- Akkor, most már elmehetek? - kérdem Amber felé fordulva.
- Várj még, YeSungék kibeszélnek ebből, és mehet mindenki a dolgára!
- Mark magán, családi ügyei! Minek kellett beleavatkoznia?
- Nem beleavatkozott, csak megvigasztalta a síró fiút! Komolyan Hyung, ne reagáljátok túl ezt az egészet! - JongDae véd meg.
- Tényleg! Ezzel pazaroljátok itt az időtöket, holott van egy csomó dolgotok. Szerintem menjen mindenki a saját dolgára!
- Támogatom az ötletet! - áll fel MinSeok oppa. Szegény, már fél órája azt hajtogatja, hogy mennyire éhes, Amber pedig hat órája nem volt vécén, és nem akartak engem itt hagyni JongDaeval ketten.
- Igazatok van! Amíg Mark nem szól, hogy zavarja NiNa közbeavatkozása, addig mi sem szólhatunk semmit... - végre egy értelmes lény! Köszönöm SiWon, hogy feladtad, és végre mehetnek a többiek vécére és enni! Kezd a kisebb tömeg eloszlani körülem.
- HeeChul gyere, dolgunk van! - utasítja őt YeSung, de ő csak tovább ül velem szemben és bámul. Felkelek én is a helyemről, és csatlakoznék a többiekhez, akik már elhagyták a termet, de HeeChul elém ugrik és az orrom előtt csapja be az ajtót.
- Miért vagy ilyen?
- Ilyen a természetem... - dobok oda neki egy választ, és nyúlok a kilincs után, de ellöki a kezem.
- Mi lett azzal a mosolygós lánnyal, akit első nap megismertem?
- Az nem én vagyok...
- Akkor miért úgy mutatkoztál be?
- Ha így mutatkozom be, lett volna bárki is, aki elfogad? Nem. És a magány a legrosszabb dolog a világon. - próbálom ellökni magam elől, de nem adja magát könnyen - HeeChul, engedj el! Dolgom van!
- Annyira furcsa vagy... - húzódik közelebb hozzám - Kéne egy közös nap, amikor kibukik a valódi éned, ami nem ez. - emeli fel tekintetem, hogy szemébe nézve tudjam kimondani az igent - Na? Holnap? Holnap után? - szemem kikerekedett, és próbáltam volna távol maradni arcától, de a fal nem engedett hátrébb.
- Dolgom van HeeChul...
- Nagyszerű, akkor szerdán! - simít végig hüvelykujjával alsó ajkamon, és sarkon fordul, kimegy a teremből. Ha azt mondom, hogy egy kisebb sokk ért, nem hazudok nagyot. Mit akar ezzel az egésszel? Túl közel! Túlságosan közel volt...
Megrázom a fejem, hogy kicsit elfelejtsem a dolgokat. Nem mintha segített volna, de legalább nem olyan sápadt kinézettel léptem ki az ajtón.
- NiNa, jól vagy?
- Igen, persze, tök jól... Miért, nem úgy nézek ki?
- Jaj nem, csak mintha szellemet láttál volna. - nem szellem, csak HeeChul.
- A menedzsered küldött érted. Azt üzente, hogy valami halaszthatatlan dolga akadt, és a ma délutáni programjaid elmaradnak, de viszont holnap bepótlod, és duplázol mindenből...
- Remek... Akkor mehetek haza? - támasztom meg a falat egy kezemmel.
- Igazából lelkemre kötötte, hogy amíg nem láttalak enni, addig ne engedjelek ki az épületből. - már megint ez! Igen, van amikor nem eszek, mert egyszerűen nincs étvágyam, vagy időm rá. A három főétkezés nálam csak kettő, abból is egyik csak egy bögre kávé reggel. Ez van, nem tudok enni. Akkor kezdődött ez az egész, amikor apumék meghaltak. Akkor egy hétig nem ettem szinte semmit, úgy tömték belém a kisebb kajákat. Három falatnál több nem ment le torkomon. Idővel jobb lett, de még mindig nem tudok visszaállni a rendes emberi étkezésre.
- Mark, muszáj ezt? Ha megvárod míg eszem, akkor egy ideig nem szabadulsz innen, értem pedig felesleges az idődet pazarolnod.
- Akinek ilyen ereje van, azért nem kár! - mosolyog rám, és nyújtja a kezét.
- Biztos egy csomó dolgod van. Hagyjuk, tényleg, majd eszem egyedül, megszoktam már.
- Itt nem azzal van a baj, hogy egyedül vagy, csupán csak annyi, hogy nem eszel! - vesz fel egy komolyabb hangnemet, de látom rajta, hogy csak hülyéskedik - Amúgy is, ma semmi dolgom.
- De láttam a fiúkat együtt egy teremben. - mutatok az egyik ajtó felé.
- Ők valószínűleg a következő dallal vannak elfoglalva, nálunk ez így szokás. Összeülünk kicsit, megbeszéljük a dolgokat, aztán lesz belőle egy dal.
