindult.
Újra ott voltam az elején. Még egy esély, ami immár a harmadik.
Felmentem a szobánkba; ki tudtam nyitni az ajtót. Gondoltam, hogy SungOh bent van, de pont az ellenkezőjével kellett szembesülnöm. A cuccaim még mindig ugyanott hevertek; legalább most nem tombolt.
- Fiatalember? A barátja hogy van? - szólt be egy idősebb hölgy a nyitva hagyott ajtón. - Vagy harmincöt perce elrohant. Elég idegesnek tűnt és sírt is, ha jól láttam. - teljesen lefagytam. Nem tudtam, mit is csináljak. Elinduljak utána? De azt sem tudom, melyik városrészben vagyok. Várjam meg itt? Nem tudok nyugodtan ülni és várni, hátha visszatalál.
- Nem tudja esetleg, merre ment?
- Talán a belváros felé kezdett futni. Hamar szem elől vesztettem.
- Köszönöm! - hajoltam meg, és mindent magam mögött hagyva kezdtem én is a város felé futni.
Újból eleredt az eső. Próbáltam őt megkeresni, de a sűrűn eső esőtől nem nagyon tudtam sehova menni, és féltem, hogy megint kikötök valahol a város ellenkező felében. Körülbelül fél órát mászkálhattam körbe-körbe a hotel körül, aztán visszamentem.
Már megint elvesztettem... Miért csinálok mindent ilyen rosszul?
Beültem a szobánkba, ugyanúgy hagytam mindent. Az ajtó nyitva volt, cuccaim meg mindig a földön. Csak emészteni tudtam magam; hogy lehetek ekkora barom?!
Kis idő múlva eldőltem az ágyon, talán el is bóbiskolhattam egy kicsit. Hangos zihálás keltett fel. Rögtön megismertem tulaját is. Felkeltem az ágyról, de ő vizes ruháival rám ugrott és nem hagyott felülni az ágyon.
- JinHong... - simogatta fejem, és éreztem, hogy sír. Szorosan ölelt magához, nem engedett el. - Minden, amit mondtam, hazugság volt.Kérlek, nem menj el, csak hazugság volt... - dadogta, folyamatosan elcsukló hangon.
- Hol voltál eddig?
- Téged kerestelek...
- Bocsánat... - bújtam hozzá közelebb.
- JinHong... Szeretlek... - szipogta halkan, miközben mélyen szemembe nézett. Viszonoztam tekintetét, és megpróbáltam valamit mondani, de a meghatódottságtól egy hang se kúszott ki torkomon. Letörölte a kicsorduló könnyem, majd a hirtelen, a semmiből megcsókolt, közben úgy szorított magához, mintha eddig soha nem tette volna az életben.
- SungOh... Amit csináltam...
- Sss! - tette hüvelykujját számra. - Ne rontsd el a pillanatot! - mosolyodott el, és újból megcsókolt. - A múlt, az a múlt. Most koncentrálj a jelenre! - dugta vizes fejét mellkasomhoz, és mélyen magába szívva illatom zárt karjaiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése