Killer delight (twoshot 2/2~2Min)

Cím: Killer delight
Műfaj: twoshot, yaoi
Páros:2Min
Korhatár: 18+ 

Fáj a fejem és szédülök. Kezem durva anyagba markol, ahogy megpróbálok magamhoz térni. Alig emlékszem valamire. Tudom, hogy elutaztunk, és emlékszem JiMin minden tettére. De mégis hol vagyok? 
Szemhéjam nehéz volt, de felemeltem. Egy kórházi szoba látványa fogad. A rideg fehér falakon végignézve rémlett valami. Beoltottam MinHot, KiBum véres keze... Szemeim lejjebb csúsztak, megpillantottam a velem szemben ülő JongHyunt.
- Hyung... - nyökögöm halkan. 
- Jaj TaeMin, csak a baj van veletek.
- M-Mi történt? - odalépve ágyamhoz kezd el mesélni.
- MinHo... Minho. Szóval... Miután te a fejéhez vágtad, hogy JiMinnel jobb volt, mint vele, ő ugye felment a szobájába. Elmondta, hogy ezután összeroskadva sírt a fürdőszobában. Megírta neked a levelet, és bevett valamit. Nem tudja mi volt az, JinKi táskájából szedte ki. JinKi azt mondta, hogy csak valami nagyon erős fájdalomcsillapító volt. Szóval MinHo abból bevett kettőt, aztán úgy érezte, hogy elködösödik minden. Bement újból a fürdőbe, hogy megmossa az arcát, innen nem emlékszik semmire. Ezután valószínűleg összeesett és betörte az orrát. JinKi megtalálta őt, szólt KiBumnak. KiBum Odament hozzá, megpróbálta elállítani az orra vérzését, ekkor ment át érted. Te átsiettél, és a vérében fekvő MinHot meglátva elájultál. Jól beverted a fejed, nem keltél fel. Ekkor már ott voltak a mentők, mindkettőtöket felkapartak a földről és behoztak. 
- M-MinHo? Hogy van?
- Átesett egy gyomormosáson, most műtik az orrát, helyre pakolják kicsit az arcát. - tudtam, hogy miattam van ez az egész. Mégis miért mentem bele JiMinnel, és miért mondtam azt, amit. - Mindkettőtöket még két napig bent tartanak. 
- Ji-JiMinék..?
- A BTS a szállóban van, kicsit megviselte őket is. Azt mondták, majd bejönnek, mikor már mindketten jobban lesztek.
- Hyung, ez miattam van?
- TaeMin, ezen felesleges lovagolnod. Ami megtörtént, az megtörtént. Azért MinHonak is benne van a keze a történtekben. Jó helyen vagytok, az orvosok rendbe hoznak titeket. Most pihenj, kimegyek JinKiékhez, megnézem, velük mi van. - egyet szorított még kezemen és az ajtó felé vette az irányt.
Egyedül maradtam a szobában. A gépek hangjain, szívem dobogásán kívül semmit sem hallottam. A gondolataim üresek voltak, csak bámultam a plafont és MinHo arca lebegett előttem. A tény, hogy bármennyire is barom volt, de képest lett volna véget vetni az életének miattam, az nagyon ijesztő.

Másfél órával később MinHo orrát megműtötték, leadere ment be hozzá. 

MinHo szemszög:

- Jaj te, minek csináltad ezt? - hallom JinKi hyung hangját - Hogy szerethetsz valakit ennyire? 
- Tae... TaeMinért... Ha nem az enyém... Akkor én... Nincs is miért folytatnom... 
- MinHo! Nem vártam rá választ! Pihenj, ne erőltess semmit.
- Mih... Mi történt? - nyökögöm halkan.
- Mennyire emlékszel?
- Gyógyszh... Gyógyszerekh... Aztán fürdőszoba...
- A fájdalom csillapító teljesen elkábított, összeestél és a mosdókagylóba bevágtad az orrod.
- Ez... Ezérth van? - nézek az orromon lévő kötésre.
- Igen... Miután TaeMint is összeszedték a mentősök, behoztak titeket.
- Taeh... TaeMin?! - erre hirtelen felülök z ágyamban, nem érdekel, mennyire is fáj minden tagom.
- Nyugi, nyugi, semmi hirtelen mozdulat! - lök vissza a párnák közé JinKi. Egész testemben éreztem, hogy szívverésem felgyorsul. - MinHo, semmi baja, hallod? - ijed meg, ahogy a gépek egyre hangosabbak lesznek.
- Ha-Had menjek át hozzá! Látni akarom őt! - ülök fel megint, de JinKi ugyanúgy visszalök.
- Nem mész innen sehova, még egészen két napig.
- Két napig?! - ülök fel újból.
- Igen. És jobban jársz, ha befejezed ezt a folytonos felülősdit, nem tesz jót neked van. - újból visszalök a helyemre.
A sírás kerülgetett. Két egész napig nem láthatom TaeMint?
- Deh... TaeMin!
- TaeMinnek semmi baja, nyugodj meg, kérlek!
- De én látni akarom!
- MinHo! Vagy befejezed, vagy orvost hívok!
- Ne orvost hívj, hanem TaeMint!
- MinHo! Most kimegyek, majd visszajövök, ha lehet veled beszélni. - azzal tényleg el is hagyta a szobát.
Első könnycseppjeim legördülnek az érezhetően sápadt arcomon. Most jött el az a pillanat, hogy tényleg TaeMin közelségére vágyom. Egy gyengéd csókra, egy ölelésre, vagy csak szemei pillantására. Ez most minden gyógyszernél többet jelentene.

JinKi, kilépve MinHotól, beleütközött JongHyunba. KiBum mellé leülve vitatták meg a helyzetet.

JinKi szemszög: 

- Srácok, én ettől a kettőtől teljesen ki vagyok!
- Hyung, nyugodj meg!
- MinHo TaeMinért hisztizik.
- TaeMin egészen nyugodt. - mondja JongHyun - Egyelőre.
- Pontosan: egyelőre! Ha neki is fellángol a ,,boldogság", ő MinHoért fog vinnyogni. És ezt még két napig kell hallgatni!
- És ha holnap összeengedjük őket?
- A doki külön kérte, hogy amíg MinHot nem engedik ki, addig ne lássak egymást... - válaszolom egy mély sóhajt elengedve. 
- De ha TaeMin látni akarja majd Minhot, akkor amúgy is átjön, ezt nem tudjuk megakadályozni. Őt nem tartják a gépek a helyén és holnap már a dokik se fogják. 
- Akkor győzzük meg, hogy maradjon a fenekén és ne jöjjön át! - áll elő az ötlettel KiBum. 
- Akkor keresd meg azt az embert, akire hallgat!
- JiMin?
- MinHo kiakadna! Nem, ezt nem tehetitek meg! Miért is vagyunk itt? Mert MinHonak problémája van és csak ezt a módszert látta eredményesnek, hogy tudatunkra hozza. Ha meg JiMint hívjuk ide, hogy mondja meg TaeMinnek, hogy maradjon távol MinHotól, MinHo szerintem se nekünk, se senkinek sem fogja megbocsátani!
- Akkor mégis mit kéne tennünk?
- Mondjuk meg neki. Nem hülye gyerek, van saját esze, amivel felfogja a dolgokat. Meg fogja érteni.
- Jó, legyen... - egyezem bele rossz szájízzel - De ha nem fogja megérteni, hívom JiMint!

Másnap délelőtt TaeMint jelképesen kiengedték a kórházból, de mindenki ugyanúgy bent maradt, MinHonak még egy nap.
- TaeMin, várj egy kicsit! - fogom meg karját mielőtt még MinHo szobájának folyosójára fordulna - Az orvos megtiltotta, hogy bemenj hozzá! - jelentem ki határozottan. Hirtelen le sem esett neki, indult volna tovább. - TaeMin, hallasz? Nem mehetsz be hozzá!
- Miért?
- Olyan helyzetbe hoznád, ami most neki nem lenne egészséges. A gyógyszerei erősek, amúgy sem tudnál vele értelmesen beszélni. 
- De csak látni szeretném!
- Nem lehet TaeMin! Tudom, hogy kegyetlennek gondolod, de ezt most tényleg nem engedhetem meg. Elég sok mindent elnéztem neked mostanában, de ezt most tényleg nem. MinHo egészsége érdekében! - haragos tekintettel kirántja kezét szorításomból, és elindul a kórház bejáratához, ott ül le. Pont ekkor jön ki JongHyun és KiBum MinHotól.
- Hogy van? 
- Elaludt. Meg mindig TaeMin felől érdeklődik, nagyon látni szeretné. És ő? - néz TaeMin felé.
- Ahogy látod, megsértődött. Szerintem meg fogja még egyszer próbálni. Srácok, én felhívom JiMint és ha MinHo esetlegesen megtudja, majd megmondjuk neki is, hogy az ő egészsége miatt volt rá szükség. 
Vettem egy kávét az automatából és kimentem a kórház elé. A telefonomban megkerestem JiMin számát. 
- JiMin? Szükség lenne rád!

***

Két órával később JiMin meg is jelent a kórházban. TaeMin még mindig ugyanott ült a recepciónál, azóta egyikünkhöz sem szólt. Én úgy ültem az egyik folyosón, hogy TaeMin ne lásson, de én őket lássam és halljam is. 
JiMinnel mindent megbeszéltem és ő a tervek szerint kezdte a beszélgetést.
- Hé, te miért ülsz idekint? Szerintem bent sokkal melegebb van.
- Csupán csak nem engednek be MinHohoz, azért vagyok idekint. 
- Miért, mi történt? - kérdi, mintha szövegkönyvből olvasná a szerepét.
- A dokik állítólag, ők kérték meg a fiúkat, hogy még csak ne is lássam őt. Mert akkor valami lesz az egészségével, de ez nekem nagyon sántít.
- Figyelj, ezek itt profi orvosok, ha valamit mondanak, akkor az biztos úgy is van. 
- És mégis mi baja lehet, ha látom őt? - TaeMin lábára csapva feláll helyéről.
- TaeMin, nyugodj meg, kérlek! - ülteti vissza JiMin - Ha egyszer nem lehet, akkor nem lehet! Még egy éjszaka, azt meg nem lehetetlen túlélni!
- MinHo miattam van most idebenn! - hallhatóan elcsuklik a hangja - Ha lennék akkora barom, akkor ezt is rád terelném, mert te kezdtél velem!
- Álljon meg a menet! Te is ugyanúgy élvezted! Sőt, te kértél meg, hogy aludjunk egy szobában, ha nem tévedek!
- JiMin, nekem most ehhez nincs kedvem! Ha veszekedni jöttél és hogy meggyőzz JinKiék igazáról, akkor nyugodtan mehetsz is!
- Hát jó... Elmegyek. De csak azért, mert látom, hogy kegyetlenül reménytelen eset vagy. Ha egyszer ennyire fontos neked MinHo, akkor miért csináltad ezt vele? - sarkon fordul és távozik az épületből. 
Szuper, már rá sem hallgat! TaeMin sírva ment be abba a szobába, ami nekünk volt kijelölve. Nem a legbarátságosabb dolog jutott az eszembe, de ezt muszáj megtennem.
- KiBum, gyere csak! - hívom oda magamhoz a kávézgató egyént - Maradj itt, és TaeMint ne engedd ki innen.
- Te bezárod őt? - akad ki hangosan.
- Csendesebben! Most eléggé magába zuhant, nem fog kijönni egy darabig. Csak ülj itt és ne engedd ki! Én elmegyek, veszek valami ennivalót, mindenki rohadt éhes.

Eközben, a fal másik oldalán.

TaeMin szemszög:

Hogy mégis miért csináltam ezt vele? Mert rohadtul szarul esett, hogy csak a kis ágyasa voltam, de ez bebizonyította, hogy mégsem. Az ember érzései változnak. Az övé megváltozott.
Már pár órája idebent ülök. Néha elkap a sírhatnék, nem merek kimenni így a többiek elé.
- TaeMin? Élsz még? - KiBum nyit be.
- T-Te meg mit keresel itt?
- Most épp téged. Figyelj, nekem ezt nem lenne szabad csinálnom, de JinKi és JongHyun elmentek kajáért, állítólag egy dugóba kerültek a városba, valami baleset, vagy mi. A doki most jött ki MinHotól, reggelig nem is fog visszamenni.
- Ezzel most mire célzol?
- Menj be hozzá! Már a dokinak is elmondta, mennyire szeretne látni. Én ezt már nem bírom! Én se bírnám ki, ha két napig nem láthatnám JongHyunt. Menj át beszélj vele, van még rá egy órátok, JinKiék addig biztosan nem érnek vissza. - nézet MinHo ajtaja felé. Én, mint egy óvódás kisgyerek, mentem át MinHohoz. KiBum végre megért engem.

- MinHo? Fent vagy? - nyitok be halkan hozzá.
- TaeMin? Te mégis hogy kerülsz be ide?
- KiBum beengedett, de erről JinKiéknek egy szót se! - húzok oda egy széket ágya mellé - Hogy vagy?
- Sokkal jobban, most hogy látlak. - a világ legaranyosabb mosolya ült ki az arcára. Sokáig meg sem tudtam szólalni, csak szemeiből próbáltam valamit kiolvasni, de azok annyira szépek, hogy lehetetlen bármi másra koncentrálni, mikor azokba belenézel, csak a szépségükre. - TaeMin. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de kérlek, csókolj meg! - tette kezét enyémre - Esküszöm, hogy utána jobban leszek! Kérlek! - csillogó íriszeinek nem lehetett ellenállni. Kérését teljesítettem, felé hajoltam és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. Nyelveink harca sokkal mélyebb lett, mint ahogy terveztem. Kezei derekamra csúsztak, és próbált magára húzni.
- MinHo, nem lehet! Ez egy kórház!
- Kérlek! Folytassuk, amit elkezdtünk két nappal ezelőtt. - kezét nyakamra vezette és újból magához húzott egy csókra. Lágy íze megbabonázott és engedtem a húzásnak. Rajta ülve folytattam ajkainak kényeztetését. Finoman tépkedtem párnáit, miközben magam alól, egyben róla, lefejtettem a takarót. Pólómat saját magam vettem le. Finoman simogatta mellkasom, miközben én kulcscsontját szívtam meg, pont úgy, hogy azt még az egy emelettel feljebb lévő beteg is hallja. Ekkor már nem volt visszaút, vágyaink elszabadultak.
Lerángattam róla a kórházi köpenyét, akkor szembesültem vele, hogy a vékony anyag alatt teljesen meztelen. Ajkaim végigszántottak meztelen felső testén, közben egész végig férfiasságát masszíroztam. Élvezetének hangot és tettet is adott. Hajamba túrva nyögött fel, amikor én péniszére leheltem. 
Ez mégis csak egy kórház, azért nem leszek annyira durva vele.
Belső combjain végignyaltam, majd ráültem. Finoman végigmart karjaimon, én vállaival tettem ugyanezt. Kezeit újra derekamra tette, majd lassú tempóban kezdett el magán mozgatni. Első izzadság cseppjei megjelentek homlokán, amitől csak még szexibb volt. Miközben magán lovagoltatott és mellbimbóját izgattam ujjaimmal, majd nyelvemmel is. Fekete haja vizes homlokára tapadt, ami alól barna szemei vággyal néztek felém. 
Félelmetes volt, de ugyanakkor gyönyörű is.
Mikor élvezete elért egy pontot, durván csípőmbe mart. Ekkor erőteljesebben kezdtem rajta mozogni. Életem legszebb orgazmusát éltem át. Direkt nem érintette meg még a gyönyörpontomat, játszadozott hangjaimmal és a vokalista tudásommal. Csodálkozom, hogy nem nyitottak ránk, akkora hangzavart csaptunk. A kegyelem döfést megadva, hatalmas nyögéssel élveztem hasára. Mellkasára dőlve pihentem ki magam. Szívverése halk zeneként álmosított el mellette.
- TaeMin..? Csodálatos vagy! - nyom egy nagy puszit fejemre, majd betakar.

~ 3 hét múlva ~

Az egséz eset majd egy hónapja történt. Mindennapjainkban csak annyi következménye van, hogy én és MinHo általában többet maradunk bent próbálni. Igen... ,,Próbálni"... A kis játékunkról azóta se JinKi, se JongHyun nem tud, mondjuk lehet, hogy azért az orvosok beszámoltak nekik, KiBum szerint elég hangosak voltunk.
BTS? JiMin pár nappal a vitánk után bocsánatot kért. Azóta is nagyon jó barátok vagyunk, de mindenki úgy tekint arra az estére, mintha meg sem történt volna.
Most egy comeback-re készülünk. 
- Jól dolgoztatok fiúk! - dicsér meg minket leaderünk.
- Igen, TaeMinie~, te kifejezetten! - ölel meg MinHo, és egy finom csókot nyom arcomra, amit én azonnal viszonzok.