Ez még a karácsonyi yaoi-csokor lemaradt darabja, elnézést a megvárakoztatásért!^^'
Remélem, hogy idővel be tudom hozni a lemaradásom!
Cím: Boldog új évet!
Műfaj: yaoi, oneshot, angst
Szereplők: B.A.P, Blanc7
Páros: ShinChan (ShinWoo X HimChan)
*HimChan szemszög*
Hideg volt a kocsiban, én pedig az ablakra kicsapódott párába rajzolgattam. Nem értettem, minek kell engem is elrángatni egy olyan buliba, ahol az egyetlen ismerettségem csak az az öt idióta lesz. Én megértem, hogy feledtetni akarják velem az elmúlt pár hét történéseit, de azért tőlem sem várhatják el, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsek mindent, vagy legalább mosolyogva tekintsek vissza arra, ami talán életem legszomorúbb időszaka volt!
- Itt vagyunk. - állt meg a sofőr. Én lassacskán, de összekapartam magam a hamvaimból, és kifizettem a taxit. Ahogy kiszálltam az autóból egy zajos, színes fényekkel kivilágított ház fogadott. Legszívesebben visszaültem volna a taxiba, csak annyi akadályozott meg, hogy a sofőr már elindult. Megigazítottam magamon a kabátom, és bizonytalan léptekkel közelítettem az ajtóhoz. Bentről hangos zene hallatszott. Gondolkodtam, hogy csengessek-e, de azt biztosan nem hallották volna, így csak egyszerűen kinyitottam az ismeretlen ház ajtaját. Ahogy beléptem, rögtön a srácokat kezdtem el szemeimmel keresni az embertömegben, ami annyira nem is volt nagy, inkább csak hangos és izgága. Többször is összenéztünk egy szőke fiúval, aki eléggé ijesztő módon bámult engem. Mikor megláttam YoungJaet és DaeHyunt rögtön megindultam feléjük.
- Oh, Hyun, hát mégis eljöttél? - intézett felém egy kérdést Jae, aztán ivott egy korty italt, amit ételszinezékkel kékké varázsoltak a házigazdák.
- YongGuk azt mondta, ha nem jövök a saját lábamon, ő fog idáig elráncigálni. - néztem körbe, szemeimmel YongGukot keresve. - Esetleg nem tudjátok, hogy ő hol van?
- Utoljára a konyhában volt, segített a szendvicseknél. Valószínűleg még most is ott van. - körbenéztem kissé tájékozatlanul. - Arra van a konyha. - mutatott Dae egy ajtó irányába, amerre én el is indultam.
- Oh, HimChan, hát tényleg eljöttél? - nézett rám lepődötten Guk.
- Ha ennyire nagy meglepetés mindenkinek, akkor inkább haza megyek... - forgattam meg szemeim.
- Tudod, hogy csak hülyéskedem.
- Hyung, hogy állsz a... Oh. - lépett be egy fiú a konyhába egy tálca süteménnyel a kezében. Zavarban volt, bár nem értettem miért. YongGuk hamar kapcsolt.
- Paul, ő itt HimChan. HimChan, a barátom és a házigazda, SungHwan, de mindenki csak Paulnak hívja.
- Én szerintem maradok a SungHwannál. - nyújtottam neki kezet a flegmának sikeredett bemutatkozásom után. - Esetleg tudok valamit enni?
- Persze, rögtön az ajtó mellett vannak az asztalok, mindjárt visszük a többit is. - irányított ki ez a SungHwan, vagy Paul, kinek hogy tetszik. Megálltam az ajtó közvetlen közelében, így hallottam mindent, amiről a konyhában szó volt.
- YongGuk, azt mondtad, hogy ő nem jön!
- Nem értem a kiborulásod, én örülök, hogy itt van.
- Nem erről van szó. Emlékszel ShinWoora?
- Aki egy kicsit... Hogy mondjam, hogy ne legyek sértő..? Mentálisan nem éppen tiszta?
- Igen, ő az.
- Emlékszem rá. De nem értem az összefüggést.
- Meséltem neki HimChanról, és tett egy-két félre érthető megjegyzést. Ha ezek ketten találkoznak, itt ha nem is vér, de valami biztos fog folyni. - Paulnak idegesen remegett a hangja. ShinWoo? Mentálisan nem tiszta? Minek néz ez engem, fajgyűlölőnek, aki lenézi az embertársait olyan dolgok miatt, amikről - többé kevésbé - nem is tehetnek?
