Let me love U (twoshot 1/2~ChanYeol)

Cím: Let me love U
Szereplők: ChanYeol (EXO), HwangRi (OC), Kang JoonHyun (OC)
Műfaj: hetero, twoshot
Korhatár: itt még csak +15
Megjegyzés: A ficinek van egy másodlagos jelentése is, kérlek titeket, hogy ezt észrevéve olvassátok, így fog átmenni az üzenni valója ;)

A víz már hideg volt és a megkarcolt ereimtől enyhén piros színű. A csempén lecsapódott párával játszottam, mikor dörömböltek a fürdőszoba ajtaján.
- HwangRi, ugye minden rendben? - anyukám aggódó hangja szűrődik be a zárt ajtón keresztül.
- Aish, anya, hagyj már élni!
- De már lassan két órája bent vagy.
- Mindjárt kimegyek, nyugodj meg! - forgattam meg szemeim, majd egy mély levegőt véve merültem el újból a kád vízben. 
Megfordult a fejemben, hogy nem jövök fel alóla végleg; hogy most az egyszer tényleg arra a bizonyos belső hangra hallgatok; hogy hagyom tüdőmet megtelni a véremmel színezett vízzel, és végighallgatom, ahogy szívem az utolsó erejével nagyokat dobban, majd lassan elhallgat. Az összes barátom elfordult tőlem, a fiú, aki nekem tetszik, nem viszonozza ezt az érzést, akkor minek maradjak még itt? Minek, ha senkinek nincs rám szüksége? A szüleimnél a bátyám tökéletesen tud pótolni, hamar feldolgoznák, ha most nem jönnek fel a víz alól...
De nem tudtam megtenni, feljöttem. Még ehhez is gyáva vagyok. Mellkasom hirtelen emelkedett, és zuhant vissza, miközben tüdőm újból megtelt levegővel. Mereven bámultam az egyre vöröslő vizet, miközben az, az arcomról, hajamról csöpögött vissza a kádba. Könnyeim megindultak és a csempének támasztottam a fejem, úgy törtem össze, a héten már negyedjére. Miért születtem meg egyáltalán? Minek élek? Hogy mindenki elhagyjon, akit szeretek? Ezért teljesen felesleges... 
Megfogtam a kád szélén pihenő borotvát, majd húztam még két mélyebb vágást a combomba, és a lecsordogáló vért kezdtem ujjaimmal szétkenni lábamon. Fájt, de korántsem annyira, mint a tudat, hogy senkinek nem kellek.
Nehezen kiemeltem magam a hideg vízből, és törölközőm után nyúlva léptem ki a kádból. Vérem kis vörös foltokat hagyott a durva, világos anyagon. A felvágott részeket egy kis jóddal elláttam, majd az eldugott fáslimmal bekötöztem. Felöltöztem, és még egyszer belenéztem a tükörbe, mielőtt kiléptem volna a fürdőszoba ajtaján. Kisírt szemeim, fehér bőröm, az evéshiánytól kidülledő arccsontom köszönt rám vissza. Már megszoktam ezt a csúnya látványt, és egy magamnak célzott gúnyos nevetéssel hagyom el a helyiséget. 
- HwangRi, végre kijöttél! Valami fiú folyton hívogat. - nyújtja anyám felém a telefont. Ránéztem a kijelzőjére: Kang JoonHyun.
Ez a srác már lassan két hónapja érdeklődik irántam. Helyes fiú, kedves, magas, okos, kész főnyeremény lenne, de nem tudom őt közel engedni magamhoz. Ez a legnagyobb gond, ami a depresszióval együtt jár; rettenetesen bezárkózom. Ez ellen nem tudok mit csinálni. Majd később, ha lesz egy személy, akinek meg tudok nyílni, mert ő majd elfogad és valami különleges erő fog minket összetartani, azt az embert közel engedem majd magamhoz, de sajnos JoonHyun nem ez a személy. Szégyellem magam emiatt, mert tényleg egy igazi ulzzang, akiért az egész suli odavan, a legfiatalabbaktól a végzősökig. 
Kinyomtam, majd írtam neki egy üzenetet, hogy később visszahívom. Kedvetlenül töltöttem meg egy poharat vízzel, és lassan belekortyoltam a hideg folyadékba. 
- HwangRi, ugye nem terveztél semmit a hétvégére? - kérdi anyukám, elég izgatott hangon.
- Semmilyen családi kiruccanásra nem megyek el... - válaszolom hanyagul.
- Nem épp családi kiruccanás lesz.
- Tanulni szeretnék a hétvégén, jövőhéten több témazáró dolgozatot is írok. - öntöm ki a pohárban maradt kevéske vizet. Az osztály, sőt meglehet, hogy az évfolyam legjobb tanulója vagyok. 
Hát ez van, ha az embernek nincsenek barátai és naphosszat a szobájában ül, és a könyveket bújja, mintha az csak egyfajta hobbi lenne. Pedig szívesen csinálnék mást helyette, de egyedül lenni, akár otthon vagyok, akár máshol, elég rossz érzés. 
- És ha azt mondanám, hogy EXO fanmeetingre vagy hivatalos, akkor is tanulnál? - lóbálja meg előttem a kis papirost, amire az eseményre szóló jegyem van rányomtatva. 
- Micsoda?! - tépem ki kezéből a papírt.
- Holnap péntek, még egy napot kibírsz a suliban, aztán szombaton találkozhatsz velük! - először még széles mosoly ült ki az arcomra, aztán ez hirtelen lefagyott, mikor eszembe jutott, hogy ilyenkor általában kérnek valamit cserébe. - Mit szeretnétek, mit csináljak?
- Ugyan HwangRi, amilyen jól tanulsz, megérdemled!
- Semmi hátsó szándék? - nézek szüleimre még mindig gyanakvóan.
- Semmi! - jelentik ki kórusban, nagy vigyorral a fejükön. Sokszor csináljak ezt, aztán mégis kibújik a szög a zsákból, és előkerül az igazi ok, de most valahogy igaz volt a mosoly az arcukon, nem csak valami felmázolt fogmutogatás.

~Másnap~

A szokásos reggeli rutinom szerint jártam el; hatkor kelés, felöltözés, a sebek lefertőtlenítése, újrafáslizása, mosakodás, egy kis bögre kávé, ami nélkül nemcsak én érzem magam élő halottnak, hanem mások is, majd lassan kibattyogtam a buszmegállóba.
Már jócskán a tavaszban járunk, így csak egy fekete pulcsit viselek az egyenruhám felett, azt is csak azért, hogy a fáslit eltakarja valami. Szerencsére a szoknya van annyira hosszú, hogy a combomon lévő kötést takarja. Vastag keretes szemüvegem van rajtam, olyasmi, mint Block B TaeIlen szokott lenni, és egy ,,EXO" feliratos maszk takarja a szám, valamint az állam. 
Lassan gyülekeztek a tanulók a megállóban, köztük JoonHyun és az idióta haverjai. 
Nem értem, miért barátkozik ilyen, az ő agyszintjét még csak nem is súroló, barmokkal, akik a piáláson, és a lányok hazavitelén kívül semmit nem tudnak csinálni.
- HwangRi! - szólít meg, immár a busz belsejében - Azt írtad tegnap, hogy visszahívsz, ez mégis elmaradt.
- Bocsi, kiment a fejemből, sokat kellett tanulnom. 
- Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. HwangRi, miért játszol velem?
- Na álljon meg a menet! - háborodom fel - Először is, te kezdtél közeledni felém, és én egyszer sem mutattam olyasmit, hogy barmit is viszonoznék, ezért az a tény, hogy játszom veled, teljes mértékben kizárható. Másodszor, ne add itt nekem a menő fiút, aki a lány szemébe nézve ki tudja olvasni, ha ő hazudik. Harmadszor pedig, állj ki az aurámból! Az embernek szüksége van személyes térre, és az enyém, ha még nem vetted volna észre azzal a két szép szemeddel, sokkal nagyobb, mint az átlag embereké.
- Annyira imádom, amikor okoskodsz! - széles mosolyával reagál a kirohanásomra.
- Minden szavam halál komoly volt. - jelentem ki ridegen, majd leszállok a járműről. Szerencsémre JoonHyunhoz hozzácsapódott a bandája, akik engem ki nem állhatnak, így hagytak egyedül bemenni a suliba.
Ahogy belépek a hatalmas kapun, minden szempár rám szegeződik, amitől megállok egy pillanatra.
- Nagyszerű! - jelentem ki halkan, és a fejemre csapva a pulcsim kapucniját indulok tovább. Valószínűleg megint valami zéró valóságalapú pletyka kering rólam, mint ahogy ez lenni szokott.
Mióta a barátaim elfordultak tőlem, én lettem a furcsa lány, a kiközösített, aki mindig mindent tud, és sosem hibázik. Sokszor terjednek rólam olyan dolgok, amiket még én is újdonságként hallgatok. 
Beültem az osztályterembe, és ahogy szoktam, csendben végigültem a négy órám, aztán egy hosszabb ebédszünet következett. Ilyenkor mindenki az étkezőben szokott ülni, csak én vagyok az, aki ha tél van, ha nyár, az udvaron eszik, általában teljesen egyedül. 
A szendvicsemet csomagoltam ki, mikor egy kéz fogta meg hátulról a derekam, majd megpuszilta vállam. Már illatából tudtam, hogy JoonHyun az. 
- Meg fogsz fázni idekint. - motyogja, szinte alig érthetően.
- Te is. Inkább menj be!
- Aish, HwangRi, ne csináld már ezt!~
- Azt szeretnéd, hogy megismételjem a reggelit?
- Elég érdekes dolgok jutottak el hozzám... - komolyodik el arckifejezése. 
- Szuper, már megint micsoda?
- Ugye nem nézel teljesen hülyének? Mindenki észrevette a kötést a kezeden, mindenki tudja, hogy miért van az rajta. És tudok a nyugtatókról is.
- E-Ezt honnan?
- Lényegtelen. Eddig reménykedtem benne, hogy nem igaz, de a reakciódból ítélve van valóságalapja. Miért teszed tönkre magad? 
- Nem értenéd...
- Próbálok segíteni HwangRi, de te ellöksz magadtól! Mondd, min változtassak, hogy elfogadj!
- Neked nem kell semmin változtatni. Én vagyok az, akinek változnia kell. 
- Mégis miért kellene változnod? Mi a baj veled?
- Fogalmam sincs... - törnek ki belőlem a könnyek - Ez az a probléma, amit semmilyen következtetés nem old meg. Egyik napról a másikra egyedül lettem, és senki nem mondja meg az okát.
- Akkor engedd, hogy segítsek!
- Nem tudsz... Egy valaki tudna, de azt a személyt még én sem találtam meg...
- Hidd el, hogy tudok!
- Nem JoonHyun, nem tudsz! Te nem az a személy vagy, akiben bízom, és gátlások nélkül elmondok mindent. Feléd még mindig falak állnak, amiket nem lehet lerombolni. Se én, se te nem vagy képes rá. Ezt fel kell fognod... Most pedig menj be az ebédlőbe, ahogy látom, elég nagy látványosság lett a jelenségem, újra. Menj be, és magyarázd meg nekik a helyzetet! - a kapucnim vettem fel a tucatnyi telefonkamera elől, és meglöktem a fiút az ajtó felé. Ő csalódottan távozott és hagyott egyedül.
Én visszacsomagoltam a szendvicsem, elment az a kevés étvágyam is, ami volt. Az ebédlőből hatalmas nevetés hallatszott ki. Fogadni merek, hogy megint JoonHyun hülye haverjai forgatták ki a szavait, és valami groteszk* viccet csináltak a helyzetemből. 

A hosszú szünet után megpróbáltam visszamenni az órákra, de a folytonos megjegyzések, amiket a folyosókon kaptam, a megvagdosott kezem akaratos ütögetése, ráncigálása arra késztetett, hogy az utolsó két órám, a művészetet és földrajzot ellógjam. Sokszor van, hogy az evéshiánytól émelygek, és hazakéredzkedem, ezt a mesét most is bevették.
Hazaérve hisztisen vágtam be magam mögött az ajtómat. Nem volt kedvem senkivel beszélni, csak egy kicsit elmerülni a temérdeknyi gondolatban, ami a fejemben kavarog. Egy kis nyugalmat szerettem volna, amit az iskolában nem kaphatok meg, mert valakinek mindig van valami kifogásolni valója rajtam, amin aztán az egész iskola röhöghet. 
De ezt még vissza fogják kapni. Mindenki, aki valaha nevetett rajtam, visszakapja. Megmutatom nekik, hogy a legmélyebb pontról is fel lehet emelkedni, és kellhet ehhez bármilyen eszköz, mind használni fogom.



*groteszk - fekete humor

Mozdulat (oneshot~BamHao)

Cím: Mozdulat
Műfaj: yaoi, oneshot, smut
Szereplők: BamBam (GOT7), MingHao (Seventeen)
Páros: BamHao
Korhatár: +18

Ahogy átadta magát a zenének, és teste a lüktető ütemre mozgott, nem tudtam levenni róla a szemem. Izzadt karizmai az ujjatlan pólója alól vakítóan csillantak meg a próbaterem fényeiben, és a néha-néha felcsúszó pólója még egy kis rálátást is engedett kidolgozott felsőtestére. A nyálam többször is le kellett törölnöm a szám sarkából, hogy ne vegye észre, mennyire csodálom őt. Hosszú lábai, szép kezei, és telt ajkai... Akár egy isten!
Nem, nem MingHao, ezt most nagyon gyorsan verd ki a fejedből! Hogy jöttél el ide?  ,,Egy sunbaenim sem vonhatja el a figyelmed a célodról!" Márpedig az, hogy JYP Entertainment-es előadóval táncolhatsz, sokat dobhat az ismertségeden. 
- Szóval, ez lenne a dal refrénjének a koreográfiája... - BamBam fáradtnak hallatszódó hangja zökkent ki a magammal való társalgásból. - Megfelel? 
- Pe-Persze... - semmit nem láttam a táncból, más foglalkoztatott, egyetlen egy mozdulatra emlékszem.
- Akkor... - invitált kezeivel maga mellé, a tükör elé.
- Csinálhatnánk egy kicsit lassabban?
- Ez az én házam, itt én diktálom a tempót!
- Nem Kun, ez még mindig az én kiadóm! - a vezérigazgató hangja szűrődik be a résnyire nyitva hagyott ajtón. Én kínosan nevetem ki, ez a mai nap csak négyszer fordult már elő...
- Szóval, vissza a tánchoz! - mosolyogja meg ő is a kínos helyzetet. 
Lassan kezdjük el a lépéseket ütemezni, közben BamBam számol, hol angolul, hol koreaiul, néha kínaiul is, ezzel kifejezve, hogy nem akar semmilyen diktátor szerepet felvenni, egyszer-kétszer becsúszik egy kis thai is a nagy nyelvzavarban. Szépen lassan elérkeztünk a koreográfia azon részéhez, amit én átbeszélgettem magammal.
- Ez a rész egy kicsit... Hogy is mondjam... - dadogja, amitől én enyhén lesokkolódom. Mit akar most ezzel? - Szóval, a zene belassul vagy hat másodpercre, ott nekünk lesz egy elég közeli mozdulatunk... Megmutatom. - maga elé húzott és csípőjét az enyémhez nyomta. Így kellett ringatóznunk, szinte egymás ölében, hat másodpercig. Éreztem, hogy füleim elvörösödnek és izmaim megfeszülnek. - Ebből a mozdulatból nyitunk, majd kezdődik újra a refrén. MingHao, jól érzed magad? Kissé elsápadtál... - néz rám kerek szemekkel, amikben én akaratomon kívül is elmerülök.
- Semmi gond, előfordul, mikor nem iszom eleget próba közben.
- És nem kellene innod?
- Nem, még bírom... Inkább próbáljuk még el ezt a mozdulatot! - ajánlkozom fel neki, akár egy sarkon álló utcalány. 
- Ahogy gondolod... - fog rá csípőmre érezhetően szorosabban.

Ezután még hatszor elpróbáltuk azt az egy, teljesen egyszerű mozdulatot. Minden alkalomnál erősebben kapott derekam után,  olyannyira, hogy a hatodik próba végén egy halk nyögés hagyta el ajkam. 
- BamBam... Én...
- Ne szólíts a színpadi nevemen! - szakít félbe, miközben a magasságától egész aprónak látszó testem szorosan tartja karjaiban - A barátaimnak csak Kun, bár a te szádból minden tökéletesen hangzik... - az utolsó szótagot szinte ráleheli a számra, amitől az amúgy is meleg szobában még forróbb lesz a helyzet. 
Az ajtót már a mozdulat harmadik elpróbálása után bezártuk, azóta a levegő egyre hevült és vágyakkal telítődött meg. A kellemetlen érzésem tovaszállt, és inkább akartam Bamet, minthogy megvonjam magamtól az élvezetet. 
Ujjaim lassan csúsztak fel hátára, miközben ő erősen tartott kezeiben és mélyen a szemembe nézett. Hol jobb, hol bal íriszében láttam a tükörképem. Nyálam összefutott számban és egy óvatlan pillantást vetettem telt ajkaira. Csípőjét az enyémhez közelítette, majd szép száját finoman helyezte az enyémre. Lágyan kezdett csókolni, és ahogy nyelvét betessékelte számba, én lehunyt pillákkal csodáltam a pillanat varázsát. A málnás ízesítésű vizétől édes, gyümölcsös nyála az enyémmel keveredve jutott be a számba, amitől levegőt sem akartam venni. Másik kezem a mellkasára csúszott, és ahogy ő kissé durvábban szívott rá ajkaimra, én úgy martam rá pamut felsőjére. Kezei derekamra csúsztak és csípőmet a sajátjához nyomta. Megérezve merev nadrágját, izmaim megfeszültek és azt éreztem, ha ott helyben nem ér hozzám szenvedélyesebben, akkor megőrülök. A csókba erősebben belenyögve, a nyelvem az övé köré csavarva kaptam vállai után. Erőm, az élvezettől, hirtelen elhagyott, és ahogy nyelvénél fogva szinte áthúztam a számba, nadrágjára fogtam. 
Hirtelen karjaiba vett, és ledobott a próbateremben álló, elég kicsi kanapéra. Teste könnyedén csúszott az enyém fölé, és a még a fejében járó zenére kezdett rajtam mozogni. Könnyed üteme csak még jobban feltüzelt, és kezeim, a pólója alá nyúlva, szántották fel hátát. Körmeim vörös csíkokat hagytak enyhén fehér bőrén, amitől ő halkan felszisszentett, és akaratosan ajkaimba harapott. Finom ujjaival izgató táncot járt nyakamon, amit én kéjes nyögésekkel díjaztam. 
- MingHao... - próbál hozzám beszélni, miközben levegőért is kapkod - Meleg van itt, nem gondolod? - suttogja a szavakat fülembe, majd kibujtat a pulcsimból.
A melegebb pamut anyag alatt csak egy vékony atlétát viselek, azt rajtam hagyja és hasamat cirógatva nyal végig kulcscsontomon. Nyakamat többször megszívva és megharapva, kezével mellkasomon durva játékot játszva érte el, hogy végleg elveszítsem az ép elmém, és a hangok kiadásán kívül, nagyon semmit ne tudjak csinálni alatta. 
Bárhol ás bárhogyan hozzámért, én halkan szuszogva vártam a következő lépését. Testem minden porcikájában éreztem, hogy ezzel, a végtelennek tűnő játékával, az őrületbe fog kergetni. 
Derekát megfogva, a csípőmet az övéhez szorítva jeleztem neki, hogy vagy most belekezd a dolgokba, vagy tovább nyaldos, amitől én ingerült leszek, és a közeljövőben megismételjük ezt, de szerepcserével, ami még idegtépőbb lesz. 
- De akaratos a kicsike!~  - vigyorog rám kajánul, amitől az én arcomon is megjelenik egy halvány mosoly. 
Nadrágomat, az alsómmal együtt, lerántotta rólam, és alhasamat csókolgatva, belsőcombomat simogatva kényeztetett tovább.
- Kuhhhhn...~ - téptem meg lágy fürtjeit. 
- Nyugalom drága, már mindjárt végzünk! - hajol oda hozzám és egy könnyed csókot kapok. Semmi perc alatt ő is teljesen meztelenre vetkőzött, és ajkain végignyalva, alsó felemre egy kaján pillantást vetve vezette belém első ujját, majd hirtelen a másodikat is. Finom tempójú tágítása közben nyakamon táncolt nyelve, az én ujjaim közben hátát, vállát, haját tépték, és nyálát érezve bőrömön, könnyed nyögések hagyták el hangszálaimat. Gyorsan megtoldotta ujjainak számát, amitől már az én előváladékom közénk jutott. Egy újabb finom csókkal próbált megnyugtatni, hogy ne idő előtt menjek el.
- Kuhhn... Csináld, kérlek..! N-Nem bírom továbbh... - nyökögöm ki halk szavaimat, amit ő egy elégedett mosollyal díjaz, és még egyszer megcsókol.
- Sss... - teszi mutatóujját számra - Türelem... - kacsint egyet, és végre megtörténik, amire már vagy három órája várok; megéreztem magamban. 
Karizmába mélyesztettem körmöm és fejem hátra szegtem, amitől könnyebben hozzáfért nyakamhoz. Több helyen is megszívott, amitől kezeim hátára, majd fenekére csúsztak, és ő stabil tempóban kezdett mozogni bennem. Kezdésnek elég gyors volt, de figyelembe vette, hogy most elhagyott a türelmem. Oldalamat lágyan cirógatta, és csípője ütemére hangolódott a szívverésem. A láthatatlan rózsaszín köd végleg leszállt, és annyit sem láttam, mint eddig. Éreztem, hogy ő is teljesen átadja magát nekem, és ezzel ő szintén tisztában volt. 
Kezével csípőmet megemelte, hogy jobban hozzám férjen. 
- Készh vagy, szívem? - leheli ajkaimra a szavakat, amik úgy hangoznak el fülemben, mint az angyalok éneke. Ezúttal én nyomtam ajkaim az övéihez, jelezve, hogy végezheti dolgát. A csókot viszonozta, majd éreztem, hogy szíve dobban egy nagyot és ráfog merevedésemre. Csípőjének tempója felgyorsult, és miközben gyönyörpontom többször is megérintette, keze is elképesztő tempóban mozgott. 
Hangom egyre feljebb szökött, szívem egyre nagyobbakat vert és éreztem, hogy itt a vég. Nem húzta tovább az idegeimet, egy jól megcélzott mozdulattal varázsolta az előttem lebegő rózsaszín ködöt lilává. Markába élveztem, és kéjes hangjaimmal segítettem át őt is a gyönyör kapuján. Nem sokkal később megéreztem magamban spermáját, és egy mélyről jövő, szinte üvöltés szerű felnyögéssel zuhant izzadt teste enyémre. Izzadtsága homlokáról a vállamra folyt, és hangosan szuszogott nyakamba. Finoman simogattam hátát, és egy elégedett mosoly ült ki arcomra, mikor hallottam szívének lassuló tempóját. 
- Kun..?
- Mondd, csillagom!
- Ezt a mozdulatot... Gyakorolhatnánk holnap is..?
- Persze, gyere nyugodtan, majd gyakorlunk... - intéz felém egy kaján mosolyt, majd szorosan magához ölel.

Féltem... (oneshot~JinMin)

Cím: Féltem...
Műfaj: yaoi, oneshot, fluff
Szereplők: JiMin, Jin (BTS)
Páros: JinMin
Korhatár: -

Fújt a szél, és a szülők kocsival vitték haza gyermekeiket az iskolából, ami mellett elsétáltam. A kissé göröngyös járdát hol pocsolyák, hol nagyobb repedések díszítették, amiben a hazafelé igyekvő kisfiúk két méteren belül többször is megbotlottak. 
Én a szokásos kis délutáni sétámra indultam. Különféle gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy a lábaim raktam egymás után. Gondolkoztam azon, hogy mit fogok enni este, hogy holnap mikor indulok majd el a nagyszüleimhez, hogy miért nincs barátnőm... Az utóbbinak elég nyomós oka van, akit Park JiMinnek hívnak.
Még régebben egy táncsuliba jártunk, de én abbahagytam. Nem bírtam a tudattal élni, hogy majdnem minden nap mellette vagyok, de mégsem merek hozzászólni. Féltem attól, hogy mit fog majd mondani, ha esetleg gyűjtök magamhoz annyi erőt, és elmondom neki, mi a helyzet. Gyáva voltam és inkább megfutamodtam a feladat elől.
Azóta egyedül élek egy kis albérletben. Az ablakom előtt mindig elsétál, mikor megy a táncsuliba, én pedig mindig egy halvány mosollyal díjazom, hogy láthatom őt.
Már hazafelé tartottam a sétámból, mikor hangosan kiabáltak utánam.
- SeokJin? Milyen rég láttalak! - ahogy az ismerős hang kimondta a nevem, szívem hangosabban kezdett dübörögni mellkasomban. Megfordultam és JiMin állandóan mosolygó arca fogadott.

- JiMin? Szia... - enyhén kedvetlenül köszönök neki.
- Jó újra látni!
- Téged is...
- A táncsuliba megyek, nem jössz? Nosztalgiázol kicsit.
- Nem tartom jó ötletnek. Amióta eljöttem, a többiek nem igazán vesznek emberszámba... 
- Ma nincs bent senki. Egyedül vagyok egészen négyig. - ránéztem az órámra, két óra múlt. 
Ha most elmegyek vele, akkor eltölthetek a társaságában közel két órát. Gyerünk SeokJin, menni fog, mondd ki, hogy mész! - Na, jössz? - vigyorgott rám.
- Megyek... - adom be végül derekam, magamnak és neki is. 
Szinte szótlanul sétáltunk be a tánciskolába. Semmi nem változott, minden ugyanaz. A padló, a tükrök, a sok fájdalom, amit itt hagytam, mind ugyanaz, mint volt. 
Lassú lépteim kopogásától visszhangzott az üres terem. Úgy éreztem, időn és téren kívül járok. Jó volt újra érezni ezt az illatot, valahogy mindig JiMin jut róla eszembe.
- Hiányzik? - kérdi, miközben ledobja a cuccát a sarokba.
- Kicsit... - nevetek kínosan és visszatérek a jelenbe.
- Akkor miért hagytad abba? 
- Hosszú történet, amit nem is értenél meg. Jobb ha nem tudod, és amúgy is gyakorolnod kell, nem tartalak fel. - indulok el az ajtó felé.
- Ne SeokJin! N-Ne menj el..! Maradj még egy kicsit... A gyakorlásommal ne foglalkozz, ez csak amolyan önkéntes dolog részemről, már rég kinőttem ezt a helyet. Két hónapja már a Táncakadémiára járok, amit te is mindig annyira szerettél volna... 
- Akkor miért jársz le majdnem minden nap ide?
- Itt tart valami... Egy emlék, amit nem tudok kiverni a fejemből.
- Szerelem?
- Azt hiszem, igen...
- Ki a szerencsés? JiHyeon, aki velem együtt lépett le, vagy inkább YooEun, akit ösztöndíjjal vettek fel a Táncakadémiára?
- Mindketten nagyon aranyos lányok, de nem ők...
- Ja, akkor biztosan CheonMi.
- Nem, ő sem...
- Akkor talán NaByul, vagy RiYul, esetleg MinHae, ő amúgy is rád mászott az utóbbi időben! - akadok ki elég látványosan.
- SeokJin. - néz rám teljesen nyugodtan.
- Ah, tudom!~ HyoMin az!
- SeokJin.
- Nem? Akkor Lee ChaeYoo?
- Nem, még mindig nem...
- Akkor ki az, aki miatt nap, mint nap végig kell néznem, hogy elmész az ablakom alatt?!
- Eddig az ő nevét hajtogattam.
- Te csak azt mondogattad ,,SeokJin"!
- Így van. 
- Micsoda?
- Miattad járok ide vissza. A te emléked nem hagyja, hogy elmenjek... 
- JiMin?
- Mikor bejelentetted, hogy itt hagyod a csapatot, én kimentem, emlékszel?
- I-Igen...
- Sírni mentem ki akkor. Tudtam, hogy többé nem láthatlak. Hosszú időbe telt, de együtt tudtam élni a hiányoddal. Aztán elhatároztam, hogy végleg szakítok a múlttal és beadtam a jelentkezésem a Táncakadémiára. Fel is vettek... Nagyszerű hely, ezerszer jobb és több, mint ez, de ide köt az a sok emlék, amit magad után hagytál. Őrültségnek hangozhat, de még a törölköződ is eltettem, amit itt felejtettél. Rettenetesen hiányzol... Az anyai gondoskodásod, a főztjeid, amiből mindig adtál... Ezért is megyek el mindig a házad előtt. Már rég kiszúrtalak, ahogy az ablakból bámulsz, ahányszor elmegyek előtte, de látni akartalak. Kötelezőnek éreztem, hogy tudjam, jól vagy, élsz még, egészséges vagy. Örömmel tudatosult bennem egy idő után, hogy te is érdeklődsz utánam, azonban mégsem tudtam, hogyan hozzam fel a témát. Kínosnak éreztem, mert lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat... Két héttel ezelőtt majdnem becsengettem, hogy beszélgessünk egy kicsit. Gondoltam, hogy beadok valami nagyon ócska kifogást, hogy lekéstem a buszt, vagy ilyesmi...
- JiMin, te nem gyalog jársz?
- Na látod, itt kezdődnek a bajok... - vakarta meg kínosan a tarkóját - Mindent tudsz rólam, ezért nem is füllenthettem neked semmivel kapcsolatban, mert vagy tudod az igazságot, vagy leolvasod az arcomról, hogy nem az igazat mondtam. 
- Ezt jól mondod... - nevettem kínosan - Mi legyen most..?
- Egyszerű. - jelentette ki teljes nyugodtsággal, majd közelebb lépett hozzám. Nyakam köré fonta kicsiny ujjait, úgy húzott magához közelebb, és ajkait finoman nyomta az enyémekre. 
Megijedtem, nem tudtam, mit kellene csinálnom. Féltem hozzáérni, féltem viszonozni, féltem szeretni...
- Jin..? - vált el tőlem, és csalódottan rám nézett.
- Sajnálom... - álltam előtte lehajtott fejjel.
- Ne félj, ezek csak az érzelmeid! - mosolyog aranyosan rám, és újra megcsókol. Ujjainkat szorosan összekulcsolta, és kissé lábujjhegyre ereszkedve húzott közelebb magához, az ajkaimba kapaszkodva. Engedtem, hogy nyelve finoman átcsússzon szájából az enyémbe, és táncba invitálja érzékszervem. 
Íze elbódított, így finoman huppantunk le a mögöttünk lévő matracra. 
Végre élvezhettem, amire már olyan régóta vártam, és büszkén mondhatom ki, nem félek!

Lazulok az ágyon (oneshot~MarkSon)

Cím: Lazulok az ágyon
Műfaj: yaoi, oneshot, smut
Szereplők: Got7, Amber (f(x))
Páros: MarkSon
Figyelmeztetés: felnőtt tartalom, obszcén kifejezések
Korhatár: +18

- Jackson, hallasz? Figyelj már rám egy kicsit! - engedem el Mark szavait fülem mellett. 
- Ott van JinYoung, majd ő figyel... - Vágom hozzá a flegma válaszom és beviharzom szobánkba. Elegem van már a sértegetéseiből, még akkor is, ha nem mondja komolyan. Naponta vagy nyolcszor hozzám vágja, hogy utál és hasonlók. Persze, tudom, hogy nem mondja komolyan, ezzel már egy ideje szórakozik, de kezd bántó lenni. Többek közt azért is, mert JinYounghoz elég közel került. Emiatt JaeBeom YoungJaehoz ment segítségért, így YuGyeom BamBamhez menekült, és megint én maradtam egyedül. 

Kopogtak az ajtómon.
- Jackson? - Mark hangja vészszirénaként hangzott a halk szobában. - Bejöhetek?
- Gyere, már amúgy is menni készültem. - állok fel az ágyról és az ajtó fele veszem az irányt.
- Jackson, ne csináld ezt kérlek!
- Egy jó okot mondj arra, hogy miért nem! Egyetlen egyet! 
- Szeretsz!
- Ezt a kijelentésed gondold át erősen, de nagyon, nagyon erősen! - kemény kijelentésem után láttam, ahogy könnycseppjei gyűlnek a szemében, és legszívesebben felpofozna. 
Ez történik, ha Jackson Wangot csak ágyasnak tartod és sértegeted.
Ahogy JinYoung meglátta a nyitott ajtóban a sírni kezdő Markot, közbelépett.
- Jackson, mar megint mit csináltál?
- Én mit csináltam?! JinYoung, kérlek, fogd már a kis kurvád pártját!
- Jackson!!! - ordít rám az egész csapat. 
Nem tehetek róla, kicsúszott...
Ezután fogtam a kabátomat, magamra kaptam egy cipőt és elindultam. Még szerencse, hogy Amberrel elég jó barátságot ápolok, ő szívesen lát, bármi bajom is van.

***

- Jackson? Te hogy kerülsz ide? Baj van? - Látja arcomon, hogy nincs minden rendben. Én bemegyek lakásába és ledobom magam a kanapéra. - Megint Mark? - ül le mellém. 
- Fogjuk rá...
- Mit csináltál? - néz rám elkomorodva.
- Mondtam neki valamit, amit nem kellett volna...
- Jackson, magadnál vagy? Mit mondtál neki?
- JinYoung kis kurvája... - finoman ütött meg, de mégis úgy, hogy legalább annyira fájjon, mint Marknak.
- Te tiszta hülye vagy! - áll fel mellőlem és bemegy a konyhába - Eszel és lefekszel!
- Hat óra van...
- Én a te helyedben inkább örülnék, hogy itt maradhatok! - néz rám szúrós tekintetével és elkezdi a vacsorámat készíteni.
Látszódott Amberön, hogy ezt most tényleg nagyon elcsesztem, de megengedte, hogy maradhassak. 
Ilyen bajokkal hozzá szoktam fordulni. Mark, amikor úgy viselkedik, mint egy menstruáló nő, akkor eszméletlenül hasonlít Amberre, amivel mindenki tisztában van, ezért érinti őt is ennyire érzékenyen.
- Tessék, itt van a vendégszoba, meg a múltkori cuccaid is. Szép álmokat! - Vágja rám az ajtót, hogy a falat díszítő képek is beleremegnek.
Már megint egyedül vagyok... Marha jó...
Levettem a pólóm, átvettem a múltkorról itt maradt melegítőmet és lefeküdtem. Először sikerült elaludnom, de aztán felriadtam. Gyötört a tudat, hogy Markot végigsértettem és utána csak így eljöttem. 
Lehetett vagy fél kilenc, csengettek. Markot hallottam Amberrel társalogni.
- Jobbra a második ajtó. Az előbb néztem be hozzá, már aludt. Sok szerencsét! - gyors útbaigazítást kap, aztán benyit hozzám.
- Mit keresel itt? - fogadom.
- Te nem alszol? - ül le az ágy szélére.
- Nem.
- Jackson, én...
- Hallgatom.
- Ne legyél már ennyire flegma! - löki az arcomba az egyik párnát.
- Én mindig is ilyen vagyok! 
- Sose vagy ilyen!
- Ha veszekedni jöttél, távozhatsz! Én itt tökéletesen elvagyok. Egyedül, senki nem zavar, lazulhatok az ágyon, amit csak én foglalok el. - teszem kezeim tarkóm alá, és kényelmesen elterpeszkedem.
- Lazulsz az ágyon, mi? - mosolyog rám kajánul és felém mászik.
Hiába, tudja, hogyan kell engem kibékíteni, ismer már, mint saját magát.
Csípőmre ülve, kezeit nyakam köré fonva hívta nyelvem táncba. Finom kezei mellkasomat simogatták, és ahogy kockáimhoz ért, belenyögött a csókba. 
- Hiányoztál, Mark. - nézek mélyen szemébe, amitől először egy szeles vigyor jelent meg arcán, aztán ez hirtelen lefagyott.
- Sajnálom... - Szégyellte el magát, majd megpróbált felkelni rólam. Még erősebben öleltem magamhoz, nem hagytam sehova menni, és életem legkönnyedebb csókjába invitáltam, amitől izmai ellazultak és finoman rám zuhant. - Nem haragszol..?
- Inkább neked kellene haragudnod, de felejtsük el a mai napot!
- Ahogy kéred apuci, feledtetem veled!~ 
- Ez az a Mark, akibe én beleszerettem! - folytatjuk nyelveink harcát, de már sokkal keményebben. 
Nyeregben érezte magát; többször is durván rászívott nyelvemre és pólótlan mellkasomat kezével előszeretettel munkálta meg. Csípőmre visszahelyezte magát, és ahogy merevedni kezdő férfiasságomon elkezdett lassan mozogni, én úgy martam bele pólójába és vettem le róla azt. A két test szinte mágnesként vonzotta egymást, mikor meztelen felsőtesteink találkoztak.
Ahogy nyelvével hozzáért kulcscsontomhoz és megszívta azt, kezeim fenekére csúsztak, és én magam kezdtem férfiasságával az enyémet masszírozni. Semmi perc alatt levette rólam a melegítőmet és én is az övét. Átfordítottam hátára, és ahogy mellkasát ízlelgettem, kezemmel férfiasságát masszíroztam, majd belekezdtem a kedvenc részébe.
Kezemet bevezettem alsójába, majd finoman, két ujjal kezdtem tágítani. Megérezve magában az ujjam, csípője ugrott egyet és halk nyögések hagyták el ajkait. Kezei hol hátamba, hol vállamba martak. Úgy kellett lefognom az alattam ficánkolódó fiút, hogy normálisan tudjam végezni a munkám.
Ujjaimhoz még hozzáadtam, ami meg sem kottyant neki. Helyüket gyorsan felváltotta az ötödik végtagom, amitől hajamba kapott és addig nem engedett a kissé fájdalmas szorításból, még mozogni nem kezdtem benne. Hangosodó nyögései azt tudatták velem, hogy JinYoungtól korántsem kapott ilyen élvezeteket.
Meg is értem, Jackson Wanggal nehéz versenybe szállni...
Egy ideig megpróbáltam finom, nem túl lassú, de nem is annyira gyors tempóban mozogni benne, de az én türelmem is véges ám. Hangjai örömódaként járták át a szobát, hallgatni is csodálatos volt, nemhogy még látni az arcán az elélvezés közeli állapotot. Összeráncolt homloka, megfeszült izmai a karjaimban, a hangok, amik hangszálait elhagytak, nem hagytak nyugodni. Egy utolsó mély levegővel vetettem bele magam a nagy hajrába. 
Kezemmel elkezdtem rajta dolgozni, és csípőmet is felgyorsítottam. Ahogy mély hangja egyre csúszott feljebb, ahhoz a bizonyos ,,C" hanghoz, nekem nem kellett több, de hamar beláttam, hogy neki sem. Nem sikerült kihúzódnom belőle, beleélveztem, ő pedig pár másodperccel később a kezembe. 
Elégedetten dőltem rá, ahogy azt mindig is csináltam. Egy lágy puszit nyomtam homlokara, majd hallottam, hogy nyitódik az ajtó.
- Megmondtam, hogy ebben a házban nincs szex! - dob be Amber egy tekercs törlőkendőt - Aztán, ha bármi nyoma marad a hancúrozásotoknak, veletek fogom kimosatni az ágyneműt! - utasított rendre minket, de mi csak nevetni tudtunk azon, hogy belefeledkeztünk, hol is vagyunk.

A másik éned (oneshot~GyeomKook)

Cím: A másik éned

Műfaj: yaoi, oneshot, smut

Páros: GyeomKook (YuGyeom x JungKook)

Korhatár: +18

A még gőzölgő csirkehússal néztem farkasszemet, miközben YuGyeom kifizette a futárt.

- Egyél nyugodtan! - intéz felém egy félmosolyt, miközben a pénzt számolja és a futár kezébe nyomja. Nekem sem kellett kétszer mondani, rögtön nekiestem. Így, próba után minden nagyon jól esik, főleg, hogy YuGyeommal próbáltunk. Eszméletlen iramot tud diktálni, ami félelmetes, de mégis, néha megmozgatja a fantáziám. Néha kicsit túlságosan is...

- Szerinted a hyungok mit fognak szólni a special stage-ünkhöz? - kérdi izgatottan, majd leül mellém.

- Szeretném, ha büszkék lennének ránk. Ugyanúgy a hyungjaim rád és a hyungjaid rám.

- Hm... - bólint, miközben egy kis húst töm be szájába.

Ezután csendben kezdtünk el enni, néha-néha felnevettünk valamin, aztán folytattuk a csendes táplálkozást. 

Gyeom egyszer csak hangnemet váltott, és kissé visszafogottabban kezdett velem beszélni, érezhetően zavarban volt. Nem értettem, mi baja van. Mereven kezdett bámulni, még az evést is befejezte.

- YuGyeom, minden rendben?

- Minden a lehető legnagyobb rendben... - motyogta halkan és mélyen szemembe nézett.

