Sziasztok!~
Ez még a karácsonyi yaoi-csokor lemaradt darabja, elnézést a megvárakoztatásért!^^'
Remélem, hogy idővel be tudom hozni a lemaradásom!
Cím: Boldog új évet!
Műfaj: yaoi, oneshot, angst
Szereplők: B.A.P, Blanc7
Páros: ShinChan (ShinWoo X HimChan)
*HimChan szemszög*
Hideg volt a kocsiban, én pedig az ablakra kicsapódott párába rajzolgattam. Nem értettem, minek kell engem is elrángatni egy olyan buliba, ahol az egyetlen ismerettségem csak az az öt idióta lesz. Én megértem, hogy feledtetni akarják velem az elmúlt pár hét történéseit, de azért tőlem sem várhatják el, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsek mindent, vagy legalább mosolyogva tekintsek vissza arra, ami talán életem legszomorúbb időszaka volt!
- Itt vagyunk. - állt meg a sofőr. Én lassacskán, de összekapartam magam a hamvaimból, és kifizettem a taxit. Ahogy kiszálltam az autóból egy zajos, színes fényekkel kivilágított ház fogadott. Legszívesebben visszaültem volna a taxiba, csak annyi akadályozott meg, hogy a sofőr már elindult. Megigazítottam magamon a kabátom, és bizonytalan léptekkel közelítettem az ajtóhoz. Bentről hangos zene hallatszott. Gondolkodtam, hogy csengessek-e, de azt biztosan nem hallották volna, így csak egyszerűen kinyitottam az ismeretlen ház ajtaját. Ahogy beléptem, rögtön a srácokat kezdtem el szemeimmel keresni az embertömegben, ami annyira nem is volt nagy, inkább csak hangos és izgága. Többször is összenéztünk egy szőke fiúval, aki eléggé ijesztő módon bámult engem. Mikor megláttam YoungJaet és DaeHyunt rögtön megindultam feléjük.
- Oh, Hyun, hát mégis eljöttél? - intézett felém egy kérdést Jae, aztán ivott egy korty italt, amit ételszinezékkel kékké varázsoltak a házigazdák.
- YongGuk azt mondta, ha nem jövök a saját lábamon, ő fog idáig elráncigálni. - néztem körbe, szemeimmel YongGukot keresve. - Esetleg nem tudjátok, hogy ő hol van?
- Utoljára a konyhában volt, segített a szendvicseknél. Valószínűleg még most is ott van. - körbenéztem kissé tájékozatlanul. - Arra van a konyha. - mutatott Dae egy ajtó irányába, amerre én el is indultam.
- Oh, HimChan, hát tényleg eljöttél? - nézett rám lepődötten Guk.
- Ha ennyire nagy meglepetés mindenkinek, akkor inkább haza megyek... - forgattam meg szemeim.
- Tudod, hogy csak hülyéskedem.
- Hyung, hogy állsz a... Oh. - lépett be egy fiú a konyhába egy tálca süteménnyel a kezében. Zavarban volt, bár nem értettem miért. YongGuk hamar kapcsolt.
- Paul, ő itt HimChan. HimChan, a barátom és a házigazda, SungHwan, de mindenki csak Paulnak hívja.
- Én szerintem maradok a SungHwannál. - nyújtottam neki kezet a flegmának sikeredett bemutatkozásom után. - Esetleg tudok valamit enni?
- Persze, rögtön az ajtó mellett vannak az asztalok, mindjárt visszük a többit is. - irányított ki ez a SungHwan, vagy Paul, kinek hogy tetszik. Megálltam az ajtó közvetlen közelében, így hallottam mindent, amiről a konyhában szó volt.
- YongGuk, azt mondtad, hogy ő nem jön!
- Nem értem a kiborulásod, én örülök, hogy itt van.
- Nem erről van szó. Emlékszel ShinWoora?
- Aki egy kicsit... Hogy mondjam, hogy ne legyek sértő..? Mentálisan nem éppen tiszta?
- Igen, ő az.
- Emlékszem rá. De nem értem az összefüggést.
- Meséltem neki HimChanról, és tett egy-két félre érthető megjegyzést. Ha ezek ketten találkoznak, itt ha nem is vér, de valami biztos fog folyni. - Paulnak idegesen remegett a hangja. ShinWoo? Mentálisan nem tiszta? Minek néz ez engem, fajgyűlölőnek, aki lenézi az embertársait olyan dolgok miatt, amikről - többé kevésbé - nem is tehetnek?
Letettem a kezembe vett ételt, és kerestem egy kis eldugott zugot a házban. Ez csak rátett még egy lapáttal az állapotomra. Abban a pillanatban csak egy pohár bor kellett volna ahhoz, hogy megnyugodjak, de inkább a magányos erkélyt választottam menekülésként.
Letettem magam az ott árválkodó székre, és csak bámultam ki a fejemből. A bentről kiszűrődő zenedübörgéstől elkezdett lüktetni a fejem, és a hányingerem is kezdett előjönni, amiről azt hittem, a taxiban hagytam.
Ott ülhettem vagy huszonöt percet, mire az a pár falat, amit a buli előtt szuszakoltam le torkomon, vissza akart jönni. Mivel fogalmam sem volt róla, odabent hol találok egy mosdót, az erkélyen hagyott kukát vettem igénybe. Rettenetesen rosszul éreztem magam annak ellenére is, hogy a gyomrom valamennyire megkönnyebbült. Émelyegve ültem vissza a székemre, mire egy számomra teljesen ismeretlen hang szólított meg.
- Jól érzed magad? - mondanom sem kell, hogy eléggé megijedtem, már csak attól, hogy úgy a semmiből rám törtek, és mikor a hang irányába fordultam, annak forrása ijesztően bámult.
- P-persze... - dadogtam. - Jól vagyok... Csak éppen fogalmam sincs, mit keresek itt. - temettem tenyerembe arcom, majd erősen megdörzsöltem azt, hátha így majd észhez térek. - Te miért nem vagy a bulizó tömegben? - váltottam hamar témát.
- Én is kérdezhetném ugyanezt.
- Én kérdeztem előbb. - vágtam vissza határozottan, mire láttam, hogy az erkélyajtóban álló fiú kissé meghőköl. - Szóval?
- Én... Igazából nem tudom... - hajtotta le fejét.
- Gyere, ülj le. - fordítottam ki a mellettem lévő széket. - HimChan vagyok.
- ShinWoo. - motyogta halkan a nevét. Ő lenne az a ,,mentálisan kevésbé tiszta" ShinWoo, akitől annyira paráznom kellene? Ő ártana nekem, a nem több, mint hatvan kilójával? Ez a srác a légynek sem tudna ártani, nemhogy nekem! - Most, hogy én válaszoltam, te jössz! - döntötte fejét kezére, úgy az erkély korlátjára, így várt válaszomra. Kissé zavarban voltam attól, ahogy meredten bámult, de valamiért mégsem éreztem, hogy bántani tudna.
- Nem éreztem jól magam odabent... - mondtam halkan, közben a város látképe felé fordulva.
- Miért? Tök jó bent a hangulat.
- Te is ugyanúgy kint ülsz, ne mondd ezt! - mondtam, közben még mindig a várost bámulva. - El sem akartam jönni. Csak a fiúk erőltették.
- Fiúk? YongGuk, DaeHyun, YoungJae, JongUp és JunHong? Kedves fiúk.
- A legjobb barátaim.
- De miért nem akartál eljönni? - a kérdés a lelkemet szorongatta, és könnycsatornáimat lassan nyitotta meg. Fejem lehajtottam, nem néztem ShinWoora. Ő felemelte fejét, és székét közelebb húzta az enyémhez. - Ha gondolod, én jó hallgatóság vagyok. - mosolygott rám, ami egy apró mosolyt csalt az én arcomra is.
- Nem szeretnélek vele terhelni, de azért köszönöm, kedves tőled. - nem válaszolt, csak fejét vállamra hajtotta, és nem hagyta könnyeimet végigfolyni arcomon, letörölte azokat, így bámult ki a fejéből. Ijesztő volt; furcsa, hogy egy teljesen idegen fiút ennyire közel engedtem magamhoz, és még csak meg sem ütöttem. Kissé elterültem a székben, kényelmesebb pozícióba helyeztem magam, és észre se vettem, hogy kezem lábára tettem.
- Csak nekem káprázik a szemem, vagy az a csillag tényleg nagyobb, mint az összes többi? - mutatott az említett égitest irányába. Akkor abban a pillanatban tudtam, hogy az a csillag az édesanyám. Mindig akkor bukkant fel, mikor szükségem volt rá, és ez akkor sem törhet meg, ha ő már nem az élők sorának létszámát növeli.
A csillag sokkal nagyobb és fényesebb volt társainál. Mintha az az egy égitest világította volna meg a Holdat, és azzal együtt az egész világot. Mindig is mondta anya, hogy nincs olyan dolog, amit ő nem tudna elintézni, az energiája végtelen, ami mindenhová elér, nem ismer határokat.
- Az a csillag az anyukám... - mormogtam halkan, alig lehetett érteni. Még én sem voltam benne biztos, hogy az üzenet az agyamtól elér a számig, és tényleg azt mondom ki, amit szeretnék.
- Anyukád meghalt? - szegezte felém ShinWoo a kérdést ridegen, mintha csak az időjárásról érdeklődött volna. Én levettem lábáról kezem, és távolabb húzódtam tőle.
Tudom, hogy anya is azt szeretné, hogy boldog legyek, hisz ezért kellett meghalnia, de képtelen vagyok megtenni, akármennyire is akarja minden porcikám.
- Igen... Édesanyám meghalt. - vettem egy mély levegőt. - És miattam halt meg.
- Ez nem igaz. Ha csak nem te ölted meg őt. - ült fel a szöszke fiú a székben, és kiskutya módjára elfordította fejét, várta a válaszom.
- Én... Nem tudom... Legbelül érzem, hogy én voltam a hibás; hogy akkor nem kellett volna nekik elmondanom, be kellett volna fognom a szám.
- Mit mondtál el nekik? És kit takar az a nekik?
- A szüleim. Elmondtam nekik, hogy... - torkom elszorult, a másságom ténye fojtogatott. Már magamnak sem akarom bevallani, mert akkor csak a régi sebek tépődnek fel; az ordítozás, a tányér csörömpölés, anyám utolsó szava hozzám... - Elmondtam, hogy... - újra nekifutottam a mondatnak, de képtelen voltam befejezni.
- Elmondtad, hogy meleg vagy. Látom rajtad. Minden kis gesztusodból csak áramlik ki az, amit magadba fojtasz. Az pedig az az éned, aki valóban te vagy. Semmi álarc, semmi megjátsszás, hanem HimChan. - ijesztő volt, hogy egy vadidegen fiú röpke negyed óra alatt jobban megismert, mint a saját szüleim 27 év alatt. - Ezért halt meg anyukád?
- Apám ölte meg őt, mikor megvédett engem előtte. Én voltam a célpont, nekem kellett volna meghalnom, és nem neki.
- Akkor sem a te hibád.
- ShinWoo, ha én nem vagyok, ő még most is él.
- Ha te nem vagy, ki tudja mi lesz vele. Lehet egy sokkal rosszabb sors várt volna rá.
- Mi lehet annál rosszabb, hogy a saját férje üti őt le, mert a meleg fiát kell megvédenie?! - mordultam rá.
- Hogy végignézi, ahogy az egész családja bent ég egy házban, ami akkora traumaként éri őt, hogy három évig meg sem szólal, aztán mentális beteg lesz, mert gyötri a tudat, hogy tudott volna segíteni, de ő önfejűen csak magát mentette. - ridegen hagyták el a szavak ajkait, és láttam szemében, hogy teljesen tiszta az elméje. Egy más fiú volt, mikor erről beszélt.
Szívem összeszorult, ahogy hallgattam, miért mondják rá, hogy őrült. Senki sem tudja, hogy mit élhetett át, aminek ez lett a következménye. - Én nem szeretném, hogy a fájdalmad felemésszen. Nem szeretném, ha beleőrülnél, úgy mint én. Tudom, hogy egy esetlen tíz éves kisfiúnak nézek ki, de az eszem a helyén van, mondjon bárki bármit. - zavartam kezdte el babrálni pulcsijának ujját. - Mellettem önmagad lehetsz, én nem ítéllek el, nem hibáztatlak, hisz nincs miért. - motyogta. - De ha te erre a feladatra mást kérsz fel, én nem bánom, csak ne omolj össze a teher alatt... - elfordította fejét, mintha bűntudata lenne.
Ekkor hallottam meg, hogy bent visszaszámolnak. Engedtem a belső késztetésnek, akkor már nem számított semmi, hisz mindketten kitálaltunk. Megragadtam karját, és mikor az óra megütötte az éjfélt, lágyan csókoltam rá ajkaira, és hagytam, hogy az eddig féltve őrzött álarcom végre lehulljon, és az legyek, aki tényleg lenni szeretnék.
Sziasztok!
Most értem el odáig, hogy ezt posztolni tudjam.
Régen kértem, de ha időtök engedi, akkor örülnék egy-két véleménynek!:)
Cím: Rose for you
Műfaj: yaoi, oneshot
Érintett banda: SHINee
Páros: JongKey
Figyelmeztetés: lehetséges, hogy az érzékenyebbeket megsiratja
*KiBum szemszög*
Kint álltam a hidegben. Már második napja volt, hogy nem ettem semmit, inni is alig tudtam. Minden fehér volt körülöttem, ami december derekán már teljesen természetes volt. Megálltam a tó felett átívelő hídon, és bámultam ki a fejemből. Meredten néztem előre, várva, hogy valaki megszólítson, de senki nem tette. Fújt a szél erősen, remegtek alattam a rozoga deszkák. Fejemet lehajtottam, és a torz tükörképem kezdtem bámulni a jégben, ami alatt láthatóan még mozgott a víz. Eszembe jutottak a szavai, amiket még régebben mondott nekem. Ha egyedül érzem magam, akkor mondjam ki háromszor a nevét, és Ő érezni fogja, hogy szükségem van rá. És akkor jobban fog hozzám sietni, mint bármikor máskor.
Zsebembe dugtam kezeim a hideg elől, hisz a kedvenc pár kesztyűmet is neki adtam, és sosem volt szívem visszakérni, olyan boldogan viselte mindig. A zsebemben megéreztem egy apró cetlit, ami azért volt furcsa, mert ezt a kabátomat már egy éve, ha viseltem. Felemeltem fejem a korlátról, hogy jobban szemügyre tudjam venni a kis papirost.
Az Ő neve volt rajta háromszor. Akaratlanul is felolvastam, amit szemeimmel láttam.
- Kim JongHyun. Kim JongHyun. Kim JongHyun. - fejem lecsuklott, ha kezeim nem előzik meg azt, akkor még a korlátot is megfejelem.
- Köszönöm... - hallottam hangját, ahogy suttog. Nem akartam hinni a fülemnek, tudtam, hogy nem igaz. Egy hazugság, hallucináció az egész. - KiBum? - ahogy szokásossá vált hanglejtésével kimondta a nevem, előtörtek belőlem a könnyek. A kis cetlit szorongattam a kezemben, és maradék erőm is elhagyott. Testem megroskadva támasztotta magát azon a rozoga fahídon, és nem tudtam felemelni a fejem. - KiBum? Nincs semmi baj. Itt vagyok. Emlékszel? Mindig azt mondtam, ha melletted vagyok, akkor már nem lehet baj. - éreztem, ahogy hideg kezét vállamra tette, és végigsimított rajta.
- JongHyun, ez nem te vagy... Ez csak egy képzelgésem... A megőrülés szélén állok! Fel kell hívnom valakit, hogy jöjjön értem. - egyenesedtem ki, ügyelve közben arra, hogy még véletlenül se pillantsam meg a mögöttem álló alakot. Újra zsebembe nyúltam, de nem éreztem benne a telefonom. Idegesen el kezdtem magam tapogatni, hogy mégis hová tehettem.
- Ezt keresed? - emelte fel a mobilom, mire én megfordultam.
Nem hittem a szememnek. Tényleg Ő állt előttem, teljes életnagyságban. A haja, a mosolya, minden kis gesztusa, ahogy kinevetett, amiért már majdnem tátott szájjal bámultam Őt. Ez tényleg Ő volt. - Kérdem újra. Ezt keresed? - nevetett. Annyira felszabadult volt és mosolygós. Annyira tiszta, mint akinek semmi baja. Mint aki élne.
- I-Igen... De te miért, és hogyan..?
- Megengeded, hogy válaszoljak?
- Szerinted miért kérdeztem?
- Még mindig fel akarsz hívni valakit? - lóbálta meg a telefonomat.
- Nem hívok senkit, csak beszélj már! - kezdtem idegesen a telefonom után kapálózni.
- Bocsánatot jöttem kérni. - fordult hangneme egy komolyabb stílusba. - KiBum... Tőled, TaeMintől, MinHotól és JinKitől búcsú nélkül jöttem el. Nagyon csúnya volt, de nem tudtam már mást tenni. Az a hang azt mondta, hogy most kell megtennem. Legbelül tudtam, hogy nem lett volna szabad, de már annyi minden eluralkodott rajtam, hogy már nem tudtam megállítani semmit. Csak jönnek az emlékek, és tisztán látom, hogy hol kellett volna megállnom, de sajnos itt vagyok, te pedig ott.
- JongHyun... - torkomban vert a szívem, nem tudtam megszólalni. Kellett két perc, mire felfogtam a helyzetet. Könnyeim patakokban folytak a szememből, de nem akartam őket megállítani.
- Tényleg sajnálom, és bár erre a tettre nincs megfelelő indok, én mégis azt kérem, hogy bocsáss meg nekem! Tudom, hogy felfoghatatlan, hogy már-már lehetetlennek tűnik, de... - fejem lehajlott, és Ő nem fejezte be mondatát. Hideg ujjait éreztem arcomon, ahogy letörli könnyeim, majd államnál fogva tekintetem szemébe emelte. - Otthon vár egy kis meglepetés. - mosolygott rám. - Mondd, KiBum, hogy jól csináltam, szép munka volt, és én nyugodtan fogok pihenni!
- Szép munka volt, JongHyun, jól csináltad! - motyogtam neki halkan, mire Ő elengedte arcom, és távolabb lépett tőlem. Keze után kaptam, de már nem tudtam Őt megérinteni. Két lépést tett hátra, és egy nagy mosoly kíséretében kezdett el nekem integetni. - JongHyun! Ne menj el! - kiáltottam utána, de Ő már eltűnt. - JongHyun! Szükségem van rád! Nem tudom ezt nélküled végigcsinálni! JongHyun... Gyere vissza! - sírva rogytam a földre, és úgy sírtam. Amit éreztem ekkor, az valami megmagyarázhatatlan. A félelem, de mégis a vakmerőség, a tudat, hogy fáj, ugyanakkor a tudat, hogy neki így jó, már megkönnyebbült. Nem haragudtam rá, eszem ágában sem volt, csak féltem. Féltettem magam, féltettem a családját, féltettem Őt. De közben tudtam, hogy mindenkire vigyáz. Vigyáz, mert megígérte.
- KiBum! KiBum!! - JinKi hangja kiáltott utánam. Tudom, hogy Ő küldte utánam. - KiBum! Szólalj meg, mondd, hogy jól vagy! - esett rám szinte a fiú. Kapkodott a levegő után, valószínűleg rohant idáig.
- J-Jól vagyok... - motyogtam, miközben letöröltem a könnyeimet, és feltápászkodtam a földről JinKit is felsegítve.
- Valaki hívta a menedzsert, hogy látott téged a hídon, aztán hallotta, ahogy üvöltöztél.
- Visszajött. - mondtam ki erősen magam elé bámulva.
- Vissza..? - először nem tudta, kiről is lehet szó, aztán láttam szemeiben, hogy rájött - KiBum, ugye tudod, hogy ez lehetetlen?
- Tudom, de Ő akkor is itt volt. Hozzám ért. Éreztem Őt. Láttam. Még ki is nevetett. Esküszöm. Tényleg itt volt. - dőltem neki JinKi vállának.
- Elhiszem. De most inkább menjünk haza. - megfogta karom, és eltámogatott a menedzser kocsijáig. Én beszálltam,és meredten bambultam előre, míg átszáguldottunk a kisvárosi negyeden.
Ahogy haza értünk, TaeMin ijedten ült a kanapén, MinHo nem volt otthon. JinKinek feltűnt a maknae szótlansága.
- TaeMin, minden rendben?
- Valami van KiBum szobájában. - mondta alig érthetően. A válaszra felkaptam a fejem, és úgy ahogy voltam, cipőben siettem fel az emeleti szobába.
Hirtelen rontottam be az ajtón. Először semmi különöset nem fedeztem fel, aztán megláttam a levelet az ágyamon.
,,Dolgozzatok keményen, és ne feledjétek, vigyázom rátok és segíteni fogok nektek!
Ui.: Mondd meg TaeMinnek, hogy ne féljen tőlem!"
- állt a papíron feketén-fehéren. A papír mellett egy vörös rózsa feküdt, tüskék nélkül.
A sok tüske, ami belepte, már nem bántotta, már nem létezett. Felszabadult a teher alól.
Sziasztok!~
Kényszerszünet letelt, itt vagyok ismét! Mára egy kis szaftos SongIlt hoztam, remélem, tetszeni fog! :3
Cím: Áramszünet a stúdióban
Érintett banda: Block B, Winner
Szereplők: TaeIl, Mino, JiHoon, JiHo
Műfaj: yaoi, angst, oneshot
Páros: SongIl
Korhatár: +18
*TaeIl szemszög*
Már majdnem végeztem a dallal, pont a végével dolgoztam, mikor az összes képernyő elsötétült körülöttem, majd az egész stúdióra sötétség borult. Nem hittem a szememnek. Két heti munkánk veszett el.
Fejem ráborítottam a billentyűzetre, és kisgyerek módjára kezdtem el hisztizni, miközben az íróasztalt rugdostam.
- Annyira imádom, mikor az egész városrész megáll két órára, mikor elmegy az áram! - jött be Mino elégedetten a meleg teájával, és ledobta magát a kanapéra.
- Mino. Csak nézz körül. - felnézett rám a bögréjéből és az utasításnak megfelelően cselekedett. Rámutatott a fekete képernyőkre, aztán rám nézett. Én csak bólintottam neki, majd ő visszafordult a képernyők felé.
Letette a bögréjét az asztalra, és egy hatalmas művigyorral távozott a helyiségből. Körülbelül elmehetett a folyosó végéig, ott elordította magát, majd visszajött.
- Reménykedjünk benne, hogy elmentette az egészet, és nem kell elölről kezdeni! - ült le újra ujjait tördelve, mikor megcsörrent a telefonja. Láttam a képernyőt, SeungYoon hívta őt.
- Hyung...? Igen bent... - egy pillanatra kerek szemekkel meredt maga elé - És biztos, nem tudunk semmit csinálni? Akkor majd találkozunk... Remélhetőleg... - elemelte fülétől a telefont.
- Mino? Mi történt?
- A biztonsági rendszer...
- Mi van vele?
- Az áramszünettől összeomlott. Addig bent leszünk, míg helyre nem hozzák. - ezzel így semmi gond nem is lenne, mert ez a kis stúdió felkészült minden eshetőségre. Csakhogy odakint tombol a vihar, ami kiskorom óta egy nagy fóbiám.
Van, ki a bohócoktól fél, van, ki a magasságtól, én a viharoktól. Elégge durván. Ha éjjel dörög, villámlik, akkor általában JiHoval, vagy JiHoonnal alszom. De volt már, hogy megkértem JiHoont, hogy menjünk át a leader szobájába ketten, és aludjunk ott együtt.
A szél hirtelen becsapott egy ablakot, ami majdnem betört. Én gyorsan felugrottam a helyemről, majdnem egészen Mino öléig.
- TaeIl? Minden rendben? - állt fel helyéről, miközben kezeit derekamra tette. Teljes magasságával mellém állt, ami hozzám képest enyhén szólva nagy. Nem mertem se elmenni mellőle, se felnézni szemeibe. Odakint rákezdett az eső, és még sötétedni is elkezdett.
Gondolom, mi járhatott Mino fejében; ennek meg mi baja?, miért viselkedik úgy, mint egy lány?
Dörrent egy nagyot, amibe még az ablakok is beleremegtek. A szememet összeszorítva bujtattam fejem mellkasához, és ujjaim kezébe martak. - Öhm, TaeIl? - nézett rám értetlenül.
- Khm... Én nem félek. - jelentettem ki határozottan, majd egy lépést tettem hátra. Aztán, mikor egy újabbat dörrent, megint hozzá bújtam.
- Nem félsz, mi? - röhögött rajtam, majd kilépett a helyiségből, a nyitott ablakok felé véve az irányt.
- Mino, ne hagyj itt! - futottam utána. Ő az egyik ablakból lógott kifelé derékig, bámulta a vihart.
- Nem értem, hogy lehet egy ilyen szép dologtól félni. Tető van a fejed felett, nem? A villám nem csap beléd - jobb esetben.
- Jobb esetben? - riadtam meg.
- Jaj már! Ne mindig a negatívra koncentrálj! - megfogta a kezem, és odahúzott az ablakhoz. - Csak egy pillanatra ürítsd ki a fejed, és nézd ezt! - mögém lépett, így bámultunk ki mind ketten az ablakon.
Elsőre még elég elfogadható látványnak tűnt a vízben ázó város, aztán hallottam a dörgést, láttam a villámokat, és hirtelen menekülni akartam.
Idegesen megfordultam Mino előtt, és próbáltam egér utat találni, de mindig megakadályozott a menekülésben.
- Mino, engedj el! Nekem ez nem megy! - ahogy elkezdett velem erőszakoskodni, úgy kezdett rá újra a vihar, amitől csak még idegesebb lettem, és még gyorsabban akartam szabadulni.
- Nem foglak elengedni! Egy felnőtt ember vagy, nem félhetsz egy ártatlan vihartól! - ordított rám, amitől elég kínosan éreztem magam. Makacsul megfordultam, és az ablakpárkányra könyökölve meredtem a városra.
Vigasztaló szándékú és bocsánat kérő ujjait lelöktem vállamról.
- TaeIl?
- Hagyj békén... - válaszoltam kedvetlenül, majd Mino ellépett mögülem. Tudom, hogy szokatlan és igazán nyámnyila egy fóbiám van, de én sem teszek neki szemrehányó megjegyzéseket.
Körülbelül tíz percig lehetett máshol, majd visszajött, és hátulról szorosan magához ölelt.
- TaeIl?
- Hm?
- Amit az előbb mondtam... Mindent... Felejtsd el!
- Mino? - kérdőn felé fordultam karjaiban, de ő abban a pillanatban ajkait az enyémekre nyomta, és próbálta az erőltetett dolgot lágy csókká változtatni.
Kezei felcsúsztak nyakamon, én pedig hagytam, nyelve had tegye azt, mit jónak vél. Lágyan falta ajkaim, majd zavart tekintetével szemembe nézett, és ajkai elhagyták ajkaimat.
- Bocsánat... - motyogta halkan, majd elengedett, és hátrébb lépett két lépést. Ahogy megpróbált elrugaszkodni tőlem, én azzal a lendülettel kaptam karja után, és dugtam nyelvem szájába. Lábujjhegyre emelkedve próbáltam elmélyíteni a csókot, majd mikor látta, hogy a magasságkülönbségünk apró problémává válik, ölébe vett, és az ablakpárkányra ültetve folytatta ajkaim marcangolását.
Csak élvezni tudtam a szokatlan ízét, ami sokkal megnyugtatóbb volt, mint valaha JiHooné, vagy JiHoé. Karjaim átkulcsoltam nyakán, úgy nyomtam csípőm az övéhez, ami érezhetően felébresztette az eddig alvó ösztöneit.
Ráfogott övemre, és elkezdte kicsatolni azt, miközben ajkai durvábban kezdtek munkálkodni.
- Minoh... Szedj ki az ablakból, mielőtt még mindketten kibukfencezünk innen! - mosolyogtam a durva csókját félbeszakítva.
- Vettem a célzást! - hangján hallani lehetett a kajánság minden lehetséges formáját. Fenekem alá nyúlva vitt vissza az apró stúdiónkba, ott ledobott a kanapéra, és szinte ezzel egy időben kibújtatott a pólómból, így félmeztelenül feküdtem alatta, amit ő egyből ki is használt. Meleg ajkaival végigszántott felsőtestemen, majd néhol meg is szívott. Egy gyermeki mosollyal szakította ezt félbe, amitől minden izmom ellágyult, és hátradöntött fejjel élveztem tovább ajkainak lágy kényeztetését.
Kulcscsontomat és nyakamat apró csókokkal halmozta el, miközben én hideg kezeimmel pólója alá nyúltam, úgy martam bele hátába.
- Ez most nem kell nekünk... - vette le rólam szemüvegem, aztán egy hosszú csókba fojtotta a szemüvegem után való, még el sem kezdődött nyavalygásomat. Felém térdelt, és övemet kioldva kezdett masszírozni, amitől én durván combjaiba martam. Ajkaival tovább szívta mellkasom, és mikor elérkeztünk egy bizonyos pontra, egy mély nyögéssel jeleztem, hogy készen állok, hogy övé legyek.
Gyorsan levette magáról nadrágját, és amíg én a számba dugott ujjait nyálaztam be, kezem férfiasságára tette, és két pillantásából tudatomra adta a feladatomat. Ujjai számához hozzáadott egyet, majd rólam is lefeszegette a nadrágom. Lábaimat feljebb húzta, hogy tökéletesen hozzám férjen, és elkezdett tágítani. Kezeim elengedték őt, és belemarkoltak a kanapét fedő takaróba. Ajkai nyugtatásképp végigjárták nyakamat, mire én hangosan felnyögtem.
Csupán a tágításával olyan szintre tudta hozni a vágyfaktorom, amit eddig se JiHo, se JiHoon nem tudott elérni.
Nyelvét újra becsúsztatta a számba, így folytatta dolgát. Kezeim széles vállaira kúsztak, és mikor ujjai munkája fájdalmasabb hatást ért el, belemartam bőrébe, amitől ő felszisszentett. Rántott magán párat, és előváladékát elkente bőrén, majd lassan belém hatolt.
Éreztem, hogy még nem volt bennem teljesen, de már annyitól is a fellegek közt éreztem magam. Csípőm hirtelen megugrott, amitől Mino instabil helyzetbe került fölöttem. Karjai nem bírták tartani és rám esett, amitől egész hosszát magamban éreztem. Neki is fájt, amit hogy kompenzáljon, megszívta a nyakam, majd várt, hogy megszokjuk a szokatlan helyzetet. A tapasztalatomból adódóan én hamarabb megszoktam magamban az idegen testet, de ő sokáig szenvedett.
Kezeimmel lágyan simogattam hátát, amitől Fokozatosan nyugodott meg. Éreztem, hogy szívverése felvett egy új tempót, így kezdett el bennem félénken mozogni. Kényes hangjaimmal segítettem, hogy elengedje magát, ami egy forró nyelvcsata után sikerült is neki. Lábaimat feljebb tornázta, lassan már a nyakában voltak, így ütemezte csípőjét egy új, gyorsabb tempóra.
A gyönyörtől már nem tudtam hova kapaszkodni; hol vállát martam, hol pedig a kanapét. Tempója ütemét vette fel a szívverésem is, majd az egyre mélyebb és mélyebb hangjából ítélve, éreztem, hogy készen áll. Hátraszegtem fejem, és próbáltam úgy nyúlni magamhoz, hogy az neki is kedvező legyen. Az utolsó hajrája után végül belőlem ki nem húzódva élvezett el.
Felsőteste nehezen zuhant az enyémre, miközben az én élvezetem is kettőnk közé került. Lágyan szuszogott rajtam, közben szívverése érezhetően lassult, és átkerült egy felhevült állapotból egy sokkal nyugodtabba, mintha el is bóbiskolt volna rajtam. Teljes mértékben megértettem őt, keményen dolgozott egész héten, és lehet, hogy az egész munkánkat egy ártatlan kis áramszünet megsemmisítette.
Másnap reggel már ki tudtunk jutni az épületből. Mino még aludt, nem volt szívem felébreszteni, így hagytam őt a kanapén, én pedig visszamentem a dormba. A kilincsre tettem a kezem, de az ajtót már nem én nyitottam ki; JiHoon viharzott ki lakásunk ajtaján, rám egy pillantást sem vetve. Zavartan mentem beljebb, és egyből JiHot kerestem, gondolva naivan, hogy majd ő el tudja magyarázni a helyzetet nyugodtan.
- JiHo, nem tudod, JiHoonnak mi baja?
- TaeIl, még mielőtt bármiről is beszélni kezdünk, elmondanád nekem, hogy mit csináltatok ti Minoval tegnap? Meg úgy két héten keresztül?
- Dalt írtunk? - ráncoltam homlokom, aztán eszembe jutott. Nem lehet, hogy...
- Ez másról is árulkodik. - mutatta felém számítógépe képernyőjét, amin a kész dalszövegek voltak. Mino majdhogynem minden apró mozdulatot beleírt, amit egész héten látott és érzett belőlem.
- Megmagyarázom!
- És mégis hogyan?
- Vihar volt! - néztem a leader szemébe, miközben rövid válaszom egy kisfiús mosollyal odaböktem neki.