Letettem a kezembe vett ételt, és kerestem egy kis eldugott zugot a házban. Ez csak rátett még egy lapáttal az állapotomra. Abban a pillanatban csak egy pohár bor kellett volna ahhoz, hogy megnyugodjak, de inkább a magányos erkélyt választottam menekülésként.
Letettem magam az ott árválkodó székre, és csak bámultam ki a fejemből. A bentről kiszűrődő zenedübörgéstől elkezdett lüktetni a fejem, és a hányingerem is kezdett előjönni, amiről azt hittem, a taxiban hagytam.
Ott ülhettem vagy huszonöt percet, mire az a pár falat, amit a buli előtt szuszakoltam le torkomon, vissza akart jönni. Mivel fogalmam sem volt róla, odabent hol találok egy mosdót, az erkélyen hagyott kukát vettem igénybe. Rettenetesen rosszul éreztem magam annak ellenére is, hogy a gyomrom valamennyire megkönnyebbült. Émelyegve ültem vissza a székemre, mire egy számomra teljesen ismeretlen hang szólított meg.
- Jól érzed magad? - mondanom sem kell, hogy eléggé megijedtem, már csak attól, hogy úgy a semmiből rám törtek, és mikor a hang irányába fordultam, annak forrása ijesztően bámult.
- P-persze... - dadogtam. - Jól vagyok... Csak éppen fogalmam sincs, mit keresek itt. - temettem tenyerembe arcom, majd erősen megdörzsöltem azt, hátha így majd észhez térek. - Te miért nem vagy a bulizó tömegben? - váltottam hamar témát.
- Én is kérdezhetném ugyanezt.
- Én kérdeztem előbb. - vágtam vissza határozottan, mire láttam, hogy az erkélyajtóban álló fiú kissé meghőköl. - Szóval?
- Én... Igazából nem tudom... - hajtotta le fejét.
- Gyere, ülj le. - fordítottam ki a mellettem lévő széket. - HimChan vagyok.
- ShinWoo. - motyogta halkan a nevét. Ő lenne az a ,,mentálisan kevésbé tiszta" ShinWoo, akitől annyira paráznom kellene? Ő ártana nekem, a nem több, mint hatvan kilójával? Ez a srác a légynek sem tudna ártani, nemhogy nekem! - Most, hogy én válaszoltam, te jössz! - döntötte fejét kezére, úgy az erkély korlátjára, így várt válaszomra. Kissé zavarban voltam attól, ahogy meredten bámult, de valamiért mégsem éreztem, hogy bántani tudna.
- Nem éreztem jól magam odabent... - mondtam halkan, közben a város látképe felé fordulva.
- Miért? Tök jó bent a hangulat.
- Te is ugyanúgy kint ülsz, ne mondd ezt! - mondtam, közben még mindig a várost bámulva. - El sem akartam jönni. Csak a fiúk erőltették.
- Fiúk? YongGuk, DaeHyun, YoungJae, JongUp és JunHong? Kedves fiúk.
- A legjobb barátaim.
- De miért nem akartál eljönni? - a kérdés a lelkemet szorongatta, és könnycsatornáimat lassan nyitotta meg. Fejem lehajtottam, nem néztem ShinWoora. Ő felemelte fejét, és székét közelebb húzta az enyémhez. - Ha gondolod, én jó hallgatóság vagyok. - mosolygott rám, ami egy apró mosolyt csalt az én arcomra is.
- Nem szeretnélek vele terhelni, de azért köszönöm, kedves tőled. - nem válaszolt, csak fejét vállamra hajtotta, és nem hagyta könnyeimet végigfolyni arcomon, letörölte azokat, így bámult ki a fejéből. Ijesztő volt; furcsa, hogy egy teljesen idegen fiút ennyire közel engedtem magamhoz, és még csak meg sem ütöttem. Kissé elterültem a székben, kényelmesebb pozícióba helyeztem magam, és észre se vettem, hogy kezem lábára tettem.
- Csak nekem káprázik a szemem, vagy az a csillag tényleg nagyobb, mint az összes többi? - mutatott az említett égitest irányába. Akkor abban a pillanatban tudtam, hogy az a csillag az édesanyám. Mindig akkor bukkant fel, mikor szükségem volt rá, és ez akkor sem törhet meg, ha ő már nem az élők sorának létszámát növeli.
A csillag sokkal nagyobb és fényesebb volt társainál. Mintha az az egy égitest világította volna meg a Holdat, és azzal együtt az egész világot. Mindig is mondta anya, hogy nincs olyan dolog, amit ő nem tudna elintézni, az energiája végtelen, ami mindenhová elér, nem ismer határokat.
- Az a csillag az anyukám... - mormogtam halkan, alig lehetett érteni. Még én sem voltam benne biztos, hogy az üzenet az agyamtól elér a számig, és tényleg azt mondom ki, amit szeretnék.
- Anyukád meghalt? - szegezte felém ShinWoo a kérdést ridegen, mintha csak az időjárásról érdeklődött volna. Én levettem lábáról kezem, és távolabb húzódtam tőle.
Tudom, hogy anya is azt szeretné, hogy boldog legyek, hisz ezért kellett meghalnia, de képtelen vagyok megtenni, akármennyire is akarja minden porcikám.
- Igen... Édesanyám meghalt. - vettem egy mély levegőt. - És miattam halt meg.
- Ez nem igaz. Ha csak nem te ölted meg őt. - ült fel a szöszke fiú a székben, és kiskutya módjára elfordította fejét, várta a válaszom.
- Én... Nem tudom... Legbelül érzem, hogy én voltam a hibás; hogy akkor nem kellett volna nekik elmondanom, be kellett volna fognom a szám.
- Mit mondtál el nekik? És kit takar az a nekik?
- A szüleim. Elmondtam nekik, hogy... - torkom elszorult, a másságom ténye fojtogatott. Már magamnak sem akarom bevallani, mert akkor csak a régi sebek tépődnek fel; az ordítozás, a tányér csörömpölés, anyám utolsó szava hozzám... - Elmondtam, hogy... - újra nekifutottam a mondatnak, de képtelen voltam befejezni.
- Elmondtad, hogy meleg vagy. Látom rajtad. Minden kis gesztusodból csak áramlik ki az, amit magadba fojtasz. Az pedig az az éned, aki valóban te vagy. Semmi álarc, semmi megjátsszás, hanem HimChan. - ijesztő volt, hogy egy vadidegen fiú röpke negyed óra alatt jobban megismert, mint a saját szüleim 27 év alatt. - Ezért halt meg anyukád?
- Apám ölte meg őt, mikor megvédett engem előtte. Én voltam a célpont, nekem kellett volna meghalnom, és nem neki.
- Akkor sem a te hibád.
- ShinWoo, ha én nem vagyok, ő még most is él.
- Ha te nem vagy, ki tudja mi lesz vele. Lehet egy sokkal rosszabb sors várt volna rá.
- Mi lehet annál rosszabb, hogy a saját férje üti őt le, mert a meleg fiát kell megvédenie?! - mordultam rá.
- Hogy végignézi, ahogy az egész családja bent ég egy házban, ami akkora traumaként éri őt, hogy három évig meg sem szólal, aztán mentális beteg lesz, mert gyötri a tudat, hogy tudott volna segíteni, de ő önfejűen csak magát mentette. - ridegen hagyták el a szavak ajkait, és láttam szemében, hogy teljesen tiszta az elméje. Egy más fiú volt, mikor erről beszélt.
Szívem összeszorult, ahogy hallgattam, miért mondják rá, hogy őrült. Senki sem tudja, hogy mit élhetett át, aminek ez lett a következménye. - Én nem szeretném, hogy a fájdalmad felemésszen. Nem szeretném, ha beleőrülnél, úgy mint én. Tudom, hogy egy esetlen tíz éves kisfiúnak nézek ki, de az eszem a helyén van, mondjon bárki bármit. - zavartam kezdte el babrálni pulcsijának ujját. - Mellettem önmagad lehetsz, én nem ítéllek el, nem hibáztatlak, hisz nincs miért. - motyogta. - De ha te erre a feladatra mást kérsz fel, én nem bánom, csak ne omolj össze a teher alatt... - elfordította fejét, mintha bűntudata lenne.
Ekkor hallottam meg, hogy bent visszaszámolnak. Engedtem a belső késztetésnek, akkor már nem számított semmi, hisz mindketten kitálaltunk. Megragadtam karját, és mikor az óra megütötte az éjfélt, lágyan csókoltam rá ajkaira, és hagytam, hogy az eddig féltve őrzött álarcom végre lehulljon, és az legyek, aki tényleg lenni szeretnék.
