,, A legjobb magánnyomozó "
Lóg az unokahúgom készítette kis tábla az irodám falán. Hosszú időbe, rengeteg pénzbe és kitartásba telt, de az álmom végre teljesült, megnyithattam a saját magánnyomozói irodám. Nem valami nagy dolog a hely, és eléggé kint van a város szélén, de egyszer csak beindul az üzlet. Igazából, jobb is, hogy nem keresnek, legalább nyugis a kis városunk, nincsenek problémák. Egyetlen nagy ablaka van a szobának, amin be lehet látni szinte az egész várost. Ez az egyetlen előnye, hogy a város végén van az iroda. A régi, barnás színű falak még kissé doh szagot árasztanak magukból, előttem nem használta ezt a helyet senki. Már három napja csak szellőztetek, de még mindig érezni lehet. Nem rendezkedtem be még teljesen, a nyomtató és a számítógép még nincs egybekötve, egy polc még hiányzik és a légkondihoz is szerelőt kell hívni. Egyetlen éltetőm a barátaim. A szüleim lemondtak rólam kiskoromban, nem is bajlódtam azzal, hogy megkeressem őket. Biztos nyomós indokuk volt akkor engem magamra hagyni a fagyos szobában. A nevelőm mesélte az árvaházban, hogy amikor megtalált majdnem halálra fagytam. A halk sírásomat hallotta meg a kutyája keresése közben. Elmesélte, ha a kutyus nem szökik el aznap, akkor én már nem is élnék. Igazából annak a kutyának köszönhetem az életem, sokáig csak ő volt a barátom az árvaházban. Amikor négy éves voltam hoztak egy kisfiút is. A szülei elég durva módon, szinte bedobták őt az otthon kerítésén és elautóztak. Minden nevelő azzal volt elfoglalva, hogy kihúzzon legalább egy szót a kisfiúból, de ő nem akart megszólalni. Ő csak sírt. Egyik este, mikor nagyon meleg volt, és nem bírtam aludni, kiültem a tetőre. Simán ki tudtam mászni az ablakomon négyévesen, és az akkori 25 kilóm dübörgését senki sem hallotta meg odalent. Egyszer DuBi, a kutyus szimatolta meg a hátam, és valamit nagyon mutatni akart. Nem értettem, ezért nem is nagyon foglalkoztam vele. Ő átment annak a kisfiúnak a szobájába és ugatni kezdett. Tudtam, hogy a szobája az enyém mellett van. Az enyém volt az utolsó szoba a folyosón, a sarokszoba. Átkukkantottam a másik tetőre, és láttam, hogy ő is kint ül a tetőn és sír. Átmentem hozzá, és egy ideig csak bámultam őt, nem mertem hozzászólni.
- Engem sem keresnek már... - ez volt felé az első mondatom. Ő, mintha erre várt volna, hogy valaki csak egy kicsit is törődjön vele, hogy hozzászóljon valaki, aki hasonló helyzetben van, mint ő, a vállamra hajtotta fejét, és ott sírt tovább. Akkor éjjel mindketten a tetőn aludtunk, és másnap a nevelők elvittek minket egy meglepetés kirándulásra. Azt mondták, nagyon ügyes voltam, és jól csináltam, amit tettem. Akkor, négy éves fejjel, nem értettem, hogy mit tettem, amiért megdicsérhettek volna. Én csak azt csináltam, amit én is szerettem volna kapni, amikor odakerültem, de hozzám nem jött senki oda, hogy barátkozzon, vagy megvigasztaljon, amikor sírtam. Ez a kisfiú mára már felnőtt ember, akinek egy kávézója van a városban, és azóta is az egyik legjobb barátom. Együtt is fogadtak minket örökbe. Mondjuk, nagyon más lehetőségük nem is volt, mert kifejlesztettünk egy olyan csomót, amit csak nagyon nehezen lehet kioldani, és állandóan azzal kötöztük össze magunkat.
- Mintha HoSeok és HaeRa testvérek lennének! - mondta az akkor még számunkra ismeretlen nő, aki mostanra a nevelőanyánk. Vagyis volt a nevelőanyánk. Szerencsétlenségünkre őt is elvesztettük, egy autóbalesetben halt meg. Férje nem volt, nem volt valami szép asszony, nem keresték őt a férfiak. Ezért is döntött úgy, hogy örökbe fogad gyereket, hogy ne legyen egyedül. Szerettünk úgy hármasban éldegélni. Nem éltünk valami fényes életet, de ami kellett, megvolt. Lehet ezért is születtek olyan nagy álmaink, mint a magánnyomozói iroda, és a kávézó. De a kitartásunk az megmaradt, és ha nevelőanyánk élne még, ő lenne a legboldogabb ember a világon, amiért mi kitartottunk, és valóra váltottuk az álmainkat. Amikor én 15 éves voltam, a szomszédunkba költözött egy család, két fiú gyerekkel. Hasonló korúak voltak, mint mi. SeokJinnel nagyon jól ki is jöttünk. Ő lett a mi ,, mostohatesónk ", rengeteg időt töltött nálunk. NamJoon pedig egy elvont személyiség volt, és mikor egy kicsit idősebb lett, bekerült egy rossz bandába, és magával rántotta a baj. Lopás, autófeltörés és már az emberölés vádját is megszerezte magának, de sosem ült még börtönben, jó kapcsolatai vannak. Volt még egy utcabeli gyerkőc, akit JiMinnek hívtak, ő is nagyon jó barátunk lett. Így mulattuk a minden napjaink négyesben, SeokJin, HoSeok, JiMin és én. Van is rólunk egy régi kép, amit bekereteztek nekem, és mikor átvettem az irodám, ajándékba adták. Az ötödik baráti évfordulónkon készült. Akkor még SeokJinnek is fekete haja volt, ma már szőke. Sokszor megkérdeztük, minek festette be, de nem mondja el. Ő a szülei nyomdokai lépett, és orvos lett. HoSeok kávézójától két sarokra van a rendelője. JiMin HoSeoknál dolgozik felszolgálóként, neki nem voltak nagyra törő álmai, ő csak meg akar élni. Imádom ezt a három idiótát, mindig meg tudnak nevettettni. Nevetve veszem fel a megcsörrenő telefont.
- HaeRa! HoSeokot megölték!