- És akkor neked nem kéne ott lenned?
- Mára kaptam egy kis szabadságot.
- A tegnapi miatt?
- Igen, kicsit túl sok volt az nekem.
- És nem lenne jobb kicsit anyuddal otthon lenni? Jól esne neki, hidd el... Tapasztalatból mondom. - sütöm le szemem. Senkinek nem kívánok olyan mértékű fájdalmat.
- Ő mondta, hogy jöjjek be. Nem tudta nézni, ahogy a kanapén ülve bámulok ki a fejemből. Lent, kávézóban elég elfogadható a kaja, gyere, menjünk!
- Nem is tudom Mark. Annyira még nincs étvágyam. Csak két órája reggeliztem.
- Két órája?! Háromnegyed három! - esik le neki, hogy milyen szinten tojom le az étkezéseket - Ha nincs étvágyad, akkor elviszlek valahova, ami után lesz.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Hozz telefont, más nem kell. Megmutatom, hogy én mivel szívatom le az energiám, amikor még van! - megfogja a kezem, és kivisz az épületből.
Szeretem ezt az időt, ilyenkor tudom azt érezni, hogy van aki simogat, és most a szellőre gondoltam. Felvett egy sapkát, és egy maszkot, hogy még véletlenül se legyen ebből az egészből botrány vagy pletyka, és elindultunk a hatalmas épületek közt. Némán sétáltunk egymás mellett, mindketten zsebre dugott kézzel. Néha-néha el-elcsodálkoztam a város másik arcán, amit még nem volt szerencsém megismerni. Többször is oldalba lökött, és rámutatott egy-egy érdekesebb dologra.
- Miért viselkedsz így? - nem látom száját, de szemén látszik, hogy kinevet.
- Nem voltam úgy a városban még körülnézni, új még a közeg. Otthon sokkal másabb volt az egész.
- Te is ki szerettél volna utazni, vagy csak kényszerből jöttél?
- Én csak pótolni akartam a pótolhatatlant, apukámat és a testvéremet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az egész lehetetlen. Sokáig eszemben sem volt gyakornokoskodni, de idővel be kellett látnom, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy valahogy feldolgozzam a történteket. Ha szomorú vagyok, csak éneklek valami borongósabb hangulatú dalt, sírok egy kicsit, aztán megnyugszom.
- És ha boldog vagy?
- Olyan ritkán van... - ez mondatom ébreszthetett fel benne valami mást. Valami olyat, amit én nagyon régóta várok, a törődést. Azt a fajta törődést, amit egy nagyobb testvér adhat, vagy talán még egy kicsit többet is.
- Remélem, hogy most majd kicsit feldobhatom a kedved, és újra boldog leszel! - fogja meg újra kezem, és befordulunk a következő sarkon - Nem tudom, tudod-e, de van egy unokatesóm. Minden nap ki szoktak vele jönni a szülei, hogy lefáradjon a gyerek. Még csak másfél éves, de majd kicsattan az energiától. Szóval, ezt itt a park, ahol bemutatok neked egy gyerkőcöt. - invitál beljebb az alacsony kerítéssel körbekerített zöld területre. A fű még vizes az éjjeli eső után, a fák és bokrok hajladoznak a lágy szeptemberi szélben. Egy kisebb lebetonozott utacska szeli keresztül a zöld fűtengert. Itt-ott kisebb, emberek által kitaposott utak vezetnek egy-egy fához, padhoz. Kis, kék vizű tavacska fodrodzik, felszíne visszaveri azt a halovány napsugarat is az égről, ezzel kicsit elvakítva engem Mark oldalán.
- Látod azt a kis tökmagot ott a kacsáknál? Ő lesz a játszótársunk. - billenti el fejét a kiskölyök irányában. A gyerkőc fel-alá totyogott még elég bizonytalanul a tavacska partján, miközben a vadkacsák hangját próbálta utánozni, és amikor azok elrepültek előle vagy hápogtak, a világ legaranyosabb nevetésével reagált. Mark már látta rajta, hogy ennyitől is a szívembe lopta magát az unokatesója.
- Gyere, menjünk oda! - átfogta vállam, és odavezetett hozzájuk.
- Mark? Tényleg te vagy az? Hogy kerülsz ide? - fogadta őt vidáman a kisfiú anyukája.
- Jöttünk játszani egy kicsit. - pillant rám két mondat közt - Ő itt egy gyakornok a kiadónál. Rám bízták kicsit, gondoltam lehozom, ellesznek kicsit JeoMinnal. NiNa, ő itt keresztapum felesége, MinHwee.
- Szia NiNa, örülök szerencsének! - nyújtja nekem a kezét az ismeretlen, de annál inkább kedvesebb nő.
- Jó napot!
- Honnan származol? Nagyon ritka látvány errefelé egy ilyen különleges lány.