- Gyeom, megijesztesz...
- Sajnálom. - húzódott hozzám közelebb.
- Gyeom, furcsa vagy... - felállt mellőlem és magába zuhanva lépett az ablakhoz - YuGyeom..?
- JungKook, ma együtt táncoltunk. Ez volt a negyedik alkalmunk együtt. Ezalatt a négy alkalom alatt már meg tudtalak nézni minden szituációban. Tánc közben egy teljesen más énedet mutatod, ez az éned az én esetem... - vallotta be félénken az érzelmeit. Lefagytam, nem tudtam mit mondani erre. - Kook, válaszolsz? - fordult felém. Csak pislogtam rá, és a falatot, ami nem ment le torkomon, forgattam a számban. - Kook..? - mondta ki a nevem újból, de már csalódottan.
- YuGyeom... Én... - kezdek halkan motyogni, én magam sem értem, miről. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy meglepett. Teljesen váratlanul ért, nem gondoltam volna, hogy így érez.
Láttam, hogy hangsúlyomból kivette, hogy nem kölcsönzöm érzéseit. - Gyeom, nem akarlak megbántani...
- Viszonozd!
- M-Micsodát..?
- A szerelmet! - fordul felém és szemeibe néz. Elképesztően más volt, mint szokott lenni, mintha az ő ,,másik énje" lenne.
Az ablaktól elindult felém és nekem annyi időm sem maradt, hogy a padlóról felkeljek; a még izzadt testével teljesen rám nehezedett és nem hagyott mozdulni. A következő pillanatban már ajkai az enyémet tépdesték. Szó szerint rágta fogaival, egy részt sikerült is kiharapnia.
- Csak, hogy a hyungjaid tudják, milyen jó élményben is részesülsz! - súgta halkan fülembe, amitől nadrágomban elkezdtem szűkösködni. Csípőjét az enyémhez nyomta, amitől hangosan felnyögött. Mereven feküdtem alatta és mozdulni sem mertem. Ajkaimat ,,kényeztette", hol lágyabban, hol vadabbul, majd azt a vékony pólót, ami rajtam volt, szinte letépte rólam. A még amúgy is izzadt testemen a verejtéket végigkente, és lassan kezdett ajka az enyéimtől lefelé haladni. Nyakamat erősen megszívta, csak hogy még két hét múlva is látszódjon ennek a nyoma. Nyelvével mellbimbómat izgatta, én pedig nem tudtam megállni, elkezdtem élvezni.
Ujjaim becsúsztak pólója alá, úgy kezdtem cirógatni oldalát, amitől belemorgott mellkasomba. Elkezdtem övét kicsatolni, és miközben ő újra a számmal volt elfoglalva, én kibujtattam nadrágjából.
Ettől még nem vett vissza tempójából; ahogy megpróbáltam felkelni a földről, ő durván visszalökött, és barna szemeivel úgy nézett rám, mint aki rögtön felfal, ha nem teszem azt, amit mond.
- Maradj veszteg, most jön a legjobb része! - kacsintott rám kajánul és elkezdte kicsatolni az övem. 
Ahogy megéreztem leheletét férfiasságomnál, majd akörül lágy ajkait, fejem hátrabukott és hátam ívbe feszült. Szemeimet erősen összeszorítottam, és ahogy játszadozott velem, a vergődésnél nem jutottam tovább.
Haját téptem és próbáltam a nyögéseimet nem nagyon hangoztatni, de valami eszméletlen jól csinálta.
- YuGhhh... YuGyeomh... - halkan nyögtem a nevét, miközben az előváladékom a szájában végezte.
- Én megmondtam, hogy ez a legjobb része! - törli le száját, és leveszi magáról és rólam is a maradék ruhát. Semmi tágítás nélkül mutatta meg, mégis mennyire jól bírja, ha valami egészen kis helyre kell befurakodnia. 
Az egy dolog, hogy ő, az elborult eszével semmit sem érzett, vagy esetleg nagyon keveset, de én magamnál voltam!!! Előtört belőle az az énje, amit a csapata többi tagja miatt el kell nyomnia. Nem azt mondom, hogy nem élvezem, de lehetne kicsit finomabb is...
Hol hátába, hol fenekébe mélyesztettem körmeim a feszítő fájdalomtól. Az élvezetből szenvedés lett, és ahogy a kétségbeesés hangjai hagyták el ajkaim, elkezdte fogait is hasznosítani. Harapott, ahol ért, közben egy közepes tempót diktálva kezdett bennem mozogni. A mérete már vagy háromszorosa volt az eredetinek, amitől a fájdalom mértéke nagyobb lett. A gyorsnak tűnő indítása után csak még gyorsabb lett, én pedig teljesen elvesztettem magam felett az uralmat, nem tudtam  ellenállni. Izmaim megfeszültek, úgy éreztem, mintha azonnal szívrohamom lenne. Ahogy karjai szorítottak, éreztem, hogy nincs mitől tartanom, de azért féltem. Biztonságban éreztem magam valamennyire, de mégis volt valami, ami megakadályozta, hogy teljes mértékben élvezzem ezt az egész helyzetet.  
Azt hittem, sosem lesz vége ennek a szenvedésnek, de aztán, mikor már az egész felsőtestem szinte egy nagy véraláfutás volt és a számat három, a nyelvemet pedig két helyen harapta ki, belassított. Tudtam, hogy innen már közel van a vége.
- Kész vagy, Kookie?~ - nézett szemeibe. Én bólintottam, majd ő ráfogott teljes hosszomra és saját ütemében dolgozott rajtam is.
Ekkorra, mintha már elmúlt volna az a bizonyos hatás, a lila felhők felszálltak volna szeme elől, már az igazi YuGyeom feküdt rajtam. Újra elkezdtem élvezni, a nyöszörgésemmel szinte többet kértem, amit ő meg is adott.
Csípője és keze egyszerre mozogtak, neki mégis sikerült előbb elélveznie. Izzadtságban úszó fejét vállamra hajtotta, és nyakamat finoman csókolgatva érte el, hogy én is kövessem őt. Hangosan felnyögve, közénk élveztem el, amit YuGyeom úgy csodált, mintha valami isten lennék.
Fejemet oldalra döntöttem, úgy szuszogtam ki a fáradalmakat.
- Yu-YuGyeom... - dadogtam nevét, miközben hátát cirógattam ujjbegyeimmel - Ez mi volt..?
- A másik énem, amit eddig csak neked sikerült felszínre hoznod. - mosolygott rám aranyosan, ahogy mindig is.