- És ha még tudnád is, mennyire különleges! - kacsint rá Mark MinHweere.
- Európából jöttem. - mosolygok én is. Kicsit kínos volt a helyzet, szerintem azt hitte, együtt vagyunk Markkal.
- Menjünk, babázzunk kicsit! - karol át újra, és odavezet a kicsihez - De rég láttalak tökmag! Olyan nagyra nőttél! - annyira jó volt nézni, ahogy rá mosolyog a kisgyerek. Annyi törődést kaphat Marktól, nagyon sokat jelenthet neki. Egy kis kikapcsolódás, öröm a rohanó hétköznapokban. Mázlista egy kisgyerek, hogy ilyen unokatesója van.
- Gyere nyugodtan közelebb, nem harap! - nyújtózott felém a kis srác Mark karjaiból, nagyon át akar hozzám mászni - Na, JeoMin, máris mennél? Nem vagyok ilyen szörnyű! - át is adta nekem a kölyköt. Nézett rám nagy szemeivel, és kezeivel felfedezte az arcom, sokkal másabb volt neki a megszokottnál.
- Tetszik neki a pofid. - mosolyogja meg a jelenetet.
- És mégis hogy lehet egy másfél éves gyerekkel játszani?
- Csak tedd le, ne figyelj rá két másodpercig, és megtudod, milyen szinten tudnak eltűnni, és milyen gyorsasággal mászni, amikor el akarod kapni őket.
- Nem hiszem, hogy ő ilyen lenne!
- Még nem ismered!
- Mark, gyertek! Meg kell etetni JeoMint! NiNa, vállalod?
- Igen, szívesen! - leültünk egy pokrócra és az ölembe vettem a kisfiút. Megkaptam minden eszközt: kanalat, bébiételt, és már neki is kezdtem. Életemben nem etettem még kisbabát, de egy másfél éves gyerekkel könnyebb volt, mint gondoltam. JeoMin rögtön megkedvelt, mintha a nővére lennék. Nagyon nyugodtan ült, és amíg etettem, egy hangot sem hallatott.
- Olyan jó anya leszel. - mondja Mark, de valahogy teljesen másmilyen módon, mint ahogy azelőtt láttam volna bárkivel is beszélni. Ez az egész helyzet annyira szokatlan volt, mégis olyan különleges és meghitt, akár egy család, anyával, apával, ami nekem már sosem lehet.
- Hogyne, anya... Ha egyszer képes leszek túllépni apum és a bátyjám elvesztését, akkor talán... - átadtam a jóllakott kicsit Marknak. Nagyon érzékenyen érint ez a család dolog, nehezen engedem magamhoz közel az embereket, és utálom, ha valaki nagyon szeretne a szívembe lopakodni. Azokkal az emberekkel általában annyira összeveszek, hogy teljesen megszakad velük a kapcsolatom.
- Figyelj Mark, azt hiszem, én most megyek...
- Ne, kérlek! Bocs, nem akartam felhozni a témát, sajnálom.
- Nem, semmi baj... Jó volt a délután, köszi. Vigyázz erre a kis emberkére, egy tündért tartasz a kezedben! - simogatom meg JeoMint, elköszönök és távozom a parkból. Sajnos ez van, ha bármikor rákérdeznek a dologra, vagy csak szóba kerül. Ugyanez van olyankor is, ha felmerülnek olyan dolgok, hogy szerelem, család, anyaság. A közérzetem megváltozik, és muszáj távoznom a közösségből. Ez ellen nem tudok mit csinálni, ilyenkor egy kis magányra van szükségem. Utam visszairányítom az S.M épületébe, bezárkózom egy terembe és bent ülök, amíg valakinek fel nem tűnik az eltűnésem. Amúgy is tudják már, hogy hol szoktam lenni, legalábbis anyám tudni fogja, hol keressen.
***
Hát, mit ne mondjak, meglátszik, hogy nem ismerem a várost. Két órába telt egy húsz perces út megtétele.Már elég kivilágítatlan volt az épület, sokkal kevesebb teremben ütötte fel a fejét a fény. A cuccomért igyekeztem vissza, remélve, hogy a takarítók nem tüntették el azt valahova ebben a pár órában. Mikor elhaladtam az egyik folyosón, egy halk sírásra lettem figyelmes. Megkerestem a hang forrását, és benyitottam terembe. HeeChul sírt a gitárja felett, valószínűleg az ihlet hagyhatta el és nem tudott dalt írni. Bármit is tett ezelőtt, utálom nézni, hallgatni, ha valaki sír. Háta mögé léptem és átöleltem.
- Nyugodj meg, csak egy dal... - simítok végig hajában, akár egy kisgyereknek, de ő csak erősebben ölel magához.
- NiNa, te itt vagy? - SeulGi unnie rontja el a pillanatot. Szemmel láthatólag futott, és nagyon idegesnek is látszott. Valószínűleg Mark kérésére keresett, idefele sétálva lemerült a telóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése